És hogy mit is kerestünk a Remizben? Beszélgettünk, ettünk-ittunk. Mert volt akkoriban egy gasztronómiai magazin, a Konyhaművészet. Nomen est omen alapon kész művészet volt egy ilyen igényes lapot éveken át el- és fenntartani. Komáromi Zoltán főszerkesztő hatalmas érdeme. Étteremkritikákra készültünk. Mi a boros szektor felől érkeztünk, Péter mint afféle igazi gourmet volt tagja a csapatnak.
Ma már nem létezik a Pink Flamingó a Nánási úton. (Óbudai Anziksz – 2016. nyár) Péter akkoriban szinte mindennapos vendég volt az újonnan nyitott nem túl puccos, de konyhájára nagyon igényes étteremben. Feke Zoltán chef kifinomult fogásokat tett a vendég elé, az elsők között a fővárosban. Szerintem azt az alkalmat, amikor Péter először mesélte a társaságban Feke Zoli és a friss libatöpörtyű esetét, nem felejti el senki, aki részese volt. Az átlényegült és odaadó szeretet, a lelkesedés nem is tudom, kit-mit illetett jobban: a chefet vagy magát a valóban zseniális kis sült hájdarabot. Bármelyik is volt, egy életre élmény marad. Akárcsak egy-két kiruccanásunk vidékre, közös kóstolások, étteremjárások. A bécsi Steirereck akkoriban került fel a világ étteremkalauzainak szűkített listájára, jó is volt. Felejthetetlen a galambmell jus-vel, friss medvehagymával, puy lencse kakukkfűben pácolt libamájjal és a fogasgaluska. Úgy emlékszem, póréágyon kínálták, hallatlanul gazdag és mégis árnyalt fűszerezéssel, tökéletes textúrával. Péter lelkesedése az egyes fogások után egyre fokozódott, akárcsak a személyzet érdeklődése a furcsa társaság és kiváltképp a „nagy ember” iránt. Kellemes és hasznos emlékek, bár egy-két fogás sajnos már ebből a menüsorból is kiesett…
De igazi kapcsolatunk a borhoz kötődik. Rohály Gábor 1995-ben adta közre először annak a kis csapatnak a kóstolási jegyzeteit, amely kezdetben mint Hét Borbírák Rendje, később mint Borkollégium gyűjtötte össze, kóstolta és értékelte a hazai borokat. Akkoriban nem volt sok.
Volt néhány lelkes olvasónk, akikről tudom, hogy leginkább az előszóért vette meg a kötetet. Terhet sokkal inkább jelentett számos gyenge bor kényszerkóstolása – még ma is gyakran emlegetjük baráti körben azokat a jó, lehetetlen „keddi borokat”.
Amúgy igazi kárpát-medencei ízlelőbimbókkal megáldott borisszaként inkább a fehérekhez vonzódott. Baráti viszonyt ápolt Figula Misivel – a papával –, és különösen kedvelte a csopaki, füredi borokat. De a Balaton túlsó partja, Konyári János borai is közel álltak hozzá. Már mindhárman odaát… Jólesett hallgatni ritka megszólalásait, ami másokkal ellentétben nem afféle okoskodás volt. Egyszerű tényközlés. Szeretem-nem szeretem alapon értékelte sokszor a borokat, nem lelte örömét a borászok szidalmazásában. Ez számomra szimpatikussá tette kóstolói jellemét, nem kevésbé néhány igazán jól sikerült előszó. Például a NYELV körül indult eszmefuttatása, ami lehetett volna akár triviális is, mégsem lett az. Mert a nyelv és a bor, a kóstolás maga és a leírás sokszor egy, de mégsem. Egyik nélkül a másik valójában értelmét veszti. Amit a nyelv érez, a nyelv megfogalmaz. Milyen könnyű a németben szétválasztani a Zunge és a Sprache kifejezéseket! De csak egy lépés innen annak megfogalmazása, hogy mit is jelent maga a borkultúra. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez is tőle hangzott el először, de sokat emlegettük a kóstolókon. Nevezetesen a borkultúra legtisztább és legérthetőbb fogalmát: borkultúra az, amikor a borról beszélni tudunk. Bárhogy is van, remek és időtálló gondolat.
A Borkollégium összejövetelei tizenöt éven keresztül jelentettek igazi szellemi felüdülést sokunknak.
A felvetés mindössze ennyi: az angyalok az Úr dicsőségére egész biztosan Bachot játszanak, de a saját örömükre Mozartot húznak. Előfordulhat hát, hogy a villányi nagy vörösborokra magasabb pontszámokat adunk, de biztosan a szekszárdi palackok ürülnek ki legelőször. Efféle kis finomságok, sokszor évődések jutnak eszembe azokról az időkről, Péterről és a borról. Vagy éppen az a pillanat, amikor három volt katonatárs, akik annak idején a lövészárokban saját szórakoztatásukra Horatiust mondtak fel egymásnak latinul, itt találkoztak újra merő véletlenségből, egy kollégiumi kóstolón – vagy talán nem is annyira volt ez a véletlen műve.
Szép időszak, köszönet érte mindazoknak, akiket illet.
Előszó
(Rohály–Mészáros: Borkalauz 2003, AKÓ Kiadó)
Már többször elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni az évi borozásaimról, az évi boreseményeimről, mondjuk Egy borivó hétköznapjai, és akkor, ha megszólal Rohály szerkesztő úr szigorú telefonja, csak könnyedén bólintanék, elővenném a jegyzeteimet, és semmi perc alatt kész volna ez az előszó.
De ez se rossz, ami van, hogy napokig elüldögélek, tűnődvén, mi is legyen az idén. Ez az őszi kis tehetetlen toporgás fontos része lett az életemnek… Amiként az is, hogy tagja vagyok a borivók meghatározatlan nagy táborának. Nem a szesztestvérek közösségéről beszélek (láttam közelről alkoholistát, tudom, milyen az, félni a bortól), és most nem is az egyre szaporodó bortársaságok elitjéről (miközben szívesen büszkélkedem avval, hogy a Borkollégium asztaltársaságához tartozhatom), nem erről a két végről, hanem a közepéről.
A minap fölhívott egy vendéglős, és lefegyverző lelkesedéssel és szenvedéllyel beszélt egy borászról, hogy annak az új borai milyen remekek, s hogy megtalálta a stílusát és így tovább. Osváth rajonghatott így annak idején a Nyugatban, amikor valami kéziratkincsre lelt.
Ez a lelkesedés és szenvedély az, amely összeköt ismeretleneket, talán hasonlatosan ahhoz, ahogy egy másik lelkesedés és szenvedély az olvasókat teszi közösségé. A Borkalauz 9. évében gondoljunk hát az Ismeretlen Olvasóra, értsd Ismeretlen Borivóra, aki nem a barátunk, barátnénk, de lehetne, tudjuk, tudni véljük, mire csillog a szeme, és mire vág fintort, ismerjük, ha nem ismerjük is.
Az öröm összehozza az embereket. Nyugodtan, örömmel, nívósan (ahogy a bölcs orvosok mondják: egyre rendszeresebben és egyre mértékletesebben) inni, s közben tudhatni, nem vagyunk egyedül: ez jó érzés. Erre a jóra emlékeztessen az ez évi Borkalauz.
Esterházy Péter
Előszó
(Rohály–Mészáros: Borkalauz 2006, AKÓ Kiadó)
Minél jobbak a borok, annál nehezebb összemérni őket. Igaz, annál kevésbé szükséges is a méricskélés. Hasonlatos ez az irodalomhoz. Nincs értelme azon hajba kapni, hogy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, Musil vagy Thomas Mann. Másfelől természetesen csak ennek van értelme, egy nagy könyv mindig vízió a világról, az életről, az életünkről, és ezek egymással nem összebékíthető látomások.
Ha kissé erőltetett is ez a metafora, hajlandó volnék a borokban is világlátomást látni – mindazonáltal mélyen hiszek e különféle látomások békés egymás mellett élésében, sőt egységében. A magam részéről a mindenevő boros ember az ideálom, akinek ha vannak is elfogultságai, őszintén nyitott minden égtáj felé. (És még akkor sincs lelkifurdalása, ha lehúz egy pint szőke sert. De ennek szépségeiről talán egy másik előszóban…)
A Kalauz dolga azonban épp az összehasonlítás, az értékelés. Akkor is, ha tudja, milyen sok esetlegességgel kell megbirkóznia. Sőt még azt is tudja, hogy ha minden esetlegességet kiszűrne, akkor sem juthatna objektív végeredményre. Egy ilyen fajta könyv, mint a miénk, irányokat mutat és nagyságrendeket. De főképpen arra biztatja a borivót, döntsön ő. Legyenek szempontjai (ehhez a kalauz objektív segítséget tud adni), és aztán döntsön a legszemélyesebben. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a leghíresebb, a legnagyobbra tartott borok legyenek okvetlenül a kedvenceink (persze nem is kizáró ok).
Kellenek közmegegyezések, egy jó borkalauz ehhez járulhat hozzá, és kellenek jó borivók, akik azután mennek a saját fejük, értsd nyelvük után.
Esterházy Péter
