Kilencévesen láttam először Óbudát. Rögtön mindegyik Óbudát: a friss kaszásdűlői panelekkel számomra teljesen természetesen simult össze Aquincum és a polgárvárosi amfiteátrum, a Duna-part és a sziget, a Mocsáros és a mező, meg az akkor még itt-ott meglévő sváb kis házak. Hogy a nyolcvanas évek előtt mi volt, azt jóval később kezdtem el nyomozni, Gelléri Andor Endrénél, Gulyás Miklósnál, Krúdy Gyulánál és Janikovszky Évánál kerestem, kutattam a nyomok után, hogy ha már óbudai lettem, tudjam, hogy hol élek, amikor itt lakom. Aztán egy rövid és szörnyű pesti kitérő után visszajöttem, és visszajöttem jópárszor Európából is, és a másik pannóniai városomból, Pécsről is. 

Lassan egy évtizede nemcsak a mai Óbudán élek, de a kelták és a rómaiak Óbudáján, az Árpád-háziakén, a Mátyás-korin és a török kori Óbudán is, láttam a 19. századi jeges árt és a gyárépítések korát, és Gelléri mellett baktattam, nyomozva egy emberi önérzet története után. 

Itthon vagyok. Igaz, máshol is otthon vagyok, mégis, Budapestnek ez az egy szelete élhető számomra: Óbuda, ahol a múlt és a jelen, valamint a víz, az ég és a tér találkozik. Talán az egyik utolsó békés szigete egy nagyvárosnak, polisz a metropoliszban.