Ha már az első fröccs kikérésekor felötlött az általad jól ismert, de általánosságban elfeledett költő, Petri Csathó Ferenc neve (akinek atléta múltjára való tekintettel a hosszúlépést a mai napig „távolugrásnak” nevezik Szegeden egyesek), a bemelegítő kérdéskört is terelhetjük erre: miféle fröccsöt választanál magadnak, ha már a hosszúlépés, szögedi módra, lefoglalva, miként az Újházy Ede-féle, a másnaposságot már ivás közben megelőző, kovászosuborka-lével hígított lőre is kilőve, ahogyan az egy deci szódavíztől „megnevettetett” kilenc deci fehérboros elegy is stoppolva lett – éppen Krúdy Gyula szája íze szerint?
A pályán kívül lévő fröccsét választom! Nem vagyok versenyben senkivel, már magammal sem. Még „távolgugrásban” sem… Petri Csathót annak idején nagyra becsültem, óriási tehetségnek tartottam, és látod, nincs jelen az úgynevezett irodalomban. Szóval, úgy gondolom, hogy a teljesítmény számít a legkevésbé, legalábbis abban a versenyben, amit egymással vívnak az emberek a túlélésért, megélésért, nevezzük bárhogyan – és én ebben nem akarok részt venni.
Ez a fajta önkéntes kívülállás miként oldotta (akár erősítette) föl azt a fenegyerek-státuszt, amit rád húztak, vagy amit önkéntelenül kiharcoltál magadnak? Illetve mi lehetett a gyújtópontja, majd holtpontja a „pályaelhagyásodnak”, ami végül nem a költői pálya elhagyását jelentette?
Mindig van egy gyújtópont meg egy holtpont, az igaz. A gyújtópontot a következőképpen értem el… Amikor a Kortársat szerkesztettem – Páskándi Gézával ültem egy szobában –, akkor még egy nagyon nagy példányszámú lap volt. Egyébként akkoriban napok alatt elmentek ezek az újságok, az ÉS (Élet és Irodalom) 41.000 lapszámot nyomott ki hétről hétre, a Kortárs 17.500-at. Tehát, amikor a Kortárshoz kerültem, azt a célt tűztem magam elé, hogy azokat a féltehetségeket vagy tehetségteleneket, akik mozgalmi múltjuk vagy jelenük miatt maradtak meg a lap mellett, megpróbáljam kiszorítani, és helyettük minél több fiatalnak teret adni. Legalább száz, szinte ismeretlen embert – Darvasi Lacitól a Háy Janin keresztül Kurdy-Fehér Jánosig és Babics Imréig – hoztam be az ún. irodalmi köztudatba. Ezt nagyon örömteli feladatnak éltem meg. Viszont, amikor jött a rendszerváltozás, elkezdtek cikkezni arról, hogy azért nem jelentek meg ugyanezek a figurák az előző rendszerben, mert a sztalinista szerkesztők nem állhatták kommunista-ellenes múltjukat; több ötvenhatos lett hirtelen, mint annak idején partizán, így hát bedobtam a törülközőt. Másodszor már nem játszottam le a laphoz kerülésemkor kikerülhetetlen játszmákat.
Ez volt ugye, a gyújtópont, és rögtön utána jött a holtpont! Mert legalább négy-öt évig a folyóiratok szinte egyáltalán nem kértek tőlem anyagot, nem adták ki a könyveimet sehol, tulajdonképpen szilenciumon voltam, furcsa módon éppen ’89 után. Akkoriban még olyan reputációja volt egy folyóirat-szerkesztőnek, hogy sok napilap megkeresett, interjúkat készítettek velem, mindenáron tudni akarták, hogy miért „dezertáltam”. Vagyis volt még mindennek jelentősége. Ráadásul bejelentettem, hogy nem csatlakozom sehova, ami miatt kettéhasadásban volt az irodalmi szakma, jobb- és baloldali kuratóriumokra, népi, illetve urbánus, vagy ha úgy tetszik, nemzeti és liberális szárnyra. Ezek egyébként ugyanazok a tudathasadásos jelenségek, ha megnézed, a mai napig – kisebb-nagyobb elmozdulásokkal persze –, teljesen mindegy, mivel címkézed az irányzatokat. Aki pedig középen volt/van, az nem rúghatott, rúghat labdába, az egyezkedésben sem vehetett részt, és ma sem hullik le neki semmi. Kimarad az Adj, király katonát!-játékból: adok egy katonát, fogadok cserébe egy katonát, ismerjük ezt. Én meg nem álltam be a hadsorba. Ekkor még úgy gondoltam, hogy befejezem az egészet, az írást is abbahagyom. Aztán csak az irodalmi életből léptem ki. Hívtak ugyan az akkor elég radikális Dérczi Péter-féle Hitelhez, versszerkesztőnek, de végül Parti-Nagy Lajos vállalta el helyettem a rovat vezetését. Most is „kiszállásban” vagyok, de nem holtpont miatt. De erről talán majd később…
Inkább elmondom a másik ellenpontot, avagy holtpontot az életemben. Egy fiatalabb irodalmár egyszer sírva jött el hozzám, amikor már kivonultam, és az óbudai padlásszobában ücsörögtem. Férfiember ne sírjon nekem, mi a bánat ez!? Azt mondja, hogy ő ezt nem bírja tovább, mert akárhová megy, minden irodalmi társaságban engem gyaláznak. Kifejezetten három ember jeleskedik ebben: X, Y és Z. Hogy dilettáns szemét tróger vagyok; de persze nem voltam jelen egyik esetben sem, hogy védekezni tudjak, és nem is védett meg senki. Vigasztalgattam ezt a fiatal irodalmárt, de megmaradtam óbudai magányomban, továbbra sem jártam jóformán sehová, de éreztem, hogy itt nagyon nagy gáz van. Sok-sok év múlva találkoztam Y-nal a BVSC uszodában, ahol azt mondta nekem, bocsánatot kell kérnie. Ott álltunk úszógatyában, gondold el, elég fura helyzet eleve, akkoriban ráadásul még a fecske-fazon volt a divat… mert, hogy “mi hárman projektet csináltunk abból, hogy tönkretegyünk téged mint költőt.” Természetesen megbocsátok, tisztességes vagy, hogy elmondtad – válaszoltam neki, de azért rákérdeztem, hogy ugyan mondja már meg, mégis, miért csinálták ezt a hátam mögött? “Azért, mert a helyedre akartunk benyomulni” – válaszolta. Így, a szemembe, az uszodában, fecskében. Mondom, nekem nem volt semmiféle fenntartott vagy bitorlott helyem. De én azt nem tudhatom, mondta, mert igenis volt, csak nem maradhattál ott, ésatöbbi. Na most, a későbbiekben beszéltem Z-vel is, aki nem emlékezett minderre. X-szel pedig nem jött szóba ez sohasem, meg amúgy sem jártam össze egyikükkel se, de ők bizonyára továbbra is: egymással.
A helycserés támadás akkor kudarcot vallott. Te viszont megmaradtál szakmai szakadárnak, már-már rock and roll figurának.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy akármikor megszólalok, abból mindig valami zűr keletkezik. (Az Új Forrás folyóirat főszerkesztője, Jász Attila/Csendes Toll és „kultúrindiánjai” körében Z. T. tiszteletbeli törzstag-neve nemkülönben: Zűrös Toll – P. M.) A legutóbbi zűrzavar a Tokaji Írótáborban keveredett, amikor megpróbáltam elmondani a véleményemet. Ez azt jelenti, hogy vagy én gondolkodom nagyon máshogy, mint ahogy körülöttem a világ, vagy a világ gondolkodik másképpen (magáról), és nem hajlandó szembenézni azzal, ami történik (vele). Tehát visszatérve: ott ültem legalább háromnegyed óráig köztük, és nem szólaltam meg, csak hallgattam a három Kádár-korszakbéli „forradalmárt” a Galamb utca környékéről, amint azt bizonygatják, miképpen voltak az előző rendszer üldözöttjei.
Arctalan nemzedék című esszéd (Életünk, 1979, 17. évf./11. sz.) annak idején szintén nagy port kavart. Csípi ez a fajta szembesítő attitűd valakinek a szemét, hogy egy kis képzavarral éljek?
A nemzedék szétszéledt, de az igazat megvallva, akkor sem volt igazán nemzedékről szó, csak jól hangzott mindez. Az arctalanság, arcoskodás viszont megmaradt. Volt egy nagy vita anno az irodalom szerepéről a politikában a Debreceni Irodalmi Napokon, Csoóri Sándor volt a fő referáló. Amellett érvelt, hogy most, a rendszerváltozáskor kell az íróknak bemenniük a Parlamentbe. Én meg azt mondtam, hogy szerintem az írók mostanában mindig csak politizálgatnak, ahelyett, hogy megmutatnák, valójában mire képesek. Most jött el ugyan „az idő”, de vannak emberek, akik ebbe tanultak bele, a politika is egy szakma volna; az írók pedig menjenek szépen végre haza, és vegyék elő az úgynevezett betiltott műveiket (különben, döbbenetes módon nem kerültek elő kéziratok). Véleményem szerint az írónak a nyelvvel kell foglalkoznia, nem a nép lelkével. Ugyanakkor vannak forradalmi idők, amelyeknek a szelét példának okáért Petőfi Sándor jócskán kikapta ’48-ban. 56′-ban is az utcára lehetett, kellett menni, de általános esetben íróként, költőként, vagy festőként, színházi emberként is a művészetben kell forradalmat csinálnunk. Ha megkerültek volna ezek a bizonyos fiókban rekedt művek, még kiderülhetett volna, hogy nem voltam elég jó, de azt hiszem, nagyjából a helyemre kerültem. És nem szimpatizánsként vagy utcán lobogó forradalmárként. Ha úgy veszem, nemcsak elviekben, hanem gyakorlatilag is megnyertem ezt a bulit magamnak.
Miféle tempókkal és milyen távon úsztad meg, hogy belemerevedj a saját különcséged pózába?
Annak idején, amikor kezdtem a pályámat, nagyon szerettem volna, hogy lássák, igazi költő vagyok. Térdig érő csizmát húztam, földig érő fekete kabátot hordtam, piros-fekete szövésű sálat szerváltam – mert az a párizsi kurvák színe, olvastam valahol! –, azt is ötször a nyakamba tekertem, egy lecsókolbásszal az egyik kezemben, egy fél cipóval a hónom alatt… Képzelheted. Ilyen ikonikus figurát akartam csinálni magamból, és nagyon boldog voltam, hogy különcnek tartanak. Mindez egyre jobban lefoszlott rólam az idők során, és ahogy nem kerestem a pózokat sem tovább, úgy a kifelé tartás közben már csak azt kutattam, hogy miképpen tudnék minél inkább eltűnni mint magánember, abból, amit csinálok, hogy megmaradjon a költészet.
Ennek ellenére, úgy tudom, (asztal)társasági ember maradtál, akit igényelnek a körben ülők.
Ez alkati kérdés. Mindig nyughatatlan ember voltam, de igazából sosem váltam közösségi figurává abban az értelemben, hogy nem lettem alkotókörök tagja (emiatt sokan utáltak is). Ugyanakkor volt a Csütörtök Esti Társaság, amit Tóth Erzsivel és Szikszai Károllyal alapítottunk (aminek a történetét egyik korábbi tagunk döbbenetes módon összevissza hamisítja az önéletrajzában). Ennek az volt a lényege, hogy minden csütörtök este összegyűltünk, mindenki felolvasott egy-egy szöveget, és a társaság addig (és csak addig!) funkcionált, amíg ezek az írások elhangzottak. Volt, hogy tizenöten elüldögéltünk csütörtök este: a Csoóri Sanyitól a Bella Pistán át Ágh Istvánig, Kormosig, sőt a Balaskó Jenőig, voltak ott mindenfelől. „Körúti hordának” is hívtak minket, ha jól emlékszem. Zajosak voltunk, pénztelenek, szóval szegények és időnként nagyon részegek. De nem voltak csoportbeli kötelezettségvállalásaink. Mára már nagyon kevés látogatóm van Óbudán, régebben voltak összejövetelek Esterházyval, Kulcsár-Szabóval, Jankovics József filológussal, Kovács Péter festővel, és a szűkebb, nem irodalmi baráti körrel. Ezek a csapatok azonban egy idő után megszűntek, többen meghaltak. Mielőtt a rendszerváltozás után szétrepedt volna minden és mindenki, olykor találkozott a lakásomban például Szőcs Géza, amikor emigrációban volt Svájcban, és éppen Budapestre jött, többek közt Alexa Károllyal és másokkal.
Amikor először ugrott össze a tusolóban Péter Czakó Gáborral, meztelenül… na nekem az volt az utolsó közös foci! Szóval sohasem kerestem a réseket, helyzeteket, maximum a focipályán, de a látszat ellenére a bajt sem. Időnként viszont úgy érzem, hogy meg kell szólalnom. Most például a Csokonai Társaság ügyében. Egy sok évtizedes múltú közösség tisztességét kellett megvédenem egy feltörekvő polgármesterrel szemben, aki a pénzéért rögtön dirigálni is akart, tagokat delegálni az elnökségbe, ésatöbbi. Ezek az új kis rablók, belezők azt hiszik, hogy mindenki megvásárolható.
„Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája!” – énekelték Hobóék a Kopaszkutyában. Az általad említett koncra éhes falkaszellem közepette hogyan lehetett farokbehúzó eloldalgás nélkül harapósnak maradni? No és nem megkopasztottnak! Te séróban is jó vagy még…
Mi belevadultunk a saját korunkba. Én magam is, de eddigi életem során csakis a személyes kapcsolatokban hittem, irányzatokban nem – legfeljebb műfaji értelemben. Irkálták is gúnyosan rólam szóló kritikákban, hogy „a sereg nélküli vezér”, a „magányos zászlóshajó”, ilyesmik. De például Sziveri Jánossal vállvetve voltunk bajtársak, aki végképp közösségi ember volt, és aktivizálta magát politikai szinten, a társadalom tereiben is. Ugyanakkor ő mindvégig baromi tisztességes maradt, és egyfajta apostolként akarta képviselni a többieket. Vele társas magányt vállaltam a haláláig; végignéztem, hogy fogynak el a barátok, miképpen tűnnek el a szimpatizánsok, milyen veszett módon mar bele a még élő Sziveribe a halálos ágyán egyik jelentős költőnk, ledilettánsozva őt – amikor már nem tud semmiféle eszközzel védekezni. Az életműve viszont búvópatakként fel-felbukkan az irodalomban. Meg is jelent pár éve egy nagyon érdekes válogatás tőle, amelynek az utószavát én írtam. Zavarba jöttem ettől a szelektálástól, mert az a nemzedék (Terék Annáéké), amelynek a tagjai szerkesztették, teljesen más verseket emelt ki, vagy emelt be a kánonba, mint amelyeket én fontosnak tartottam. Akkor jöttem rá, hogy azért jó ez a Sziveri-jelenség, mert minden korosztály számára vannak érvényes megszólalásai. Az egyik Papírváros-kötet (Z. T. öt részes regényfolyama – P. M.) több fejezetében is feltűnik egy szélherceg nevezetű alak, akinek a mintája Sziveri Jancsi volt…
Említetted a műfaji nyughatatlanságodat. Miképpen kapcsolódhat ez az izgága poétika a közemberi nonkonformizmusodhoz, valamint a fentebb szintén érintett alkati sajátosságaidhoz?
Egy biztos: amikor megjelentettem az első kötetemet, Nagy László és Juhász Ferenc irodalmi égisze alatt éltem. A mai napig szeretem ezt a fajta költészetet. Annak idején egy fiatal irodalomtörténész minősíthetetlen hangnemben nekitámadt Nagy Lászlónak – igaztalanul. Valamiért le kellett számolni a népi szürrealistákkal, ahogy ebben az időben egyébiránt le akartak Juhász Ferenccel és Weöressel is. Juhász többek közt úgy élte túl a hajtóvadászatot, hogy hallgatott vagy kilenc évig. Erről ma már nem nagyon beszél senki. Én próbáltam meg visszahozni az irodalomba azzal, hogy kértem tőle verset a Kortárshoz. Később már folyamatosan publikált az Élet és Irodalomban is. Ekkoriban adódott az az anekdotikus helyzet, amikor is az egyik Kortárs szerkesztő-költő felháborodva állt fel egy lapértékelő értekezleten: micsoda dolog, hogy a versrovatban ilyen Juhász Ferencek jelennek meg… Mert szerinte mindez olyan, mint az aranymosás: hegyeket kell elszitálni, mire talál az ember ezekben a szózuhatagokban valami értékeset. A hasonlat mondjuk nem rossz, mert tényleg aranymosás folyik, majd minden esetben, csak tudod, mondtam neki, amíg a Juhász-szövegekben mindig találsz aranyrögöket, addig, ha az egész kortárs magyar költészetet átmosod, nem hogy rögöket, morzsákat is alig szitálsz ki, csak a hordalék marad fenn a szitádon. Természetesen erre ő is halálosan megsértődött.
Az első kötetemre két díjat is kaptam, de rögtön rádöbbentem, életem végéig írhatom ezeket a verseket, hol divatosan, hol kevésbé divatosan; olyan kezem volt, hogy ráállt erre a fajta költőiségre is, már rutinszerűen. Elmenekültem hát saját magam elől, már a pozőrség elkerülése végett is. Avantgárd irányba ráadásul, úgyhogy ki is utáltak maguk közül a népiesek, vagyis a nemzeti vonal szabályszerűen árulót kiáltott. Az avantgardisták valamiféle vezért akartak belőlem faragni, ám mindeközben meg is támadtak, hogy „hasadtlelkű” vagyok, mert a Kortársban szerkesztek rovatot – közben meg hozták ők is a műveiket, hiszen nálam jelentek meg először Magyarországon. Kassák-különszámot is csináltam. Ennek ellenére ez esetben is hőzöngés támadt körülöttem, mivel megjelentettem egy elégia-ciklust, és néhány akvarell címmel (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986), amire megint díjakat kaptam; ezzel párhuzamosan pedig kitaláltam ezt a „radikális eklektikát” mint olyat, amit pedig legutóbb egy egyetemi folyosón támadott meg szóban és kért ki magának egy professzor. Úgyhogy úgy döntöttem, nekem most már, végül is, mindent szabad! Lehet, hogy pofátlanságnak, nagyképűségnek tűnik, de én ezt őszintén gondolom. Megtanultam a formákat, kötött verseket írtam, szabadverssel is próbálkoztam, felhasználtam a nyugat-európai mintákat, az ütemhangsúlyos verselésbe is belekóstoltam, tehát mindent tudok, amit verstan szerint tudnia kell egy költőnek. Megjegyzem: már nem írok verset, se drámát, csak prózát – de már csak rövidebb ideig azt is. Veszteni valóm nincs – mert mindent megengedek magamnak.
Pilinszky egy riportban beszél egy sajátos, általam csak tőle hallott fogalomról, a „metaformáról”, ami valamiképpen az adott irodalmi mű ideális képzetét takarja, amelyet a szerző alul- s felül is írhat, de telibe is trafálhat akár. Mintha a „felezőszonettekkel” te is megtaláltad volna a saját metaformádat – amit persze ki is pergethetsz magából egy idő után.
Szigeti Lajos Csaba a Dünnyögés félhangokra (Kortárs Kiadó, 2006) szövegei kapcsán, egy Jelenkorbeli esszéjében hangsúlyozta, új formát találtam ki – szerintem nem, de ő nagyon imponálóan érvelt emellett. Ám a „felezőszonettek” esetében valóban valamiféle újszerű formátumról lehet szó. A szonetett sohasem szerettem, se tanítani középiskolában, se olvasni magamnak. Petrarca untatott, de Shakespeare is, meg mindenféle szonettkísérlet; modorosnak találtam ezeket a tizennégy soros bíbelődéseket, nyögvenyeléseket. Valami miatt mégsem ment ki ez a forma a fejemből. Vagyis vereséget jelenthetett számomra íróként, hogy nem tudtam ezzel a szonettformával mit kezdeni. Ha a „verskirálynőt” nem tudod lefektetni, ágyba vinni, hogy disznó hasonlattal éljek, az bizony kudarc, férfiasan megmondva. Régebben megtörtént, hogy egy-egy szöveget leírtam, és megfordítottam a megírt szöveget, verstestté téve azt; így az utolsó sor lett a második szakaszban az első, az utolsó előtti a második és így tovább. Tűnődtem-tűnődtem, mit lehet még ezzel kezdeni, és nekifogtam újból kísérletezni: mi van akkor, ha csak hét sort írok meg a szonettből, és ezt a hét sort megfordítom, aztán apró elmozdításokat teszek, ismét tükröztetve nemcsak a formát, szerkezetet, hanem az ún. tartalmat is? Kicsit narcisztikusnak tűnhet, de ez olyan, mintha néznéd magad a sima víztükörben, majd pici kavicsokat pötyögtetnél a felületre. Ez pedig a szövegben akár végtelen olvasatot is előidézhet, mert csak látszólag olvasod az első hét sor fordítottját; hiszen az elmozdulások, kavicsplaccsanások miatt a következő hét sor tökéletesen más felületet képez, mélységet tár fel adott esetben. És ha tisztességesen olvasol, önkéntelenül visszatérsz az első részhez, a második olvasat miatt viszont az első etapban is változásokat fogsz tapasztalni, akkor ismét visszamész a második változatra… Ezzel együtt újat nem lehet kitalálni, csak újszerűt, én is így raktam össze magamat az általam kitalált radikális eklektika jegyében. Tulajdonképpen – a közhiedelemmel ellentétben – egy dolog tartja össze a szöveget: a személyiség. Akármilyen tárgyilagosan ír egy költő, távolságot tartva az úgynevezett lírai alanytól, a személyisége kiiktathatatlan. Pofonegyszerű a dolog: ha elolvasol három sort, mindenképpen tudnod kell, hogy azt én írtam; ha nem tudod, akkor valamit rosszul csináltam.
Mivel az Óbudai Anziksz folyóirat nevében kérdezlek, kézenfekvő a kérdés: milyen is óbudainak lenni?
Két dolog miatt szeretek Óbudán lakni. A társasházba – ahol most is lakom – annak idején úgymond beszálltam, a sok kiszállás után. Nem volt pénzem, csak egy panellakásom, amelyet áthidaló kölcsönnel eladtam: a gyerekek egy ideig vidéken is éltek, Abonyban, anyámnál, mert ezt a lakást nem használhattuk tovább OTP-s galibák és egyebek miatt. A feleségem Szakály Sándor hadtörténész családjával lakott, én pedig fent, az óbudai építkezésen. Nem volt se ajtó, se ablak még, felső nyílászáró sem, szóval, ha eső esett, bajban voltam. Bevittem egy ágyat, pajszer pedig mindig volt kéznél, hogy ha valaki szálláskeresőben arra járna, ne verjen agyon. Minden reggel megmosakodtam a kerti csapban, ahová a munkások bevezették a vizet maguknak, és úgy mentem a Kortárs szerkesztőségébe. Mivel apám kubikos volt, tudtam, hogy ezek a munkás emberek nagyon szeretnek piálni, és arra is rájöttem, hogy miért is isznak. Az alkohol nagyon gyorsan ég el, hirtelen üt, fél deci pálinka, egy kis bor, rövid ideig tart az erős hatás, meglódulnak, hogy aztán elbágyadjanak újra. Egy reggeli kövidinka mindig jól esett nekik, ha megkínáltam őket. Egy idő után mondták is, ha beszerzek egy kádat meg egy használt bojlert, bevezetik nekem a vizet. Ugyan hideg vízben, de már kádban ülhettem! Tényleg a semmiből, egy mosókonyhában kezdtem a Blaha Lujza utcában, Pestszentimrén. Előtte a feleségem albérletében aludtam rendszeresen, este beugrottam az ablakon, reggel kiugrottam, mint a kalandfilmekben. Az óbudai lakáshoz már ragaszkodom, ez az otthonom. Ugyanakkor Pesten immáron negyven éve turista vagyok. Nem tudom tovább elviselni, mint New Yorkot, idegen város ez nekem, ahol esetleg nézelődöm, bámészkodom, nagy házak, kis házak, ornamentika, aztán kifelé, kifelé… Fellélegzem, amikor a Zsigmond térnél elérem Óbuda határát; mikor jövök tovább, befelé, az a csönd fogad, ami a városi embernek ismeretlen, mert neki ahhoz is tartozik valamiféle alapzaj, villamossal, emberlihegéssel, köpködéssel; egy vidéki gyereknél, mint amilyen én voltam, vagyok, a csönd is másképp csapódik le. Azért is jó Óbuda, mert itt tudok tolongás, emberkerülgetés nélkül sétálni, meditálni. Elmehetek mondjuk a felüljáró alá, a római fürdőhöz, amelyet a kutya se használ, pedig gyönyörű, vagy az Amfiteátrumhoz, amelyet most már talán használni is fognak valamire. Szóval nagyon szeretek itt elbolyongani, többek közt a Krúdy-kisbirodalomban, kedveltem korábban a szemközti Schlosser sörözőt és a Kerék vendéglőt, amelyek sajnos megszűntek, de akad még pár elviselhető hely, a Zöld Kapu, példának okáért. Itt lakott Orbán Ottó, Göncz Árpád, Halász Gábor, Sinkovits Imre és Sinkó László is. Gruber Béla, a festőzseni is itt halt meg huszonhét évesen, a Tímár utcában…
Amikor némi spéttel, hosszított lépésekkel ide, szűkebb pátriádba igyekeztem Szegedről, A nehéz léptű ember kötetcímeden gondolkoztam (Z. T. utolsó felezőszonettek / versek a hagyatékból alcímű verseskönyve. Kortárs Kiadó, 2014), és nem tudtalak elképzelni, csak szaporább léptekkel, bár némi melankolikus derűvel. Hamvas Béla szerint a derűt nem más, mint maga a melankólia táplálja.
Amikor jöttem erre a beszélgetésre, furcsa mód én is épp gondolkoztam a címadásaimon! Zalán Tibor: A nehéz léptű ember; Zalán Tibor: Kívül; Zalán Tibor: Lassú halált játszik… Ajaj! Akár össze is lehetne olvasni őket. Az utolsó verseskötetem címe úgy jött, hogy valakivel összevitatkoztam, és otthagytam egy sarkon, hogy elinduljak egy zebrán keresztül a másik irányba; aztán írt nekem ez a valaki egy kesernyés levelet. A következő állt benne: „…szomorúan néztem, ahogy a zebrán át távolodik tőlem a nehéz léptű ember…” Töprengtem és rájöttem, hogy ezzel be is lehet fejezni. Utal arra, hogy mégiscsak hetvenéves vagyok, hogy ugyancsak elfáradtam, hogy bizony egyre nehezednek a lépteim, és hogy végső soron távolodóban vagyok. Sok mindent jelent egyszerre… Szóval ezzel tényleg be is lehet akkor itt fejezni!
