Hogyhogy biciklivel érkeztél az interjúra?

Most költöztünk be Budapestre, többek között azért, hogy ne kelljen autóba ülve napi három órát eltölteni, ahová lehet, biciklivel megyek. Meg jó az idő is, van két biciklim, egy elektromos meg egy sima, hatsebességes, valami forgatás után vettem 20 rugóért, kellékbicikli volt, amúgy egész sokat ér, néztem, 100 fölött van használtan is az ára. Büszke is vagyok rá, ritkán szoktam olcsón venni jó dolgokat.

Életmódban amúgy ott vagy, ahol mondjuk öt éve gondoltad?

Szerintem, miután az ember negyvenvalahány elmúlik, a következő nagy életeseménye az lesz, amikor beüt valami krach. Ilyenkor jön az, hogy kiderül, hogy daganatod van, hogy szívbajod van, meg mindenfélék, amik már az öregkorral jöhetnek. Ez jó esetben húsz év múlva lesz, ha pechem van, akkor jövőre. Ezt nem lehet tudni. De nincs olyan látványos hanyatlás: 45 és 57 között inkább szépen lassan jönnek a dolgok, itt fáj, ott fáj, a szemed… Ezekkel megtanul élni az ember, vagy legalább megtanulja kezelni. De erőnléti problémáim nincsenek. Szerintem a hangom se nagyon kopott, sőt, tudatosabban használom, mint régebben, ezért többet is bírok. Ezt a turnét is bírtam, pedig két óra tíz perc a műsor, és azért a Kispál-számok elég nehezek, meg sokfélék. És bár iszonyúan köhögtem sokszor, ennek ellenére sem rekedtem be, nem ment el a hangom, ami régebben, mondjuk a kilencvenes években simán megtörténhetett volna. Szóval, ilyen értelemben még nem érzem azt, amit sok pályatársamnál már látok, hogy „Na, azt már nem tudja elénekelni, na, az már tök szarul szól, enerváltan játsszák.” A Kispál és a Borznak jót is tett, hogy leálltunk, és ahogyan újrakezdtük, az is egy jó dolog. Még a tavalyi évhez képest is fejlődtünk, haladtunk, meg tart valamerre zeneileg is a dolog, úgy érzem.

A Kispálnál azért volt egy közel tizenéves szünet, ami nyilván más kontextusba teszi a dolgokat…

Egy zenekarnak, amelyik folyamatosan működik, nincs meg a lehetősége a hátralépésre, amikor az emberekben leülepednek egy kicsit a dolgok, és elkezdik máshogy látni magukat, elkezdik máshogy látni a másikat, elkezdenek megbocsájtóbbak lenni, és valahogy el tudják engedni azokat a feszültségeket, amelyeken szerintem – hiába beszélik ki – nagyon sokszor még az értelmes emberek sem tudnak túllépni. Régen azt hittem, hogy ha valamit megbeszélünk, akkor az nyílegyenes út a megoldás felé. Ma már tudom, hogy az csak az első lépés. És agyban hiába oldasz meg dolgokat, azokat a szíveddel kell rendbe hozni. Belül kell érezni, hogy ez most rendben van.

Ez így általánosságban szerintem a férfi barátságoknál is igaz…

Az 50. születésnapi bulim volt, valami borbárban ünnepeltük méltóságteljesen, ahol berúgtunk nehéz, drága vörösboroktól és Tóth Tibi, az első menedzserünk mondta, amikor panaszkodtam neki valamire, mert nyilván kell valamire panaszkodni 50 évesen, hogy „András, ha az embernek ötvenévesen még vannak barátai, akkor valamit rosszul csinált.” És egyébként, ha azt nézzük, hogy mi a barátság, abban az értelemben, ahogy az embernek gyermekkorában, vagy fiatal felnőttkorában vannak barátai, akkor nekem tényleg nincs már sok barátom, egyszerűen, mert fizikailag nincsenek velem. Gondolatban igen, de Svédországban vannak, meg Franciaországban vannak, meg itt vannak, meg ott vannak, és persze levelezünk, meg amikor itt járnak Magyarországon, vagy én arra járok, akkor találkozunk. És azért jó, hogy a fejemben ott vannak, meg én is ott vagyok talán az ő fejükben, de az nem az a váll, amin az ember sírdogál naponta. Arra jó, hogy az ember lemérje, hogy épp hol tart, meg a másik hol tart, hiszen párhuzamosan futjuk be az időben a teret, és így azt érzed, hogy nem vagy egyedül. Apám, aki most 85 éves, hetvenvalahány volt, amikor meghalt a legjobb barátja, egy 81 éves bácsi, akivel borozgattak, meg néha lejártak Harkányba fürdeni, és apám akkor tört össze először úgy igazán. Meg amikor a kutyája meghalt, egy idős kutya, akit megsiratott, aztán ezt a bácsit is, pedig nem egy sírós ember, de akkor azt mondta, hogy az a legrosszabb, ha az, akivel együtt mozogsz, elmegy, és tök egyedül maradsz. Még a legközelebbi ismerőseik is, akikkel néha még összejárnak, azok is húsz évvel fiatalabbak, mint ők. És az utcában már mindenki meghalt, akikkel együtt voltak nyugdíjasok, meg együtt telt az életük. Tök szar lehet, hogy a végére így egyedül maradsz az időben.

Hogy látod most a Kispál és a Borz visszatérését? 

Úgy, hogy lett lemez, meg most ezek a koncertek, ez nagyon jó döntésnek tűnik. Most van először úgy menedzsmentünk, hogy azt látjuk, hogy transzparensen és értünk dolgozik. A technikai crew-ban is elképesztően aranyos mindenki, nagyon jó a hangulat a zenekarban, méghozzá úgy, hogy nem az van, hogy elmegyünk és óriásikat bulizunk… Nyugat-Európában volt, hogy elmentünk egy-két nap sörözni, de még ott se nagyon. Azért már nem vagyunk olyan fiatalok, tudjuk, hogy holnap munka van, és mindenki óvatos. Úgyhogy hajnali háromkor hazamegyünk; vannak bátrabbak, de azok aztán másnap jajonganak. Szóval a zenekarban még mindig tart ez a fajta szeretetteljes hangulat, aminek köszönhetően a meglévő konfliktusainkat pillanatok alatt szublimálni lehet: eltűnnek, megoldódnak, kibeszéljük. Ez nagy jutalomjáték nekem, és szerintem a többieknek is. Nem számítottam rá, hogy még összejöhet.

És alkotói közösségként is áll a lábán? Mert kívülről úgy tűnik, mintha ez egy szervesen élő történet lenne, és nem a világ legjobb Kispál és a Borz tribute zenekara… 

Magunkat dicsérni, az mindig büdös, de mi is ezt érezzük. A tavalyi évhez képest annyit újítottunk, hogy az akkor párhuzamosan futó hagyományos vagy ahogy én hívom: „páncélos” Kispál és a Borz-felállást, ezt az öttagú, két gitáros, billentyűs-dolgot, meg a Huni és Bence-féle (G.Szabó Hunor és Babcsán Bence – a szerk.), lazább, improvizatívabb cuccot, a Kispál és a Lovasit összeraktuk egy tömbbe, és szerintem ez fényesen bejött. Huni itt amúgy kevesebbet dobol, inkább basszusgitározik, gitározik, meg vokálozik. És személyében találtunk végre egy basszusgitárost, aki jól vagy jobban basszusgitározik bizonyos számokat, mint én. Karakteresen más, de mégis abszolút illik a zenekarba, és így én is tudok végre egy pár számban gitározni. 

Azt jól látom, hogy idén a klubkoncertek dominálnak?

Igen, ez volt az eredeti elképzelés. Azt gondoltam, hogy idén nem csinálunk semmit, csak klubozunk, és utána a második félévben foglalkozom a Kiscsillaggal meg a saját dolgaimmal. Ehhez képest tavaly év végén megkeresett bennünket az MVM, ami azért nyilván kihívás. Elmegyek majdnem minden MVM-koncertre, és nagyon nehéz akusztikailag. Mondjuk a Depeche Mode-ot is megnéztem, az nagyon jó volt, tehát meg lehet csinálni, csak háromszor annyi cuccal, meg harminc év tapasztalattal. Úgyhogy már most dolgozunk rajta, hogy jól szóljon, remélem, a legjobban az ott fellépő eddigi magyar produkciók közül, és kijönnek ennek a mostani felállásnak az erényei.

Szerzőként mennyiben más ma a helyzeted, mint régen? Nagyobb kifutási lehetőség van? Kispál, Kiscsillag, ha olyan, esetleg odaadhatod a Budapest Bárnak, vagy megcsinálhatod szólóban…

Igen, ez kényelmes helyzet. Bár hozzá kell tenni, amikor anno a Bandi a hegyről idején (A Bandi a hegyről Lovasi András szólólemezének címe – a szerk.) írtam egy albumnyi anyagot, és a többiek simán lepattintottak, hogy „ez nem jó”, az zavart. Úgyhogy dafkéból megcsináltam egyedül, de valójában kényszerhelyzet volt. Most nem kapkodok, gyűlnek, amiket írok, és szépen megvárom, amíg megtalálják a helyüket. Már nincs az a kényszerem, hogy „Hú, de jó lenne, ha valaki ezt most azonnal hallaná.” Párszor a szólókoncertjeimen játszom őket tesztüzemmódban. Ma este is egyedül játszom, és egyébként ez a másik nagy truváj, hogy ez egy egészen más élmény, nem gondoltam soha, hogy ilyen lesz. Egyrészt, hogy egyáltalán merek ilyet csinálni, másrészt, hogy úgy érzem, ez nekem megy. Relatíve sokan jönnek ezekre a koncertekre, ilyen értelemben a Kispál után a második legsikeresebb projektem, hogy egyedül játszom. Sokan úgy csinálják, hogy feljátszanak sávokat, és magukra játszanak, de én direkt nem használok semmit, csak szigorúan egy szál gitár, ének. Semmilyen olyan dolog, amitől „páncélosabb” meg profibb; amivel valaki egy zenekart imitál egyedül, nekem nem érdekes. Szerintem az tévedés. Ami érdekessé teszi, hogy teljesen kiszolgáltatott helyzet. Lehet ez egy szál zongora is, meg egy szál ének is, de ez egy magányos helyzet, amivel akár nagyot is lehet bukni. És ez az izgi benne.

És komfortosan vagy már vele? 

Abszolút. Ebben is a Covid volt a katalizátor, akkor csináltam először ilyet a saját kertemben, viszonylag védett körülmények között, elkötelezett rajongóknak. De nem az a jó hely erre. Nem szeretek vendéglátóhelyeken fellépni, ez kifejezetten pódium-dolog. Csönd, koncentráció. Például a Kobuciban úgy volt, hogy lesz egy zenekaros buli, de sokaknak nem jó az időpont, és rábeszéltek, hogy egyedül csináljam meg. Hát, nagyon tartok tőle, mert ott óhatatlanul tábortűzi slágereket kell játszani. Ennyi embernek már nem lehet azt mondani, hogy „Figyeljetek, van egy új számom, eljátszom.” Pedig ebben a műsorban talán 2-3 olyan dal van, ami ismert, a többi tök ismeretlen, vagy kevéssé ismert. Engem nem is érdekel az, hogy eljátsszam a Húsrágó hídverőt, vagy a nem tudom én mit, egy szál gitárral. Arra van a zenekar. Visszatérve, ez nekem egy nagy visszaigazolás, hogy önálló előadó vagyok. Tehát nem az van, hogy van egy zenekar, és akkor én ott játszom, hanem egy szál gitárral kimegyek, és az működik, jó esetben. Sokkal erősebb koncentrációt igényel, sokkal jobban tudnom kell, hogy mit akarok, sokkal inkább akarni kell valamit elmondani, nincsenek azok az automatizmusok, hogy „Tegnap is ez a sorrend volt, játsszuk, jó lesz!” Mert nem lesz jó, nem így működik. Ott kell lenni.

Volt kellemetlen élményed?

Még nálam a kertben, amikor csak tanultam ezt a nyelvet, illetve máshol is, de mindig azt szűrtem le belőle, hogy akkor rossz egy koncert, ha nem vagyok ott. Ha rutinból akarom abszolválni. Az embereknek nem kell tudni, de legalább az én fejemben kell valamiféle logikai rendszernek lennie, hogy ez a szám azért jön ezután, mert. Tehát nem az van, hogy most játszunk egy gyors számot, utána egy lassút, mert az élettanilag is jót tesz, hanem tartalmilag a gondolatnak folytatódnia kell a következő dalban. És ha ez jól sikerül, akkor az nagyon jó érzés. Olyan, mint amikor csinálsz egy fontos, nagy, jó koncertet. És nem kell hozzá fontos, nagy koncertet csinálni, kis koncerten is megkapom ezt.

Az nyilvánvalóan magyar sajátosság, hogy van négy prominens produkciód…

Van is mindenhol egyfajta nyomás, hogy elmész valahova, mondjuk a Müpába, vagy a Zene Házába, exkluzívabb helyekre, és azt mondják, hogy „Valami olyat hozz ide, ami még nem volt sehol.” Miközben valójában azok a produkciók a jók, amelyek mennek egy bizonyos szériában. A színházban is azt tartják, hogy a premier nem jó, hanem az ötödik előadásra áll össze az előadás. Számtalanszor átéltük a Müpában annak idején, amikor még elég sokat játszottunk ott, hogy lement a koncert, és azt mondtuk, hogy „Jó, akkor most kéne megcsinálni, mert az már jó lenne, és lehet, hogy a harmadik még jobb lenne.” De nem tudunk szériákat futni, egyszerűen nincs rá fogadó közeg. Tehát mindenki azt akarja, hogy egyszeri, egyedi és megismételhetetlen dolgot éljenek át a nézők, pont azért, merthogy a tizenhatodik ugyanolyan Lovasi-koncertre valószínűleg nincs kereslet a piacon. Túl kicsi hozzá a piac.

De lehet, hogy ez a fajta kényszer kreatív inputot is teremt?

Igen, ezek menekülőutak, nyúlcsapások, és van egy olyan pozitív hozadékuk, hogy „próbáljuk, ilyet még nem csináltam”. Ugyanakkor meg ez eredményez egyfajta szétszórtságot. Az én fejemben most is van durván 120 dal, amit kapásból le kellene tudnom játszani. Az sok. Ebben a korban főleg. És mindig olyan dolgoknál blokkolok le, amelyekre azt hiszem, hogy „Hát azt meg se nézem, az megy.” Aztán alig győzöm kimozogni valahogy. Nyilván régen ez nem volt, mert nem volt ennyi minden a fejemben, már ennyiféle műsor. Meg fiatalabb is voltam.

Mesélj a Teremőrről!

Ez a munkacíme az új anyagomnak, és tulajdonképpen az előétele a valamikori főételnek. Hogy végül milyen formában valósul meg, még én sem látom. Egy „kísérleti adás” volt a Magyar Zene Házában, de koránt sincs kész. A Kispállal ment párhuzamosan, és az a meló, amit beleraktunk, egyszerűen nem volt elég. Lett valamilyen, a zenei része többé-kevésbé megvalósult, mivel arrafelé menekültünk már a végén, de azzal a koncepcióval, ami az én fejemben volt látványban és produkcióként, nem volt időnk foglalkozni. Meg a hely se volt rá igazán alkalmas. Az utolsó szóló esteket úgy csináltam meg, hogy a műsor legnagyobb részében szinte csak szerelmes dalok vannak. Mégpedig azért, mert egy kollégám felhívta rá a figyelmemet, hogy én vagyok az a magyar szerző, aki viszonylag sok dalt írt, és ebben kirívóan kevés szerelmes dal szerepel. És mondtam, hogy „Na, akkor csak azért is!”, úgyhogy lett egy ilyen „Valentin-napi műsor”. És van ez a Teremőr műsor, amiben a lényeg maga az, amiről a Teremőr című dal szól: én ott vagyok teremőr, ahol anyám van a képen, apám meg a keret. Egyre inkább foglalkoztat az, hogy mi az, ami elől az ember nem tud elmenekülni, mert determinálja, amibe születik. Akár a szűkebb hazája, akár a családja. És hogy ebből mi következik, hogy mi vár ránk a következőkben, vagy ha nem is ránk, de a gyerekeinkre. Az egy baromi fura érzés, hogy pontosan tudjuk, hogy a világból, amiben felnőttünk, amit megismertünk, abból nagyon látványosan lesz éppen most valami egész más, ez benne van a levegőben, ezt mindenki érzi, a mostani generációk ennek a tudatában lesznek felnőttek. Sőt azt is tudjuk, hogy mit kellene csinálni, hogy a kultúránk alapjai, a normáink vagy akár csak a puszta életünk ne legyen veszélyben a következő évtizedekben, de nem csináljuk, csak nézzük bénán, ahogy megy a most ismert civilizáció a végkifejlet felé. És nem tudod ellátni az utánad jövőket munícióval erre. Valamennyit tudsz rajtuk segíteni, hogy hogyan fogadják ezeket a kihívásokat, de valószínűleg nincs semmilyen kondicionáló edzés, ami felkészítheti őket.