Mit jelent számodra Csillaghegy?
Fontos állomás volt az utamon. Ide költöztünk Pátyról, hogy a gyerekeknek közel legyen az iskola, a Raktár utcai AKG (Alternatív Közgazdasági Gimnázium). Nagyon szerettek oda járni. Olyan baráti körük alakult ki, ami nem biztos, hogy más körülmények között lehetséges lett volna, és ez a baráti kör segíti őket abban, hogy szabad lélekkel tudjanak dönteni a sorsukról. Csillaghegyen találtuk meg a kis házat, ami egyértelmű ráismerés volt. Szempont volt a Sziget Fesztivál is, mert nyaranta közel volt, és a gyerekek barátai nálunk aludtak. Most már három éve, hogy elköltöztünk Csillaghegyről, de megmaradt egy barátságom az utcából, megmaradt az uszoda, a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő és a Székely Éva Uszoda szeretete, és megmaradt a Duna, a Duna-parthoz való ragaszkodásom, aminek különleges varázsa van. Régebben volt bennem olyan, hogy, ha lezárás, akkor az legyen teljes felszámolása a múltnak. Van olyan, amiben ez működik, de előző lakóhelyeimre szeretek visszajárni, és fontos, hogy a szomszédokkal fennmaradjon a kapcsolat, ha az mély és ott-tartó. Ma már azt gondolom, hogy ami jó, azt meg lehet tartani. Szerettem itt lakni. Így most lélekben kétlaki vagyok.
Mindig percre pontosan jött, megbízhatóan, stabil viszonylatban. Nekem megható volt. Most is megható, hogyha meglátom. Mintha személyes ismerősöm lenne. Egyetlenegyszer akadt el, egy téli hóesésben, de akkor sem az időjárás miatt, hanem azért, mert baleset történt. Az az egy alkalom volt, hogy kimaradt. Akkor megengedtem magamnak egy kalandos délelőttöt, pedig próba lett volna, de így a nagy hóesésre hivatkozva fölültem különböző járatokra a HÉV helyett. Így adott nekem egy menekülőutat is, és legálisan fel voltam mentve a színház szigorú szabályai alól.
Tehát amikor a gyerekek kijárták az iskolát, el is költöztél a környékről?
Egyáltalán nem racionálisan döntök. A meghozott döntéseim mindig egy nagyobb elgondolás részei, de hogy pontosan mikor aktiválódik tetté, mikor áll össze, annak mindig nagyon különös jelei vannak. Nem előre szoktam tervezni, hanem nagyon figyelek, és utólag megfejtem a jeleket. Egyszer csak megérzem, hogy eljött a döntés pillanata, valahogy jelentőséget kap, amikor a sors fordul egyet. Többször meghirdettem a csillaghegyi házat, és érződött minden egyes körnél, hogy még nincs itt az idő. És egyszer csak egy olyan házaspár jelentkezett, akiket ismertem, és ahogy felhívtak, tudtam, hogy ők lesznek azok, ők meg fogják venni. Egy idő után a ház adottságai máshogy hatottak rám. A zártsága miatt kezdetben olyan volt, mint egy menedékház, aztán bezártságot éreztem, a keskeny és hosszúkás kialakítása beszűkítette a látásomat és a tudatomat. Ez volt a jel, hogy költözni kell. Pedig egy nagyon kedves hangulatú kis kertje is volt.
Nagyon érdekel a természet, és amit a természet sugall. Személyes kapcsolatok ezek, sokszor észreveszem, hogy odaadóbb vagyok a tárgyakkal meg a növényekkel, mint az emberekkel. Valahogy biztonságosabb hozzájuk kötődni.
A csillaghegyi Dunaparton beszélgetünk az uszodai programod után. Hogyan jársz vissza a kerületbe?
Amikor Csillaghegyre költöztünk, használtam a strand kinti medencéit, még az uszoda nagy felújítása előtt. A kinti medencére egy sátrat helyeztek a téli időszakban, és nagyon sokáig volt ott egy pici szauna is. Aztán egyszer csak, így ahogy mondom, kinőtt a földből egy hatalmas, gyönyörű létesítmény óriási úszómedencével, extra nagy szaunával, és akkor átszoktunk oda a régi csapattal, mert van egy stabil mag, akik tősgyökeres csillaghegyiek. Van bérletem, kétórás sport úszójegyem, meghatározott menetrenddel: két kör szauna, az első szauna után következik negyvenöt perc úszás odafelé háton, visszafelé mellen. Most gyakorlom a víz alatti szabadtüdős merülést, ami a tudatállapot kitágításával jár, sokkal kevesebb levegőt igényel, lehet siklani a víz alatt. Minél tovább tudunk lent maradni a víz alatt, annál tisztább a tudatállapot. Nagyon izgat, hogy át fogom-e tudni így úszni a nagymedencét, már a háromnegyedéig megy. Az úszás után jön a jutalomfalat, ugyanis átmegyek a tanmedencébe, ami langyosabb víz, és mint gyerekkoromban, csak lubickolok teljes elengedésben. A vízben védelemben érzem magam. Nem hordom a kontaktlencsém, nem látok tisztán, és megszűnik a kinti világ körvonalassága. Nagyon otthonos a víz közege, mindent megtalálok abban a szférában, amire vágyom. Nekem az ott egy teljes kioldás és jelenlét. Nagyon fájt a szívem, hogy ezt a csodálatos helyet itt kell hagynom, és úgy döntöttem, hogy nem mondok le róla. Mindig voltak uszodai programjaim. A XI. kerületben kezdtem, a Kondorosi úton (Nyéki Imre Uszoda), oda is visszajártam messzebbről. Amikor Pátyon éltünk, akkor annyira sűrű volt az élet, kicsik voltak a gyerekek, mindennap le kellett bonyolítani a próba és az előadás kettősségét, ezért nem nagyon igényeltem a vizet. Akkoriban tornázni jártam egy Prímatorna nevű helyre a belvárosba, amiről aztán kiderült, hogy az alapító Barsi Anikó pátyi lakos, és Pátyon, a saját kertjében is ad órákat. Valahogy mindig elkísérnek azok a támogató csoportosulások, amelyek az egységérzésemet segítenek fenntartani.
Mínuszos hírként jelent meg, hogy eljössz az Örkény Színházból. Miért?
Az örkényes korszak most lezárul, mert egy saját magam számára is meglepőbb létállapotra vágyom. Kiszámíthatatlanságra, kevesebb kötelezettségre, nagyobb felelősségre magam iránt, megengedve olyan belső nyitást, amit nem tudtam már megélni a társulati függésben. A járvány idején egyébként már felmondtam egyszer. Volt egy nagyon tiszta felismerésem, hogy ezt így nem szabad tovább folytatni. A járvány idején mintha engedélyt adtak volna, hogy megálljunk és újra kalibráljunk, de akkor nem volt még itt az ideje annak, hogy ezt a térben is megtegyem, hiszen le lett zárva minden, tehát nem volt hova lépni. És még felelős voltam a gyerekeimért, támogatnom kellett őket, de a szándék akkor már megvolt.
Még abban a fázisban vagyok, hogy nem esik jól megfogalmazni ennél pontosabban. Azt hiszem, hogy előbbre való most ennek a szakasznak az igazán mély megélése, ha kimondom, megakasztom az áramlást. Ne legyen rögtön egy körvonal, egy szöglet, egy kockaminta, amibe rögtön belerakom magam. Nem szeretnék belekapaszkodni semmilyen stabil, fix pontba.
Egy külső szemlélőnek az is furcsa lehet, hogy nem tartod meg a szerepeidet.
Nem tartom meg a szerepeimet, mert akkor az csak egy félmegoldás, és én nem a jogviszonyt akartam megváltoztatni. Ha maradt volna pár előadás, akkor az a szál fenn lett volna tartva. Majd, ha átrendeződik bennem, és gyökeret eresztek az új létezésben, akkor majd sok mindent megenged már a rendszerem, akkor alakulhat még. De ha maradok csak néhány előadás erejéig, akkor nem történik meg az a fajta változás, amire vágyom. Az Örkényben töltött huszonöt év olyan időszak, amit csak szeretettel lehet elengedni. Az első tíz év az mindenképpen egy indokolt, valódi, igazi ottlét volt. Aztán jött egy másik tíz év, amiben már nem éreztem igazán azt, hogy minden energiámmal meg vagyok mozgatva, nem jöttek meghatározó, komoly együttműködések senkivel. Aztán a végére még jött egy új lendület, ami megengedte, hogy le tudjam zárni ezt a korszakot. A színházban tiszteletben tartották a döntésemet.
Nem akarom, hogy gondoskodjanak rólam. Nem kell értem felelni, felelősséget vállalni.
Van már terved a következő időszakra, vagy ez most még a lezárás-újrakezdés jegyében telik?
Nagyon sok helyen megfordultam, pont a napokban gondoltam át, hogy alig van olyan színház Magyarországon a budapestieket és a vidékieket is beleértve, ahol ne játszottam volna. Megadatott minden felület, amivel kölcsönösen megtaláltuk egymást. Mégiscsak a színpadi lét az, ahol nekem megvan az otthonosságom vagy feladatom, ebben biztos vagyok. Azért is állok kíváncsian az új helyzet elé, amire most magamnak engedélyt adok, függetlenül attól, hogy mi a szakmai elvárás. Mintha zöld utat adnék magamnak, és annak, amit nem tudok eltervezni, de igazán mélyen vágyom rá, és nem engedi már a jólneveltségem, a fegyelmezettségem, hogy türelmesen várjak tovább. A szolgálati idő lejárt. Azt gondolom, hogy engedni kell változni azt, ami változni kíván. A kínai asztrológia szerint hatvan év egy teljes életciklus. Nem csoda, hogy időszerű egy új indítás, hiszen április 12-én töltöttem be a hatvanadik évemet. Amikor az országban rendszerváltás zajlott, az egybeesett az én belső rendszerváltásommal. Valami belső bizonyosság van bennem. Egyszerűen nagyobb a belső szabadság, amit megengedek magamnak. Ezt a pillanatot szeretném kinyújtani, ameddig megengedi a helyzet. Hogy ne érezzek sürgetést, mert hát ez azért egy vissza nem térő lehetőség. Nincs kapaszkodó, és ez a lényeg, hogy nincs semmi kapaszkodó.
