Autentikusabb nem is lehetne megérkezésem a Kiscelli Múzeum kutyakiállítására: lihegek, mint aki mindjárt kiköpi a tüdejét. Magamban a pénztárost sajnálom közben. Vajon naponta hányan vesznek úgy jegyet, mintha egy futóversenyről estek volna be? Legalábbis azok, akik a Kiscelli út emelkedőjén, gyalogosan érkeznek, és kevésbé vannak edzésben. Az úton pedig észre is vehetjük mindazt, ami máskülönben elkerülné tekintetünket. Így vagyok például a Bol-dog önkiszolgáló kutyamosóval, amelynél fővárosiasabb, korszerűbb jelenséget elképzelni sem lehet. Illik A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című kiállításhoz, amelyre stílszerűen kutyával is lehet érkezni.
Az ebadó történetéről, illetve a jövedelmi viszonyok közti különbségekről szóló szövegek nem feltétlenül fogják a legkisebbeket sem. De akad azért, ami lekösse a gyerekeket, a bemutatott meserészlettől a csontvázakon át egészen a csontgyűjtő porcelán tányérokig.
A rövidebb folyosók mellett tíz-tizenkét termet számoltam össze, ezek között akadnak kisebbek-nagyobbak egyaránt.
A kultúrtörténeti gyorstalpaló kifejezetten magas színvonalú, nem felületes olvasásra készült. Viszont nem is csak a modern kort mutatja be, visszamegy a kezdetekig, kitérve még az ó- és őskori kutyatartás sajátosságaira is. Kiderül ebből, hogy ha a nappaliban való kutyatartás, a családtagként kezelés épp modern jelenségek is, attól még valamilyen formában a kutya mindig jelen volt mellettünk. Hol házőrzőként, máskor vadászpartnerként vagy kiállítási kutyaként szolgált – mindig hűségesen, egész hasonló tulajdonságokat felmutatva, mint ma.
Erről tanúskodik például, amit Cseremiszky Miklós 1824-ben, A Kutyákról című szövegében írt: „A’ kutya mindezekkel bir; az emberhez legjobban ragaszkodik; nevelése olly következésü, hogy arra nintsen alkalmatosabb állatunk a’ kutyánál. Sőt tud ügyes szolgálatja, ismét lett hízelkedése által az urával megbékélni, annak megint kedvébe jőni, és kegyetlenkedőjének védelmezőjévé válni. A’ kutyának szépségén, elevenségén, könnyűségén kivűl olly belső tulajdonai is vannak, a’ mellyek az embernek legfőbb figyelmeteségére méltók.”
Továbbá: az állatban nincs semmi egyéni haszonkeresés, bosszúálló tulajdonság, egyedül csak annyi a célja, hogy gazdája kedvéből ki ne essék! Cseremiszky szavai azt támasztják alá, hogy az „állat mint nemes, égi lény” elképzelése egyáltalán nem új keletű. És még ha ma modernebb együttélési formákhoz is vezet, attól még korábban is szerettek hasonló elképzeléseket őrizni „az ember legjobb barátja” kapcsán. Kalmár Ernő pedig mintha csak ma írta volna a következőket, nem 1970-ben, a Budapest havilapban: „Úgy tűnik, hogy az urbanizáció növekedésével a fővárosi kynológiai élet is erősödik. Mivel magyarázzuk ezt? Társkereséssel a magány elűzésére, a gyerekek ellenállhatatlan állatszeretetével, reprezentálási hajlammal, a ház őrzésével, kétes értékű kultusszal, hobbyval, a vidékről feljöttek vidéki életformájának maradékával, állatvédelmi tendenciákkal, atavisztikus nosztalgiákkal? Azt hiszem, nem tévedek, ha a jelenség egyik jellemző okát abban látom, hogy a növekedő urbanizációt próbáljuk ellensúlyozni a természet egyik megnyilvánulásával.”
Míg manapság talán a legtöbb vitát a kutyaürülék fel- (nem) szedése váltja ki, addig korábban sokkal súlyosabb problémákat okozott a veszettség terjedése. Szabályrendeletet ugyan már 1901-ben hoztak az ügyben, de a kötelező oltást csak a harmincas években vezették be. Ötven-száz évvel korábban viszont még nem igen tudtak mit kezdeni, Kossuth Hírlapja is a veszett kutyák általi megmaratásról szólt 1848 júliusában. Érdekes emellett, hogyan változott az idők során, mit szabad a kutyás embernek, és mit nem. Sasku Károly 1856-os illemtankönyve például arra figyelmeztetett, hogy az utcákon, sétákon nem illik az embernek kutyával vonulnia. Ez mégis egyre elterjedtebbé vált a XIX. század második felében, így következett, hogy az ebdüh terjedése ellen kötelező volt szájkosárral védekezni. A harmincas évek végére aztán már eléggé vált csak a póráz, 1959-ben pedig már lehetséges volt az alsó rakparton póráz nélkül is sétáltatni. A rendszerváltás hajnalára jutottunk el oda, hogy a fővárosban hatvankilenc ebfuttatásra kijelölt terület létezett. A szobatisztaságra nevelés szintén visszatérő témát jelentett, Monostori Károly már 1909-ben érzékletesen írt róla Ebtenyésztés című szövegében.
Közben persze folyamatosan változott anyagi, társadalmi helyzettől is függően, ki milyen kutyát engedhetett meg magának. Izgalmas egymás mellett látni a fotókat: egyiken a Ferencvárosi kiserdő nevű nyomortelep 1928-ban, másikon Conrad Otto bankigazgató Ostrom utcai erkélye, 1938 körül. Milyen ebet láthatunk az Illatos úti sintértelepen, és milyet a Rékai család hűvösvölgyi kertjében? Hol találkozunk németjuhásszal, és hol fehér uszkárral, orosz agárral, simaszőrű foxterrierrel? Melyik kutya a legjobb házőrző, és melyiket látjuk az arisztokrácia drága, tenyésztett ebei között? Melyik törzskönyvezése lesz dicsekvés tárgya, melyik válik kóbor kutyává, és altatják el a sintértelepen? A számok is magukért beszélnek, még ha időnként nehéz is összeegyeztetni őket. Az egyik felirat szerint Pest-Budán a XIX. század közepén még húszezer kutyát tartottak számon. Hivatalosan viszont jóval kevesebbről tudtak, 1874-ben például 8315-ről, 1895-ben 10763-ról, 1922-ben pedig 28 ezerről. Mint olvassuk, az ebadó megjelenése is határvonalat jelentett a törvényes és törvénytelen kutyák számának alakulásában. Eközben 1933-ban 671 kóbor kutyát találtak, közülük pedig csupán 137-et váltottak ki.
Az üveges szekrénybe helyezett giccses kerámiauszkároktól a kutyás-macskás meséken át Kolodko Mihály miniszobráig rengetegféle megjelenéssel találkozhatunk. A tárlat giccsről szóló része az egyik legérdekesebb, mindezt a Szabó Magda regényén (Az ajtó – a szerk.) alapuló, 2012-es filmből vett részlettel illusztrálva. És tényleg, mi a bűne az „ártatlan, de rossz aránnyal felépített vásári kutyának”? Van-e szégyellnivaló a giccsben, és abban, ahogy a kutyára tekintünk, sokszor hamis illúzióktól, nosztalgiától sem mentesen? Szégyellni valóbb-e a kertben szaladgáló mamlasznál a szobakutya, melyet azért tartunk, mert „aranyos”? Vagy épp fordítva, azt az ebet kell inkább letagadni, amelyik nem fajtatiszta? Portája, kultúrája, társadalmi helyzete válogatja.
Érdekes ebből a szempontból az is, mikor miféle kutyákat tartottak érdemesnek megmintázni, porcelánra mázolni vagy a kályhacsempén megidézni. Hol az számít jobban, hogy Szent Rókust a legenda szerint egy kutya látta el, máskor az, milyen kutyafajták vonulnak fel a legújabb mesefilmben. A kiállítás egyből a közepébe is vághatna, szerencsére mégsem a legkézenfekvőbb példákhoz nyúl. Így amikor leérünk a Sziklapincébe, nem a Frakk egy jelenetét láthatjuk rögtön, hanem A Pincérfrakk utcai cicák című, 1984-es animációét. Később is érdekes kulturális ugrásokat teszünk, és Dsida Jenő, Kassák Lajos és Szabó Lőrinc verseitől eljutunk egészen az 1994-es, Hétköznapi huncutságok című szórakoztató műsorig, melyben az „ebek harmincadja” és „az utak kutyául csúsznak” jellegű szóviccek az általánosak. A prózát és lírát illetően szintén nincs egyoldalúság, versbe vette a kutya alakját az éhkoppon lévő költő éppúgy, mint a díjat osztó irodalmi nagyság. Kassák Lajostól ugyanúgy olvashatjuk a Három ablakot, mint Kosztolányi Dezsőtől a Hattyú halálát vagy József Attilától A kutyát. Blaha Lujza belvárosi lakásában egyenesen kutyás fogassal találkozhattak a látogatók, a hasonló tárgyak közül pedig szintén érdekesek a sétapálcák kutyás markolattal, illetve a csontgyűjtő porcelán tányérok. Az őskor felé lépegetve aztán találkozunk régmúlt kutyák csontvázaival, de XV.-XVI. századi, megkövesedett ürülékkel (koprolit) szintén. Még inkább rendkívüliek Dr. Botskor László állatorvos műszerei, melyek 1913-tól egészen 1961-ig szolgálták a múlt század négylábúit.
Ahogy bontani kezdték a középkori városfalakat, úgy jutott egyre beljebb a kutya, a mostani időkben már egészen a kanapéig, sőt, a franciaágyig. Ettől persze sokan ma is idegenkednek, ezzel párhuzamosan pedig érdekes módon megjelentek azok, akik a kerti állattartás ellen hoznak érveket. Igaz, ez jelenleg főként a macskákra vonatkozik, de talán nem túl merész jóslat, hogy a következő évtizedekben a kutyák közül is mind több kerülhet ajtón belülre. Míg korábban speciális patkányfogó ebeket képeztek ki, illetve vadászatra használtak fel ebeket, addig ma mind több dologra sütik az állatkínzás bélyegét. A folyamat szintén nem ma kezdődött, az állatvédők 1896-os, XII. nemzetközi kongresszusától hosszú út vezetett odáig, hogy létrejöjjön a feketébe öltözött, kigyúrt kopaszokat is sorai között tudó Szurkolók az állatkínzás ellen csoport. Másrészt persze a kutyásnak ma is számos előítélettel, szabályozással szembe kell néznie. Sőt, a kettő össze is függ: nincs, aki jobban megítélné egy ember kutyatartási körülményeinek etikusságát, mint egy másik kutyás. Ki szemléli szigorúbban a másikat: a focidrukker, aki vicsorgó kutyájával dönget végig az utcán, de úgy, hogy még a máskor fogékony kisgyerekek se legyenek kaphatóak egy simogatásra? Vagy a szobakedvencét pulcsival és születésnapi tortával meglepő hipszter, aki már arra is gyilkos pillantást vet, aki nem a vitaminokban leggazdagabb táppal kényezteti kutyáját? Izgalmas tovább gondolni napjaink közösségi médiás világában a kutyatartás alakulását. És ha nem is jutunk el Csányi Vilmos sokat hangoztatott téziséig, miszerint ötven év múlva akár meg is szólalhatnak a kutyák, azért biztos rengeteg változást fogunk tapasztalni a következő évtizedekben.
Fotók: Dohi Gabriella
