Mióta él Óbudán?
Mióta megszülettem. A szüleim, a nagyszüleim és a nagyszüleim nagyszülei is óbudaiak voltak.
A család hogy került ide?
Nem tudom. Amikor textilgyárak és a hajógyár alakultak, behoztak német melósokat is. Az egyik dédnagyapám hajógyárban dolgozott, a másik dédnagyapámnak pedig zöldséges boltja volt a Lajos utcában. Az ő fia az újpesti hajógyárban volt gőzgépszerelő.
Mi a Szőlő utcában laktunk, és a diploma után húztam a körzővel a térképen egy kb. 1 km-es sugarú kört, ebben benne volt a Szilikátipari Központi Tervező és Kutató Intézet, ott álltam munkába. Gépészmérnökként terveztem ott mindenfélét, az ország összes cementgyárához tartozó kőbányákba gépeket, gépsorokat.
Hova járt iskolába?
A Fényes Adolf utcai iskolába. Sokszor voltunk ünnepségeken a mai Társaskörben, a Kiskorona utcában, ami akkor Frankel Leó Művelődési Ház volt. Volt még egy hely, a Goli kultúrház. Nagyon jó énektanárunk volt, Gerendai Károly. (Rákérdeztem, hogy a „szigetes” Gerendai rokona-e, de nem is hallott róla.) Ez a Gerendei nagyon sok darabot betanított, többek között a Háry Jánost. Az előadásra eljött Kodály Zoltán is, óriási amerikai autóval, és azt mondta, hogy ebből az előadásból az Operaház is sokat tanulhatna. Lehet, hogy csak udvariasságból mondta, de számomra akkor is nagy élmény volt, hogy láttam Kodályt közelről.
Általános iskola után az Árpád Gimnáziumba jártam 1962-től 66-ig. Akkor kezdték elbontani a régi Óbudát.
Hogy nézett ki a bontás előtti Óbuda?
Nagyon hangulatos volt.
A mostani megmaradt részletek alapján…
Itt Belső-Óbudán az utcák mind girbegurbák voltak. A Szőlő utca az Amfiteátrum mellett jött el, és attól a hegy felé eredetileg egy marha nagy mészégető gödör volt. De az Amfiteátrumot is csak a 1930-as években fedezték föl. Anyám mesélte, emlékszik, amikor megtalálták, akkor ott már régen köralakban voltak a házak.
A ‘30-as évek végén, a ‘40-es évek elején, a háborúig, sőt még a háború alatt is épültek a ma is modernnek számító bérházak. A régi Óbuda a Szőlő utcától a Duna felé esett. Az Újlaki piac mellett áll a Fapados nevű söröző. Ott ma is sok, régi Óbudát ábrázoló fotó, illetve egy régi térkép is látható az 1800-as évek végéről. Azokról kiderül, hogy csak az Ürömi utcában volt egy sorház a Szépvölgyi út egyik oldalán, a másik oldala bánya volt. A Bécsi útnak is csak egy részén álltak házak, a Lajos utca és a Duna között pedig egy nagy malom volt.
A nagyszüleim halálukig – 100 éves volt a nagyapám, sőt már el is múlt – a Bokor utcában laktak, egy régi házban. Ezek a lakások borzasztó rossz állapotban voltak. Kő és szigetelés nélküli vályogfalak, kint volt az udvaron a vízcsap, kint a klotyó – már ahol volt –, a csatornát is csak később csinálták meg. De hangulatos és szép volt.
A Szentendrei úton, a Miklós utca után már csak gyárak voltak. Ecetgyár, selyemkikészítő stb. Viszonylag kis területen mindenki ismert mindenkit.
Faluként, kisvárosként működött?
Igen, de amikor bontani kezdték, az Üllői úton már elkészült egy lakótelep, Újpalotán épült a másik, tehát akinek a házát itt lebontották, ott kapott kiutalást. Amikor pedig itt épültek a lakótelepek, mások jöttek ide. Olyan volt, mint egy kitelepítés, de azt gondolom, hogy tudatosság nem volt ebben, inkább kényszer.
Hová jártak szórakozni annak idején?
Régen zongoráztam. Az Árpád Gimnáziumban csináltunk egy dobosnak titulált sráccal, Homonnai Zsomborral egy duót. Aztán egy idő után gondolkodtunk, hogy kellene valamilyen nevet választani. Elneveztük magunkat Liversingnek. Én aztán hamar kiváltam, egyrészt a vitorlázás miatt, meg a zongorára nem volt már szükség, mert jött három gitáros… A Zsombi még maradt.
Ezek szerint a Liversing együttes egyik alapítója?
Tény, hogy mi találtuk ki a nevet.
Mit jelent a név?
Semmit. Olyan, mint ahogy angolul énekeltünk, hanta. Aztán a Zsombit is kirúgták. Hogy hova jártunk? Az Amfiteátrum Duna felőli oldalán volt a Lindmayer, a Bécsi úton meg a Schlosser. Ez bezárt sajnos, pedig hangulatos hely volt, még egy-két évvel ezelőtt is. Amikor a Hajógyárba jártunk dolgozni az iskolából – mert a hét egy napján a gimnazistáknak dolgozniuk is kellett –, akkor a Szőlőkert utcai talponállót látogattuk. Nagyon jó kocsma volt a Kenyeres utcában is, amit most Kisbuda Gyöngyének hívnak, aztán voltak még kisebb büfék.
Hova mentek a fiatalok, ha nem kocsmába?
A mozi volt a legfontosabb szórakozás, hiszen nem volt tévé, bár az 1960-as, római olimpiát már láttam a szomszédban. Természetes volt, hogy akinek van tévéje, az beenged mindenkit a házból. A Szőlő utcában mellettünk állt egy városi ház, egy háztömbnyi, a közepén egy óriási udvarral. Ott nyaranta szabadtéri esztrád műsorok mentek, Kazal László meg zenekarok léptek fel. Ha előadás volt, mindenki vitte a székét. Nagy utcai bálélet is zajlott nyáron. Forgalom nem volt, nyugodtan kinn lehetett bulizni a Szőlő utcában meg a Tímár utcában. Eszembe jut, hogy a Szőlő utcában velünk srégen szemben egy kovácsműhely volt, ahol lovakat patkoltak. 1953-ban tiltották ki a lovakat az Árpád hídon belüli területről.
Frint Imre, a kovács aztán utánfutókat kezdett gyártani.
És emlékszem egy páncélszekrény-javító kis műhelyre a Tímár utcában, Gelléri Andor Endre anyja vezette az üzemet. Az Eső utcában laktak, minden reggel ment, kinyitotta a műhelyt, és jöttek a melósok.
Nem messze volt az Óbuda Mozi. Oda jártunk az Árpád Gimnáziumból az ünnepségekre. Azt is bezárták már régen, pedig nagyon szerettem. Egyszer megyek arra, és látom, ki van írva, hogy Yehudi Menuhin vezényel. Yehudi Menuhin dirigálta a próbateremben az akkor alakult Budapesti Fesztiválzenekart. Ennek már harminc éve. Nagyszerű dolog volt, hogy a világ leghíresebb hegedűse itt, az Óbuda Moziban, a mi háztömbünkben dirigál.
Kijártak a Római-partra?
Nem hiszik el a mostaniak, hogy ott micsoda élet volt! Akinek nem volt csónakja, az olyan volt, mintha most nem lenne mobiltelefonja. Mint az autópályán, úgy mentek három sorban a kielboatok a Szentendrei-szigetre. Ott sóderes a part, kilométereken keresztül nem akadt egy csónaknyi üres hely sem.
A Római-parton a csónakházakban meg olyan élet volt! Most semmihez nem tudom hasonlítani. Mindenkinek volt kabinja. Nekünk is volt kabinunk és csónakunk is.
Mint ahogy a Hármashatárhegyet is pillanatok alatt el lehetett érni busszal vagy gyalog. Ahogy a Római-parton óriási evezős élet, úgy a Hármashatárhegyen óriási repülőélet zajlott. Ha egészségileg alkalmas voltál, csak fölmentél és jelentkeztél a szakosztályvezetőnél, hogy szeretnél vitorlázó repülni. A kilövőpályáknak ma is megvannak még a nyomai. Betonból készültek, amin deszka volt bezsírozva meg egy horog. Sok ember, mint egy csúzlit, meghúzta hátrafele a repülőt, aztán elengedték, ezzel kilőtték a lejtőn. Mostanában a sárkányrepülők gyakorolnak a Csúcshegy felőli részen. Élt a ‘30-as években egy Rotter Lajos nevű ember, aki mérnök lévén, tervezett magának egy vitorlázó repülőgépet. Nem tudom, mi volt a gép neve, Karakán vagy ilyesmi, és avval ért el világcsúcsot időtartam repülésben a Csúcshegy felett. A cserkészek tüzet gyújtottak a Hármashatárhegyen, és 24 órát tudott ott körözni. Azóta sem dőlt meg az időbeli rekordja.
Amikor ez a nagy evezős meg vízi élet folyt, akkor még tiszta volt a Duna?
Hogy tiszta-e? Harmincöt éve mindig elmegyünk az edző kollégákkal október első hetében valamelyik folyóra. A legtisztább folyó a Duna. Ha jön föntről az ember, és Szobbal szemben megáll, most is kristálytiszta a víz, szinte le lehet látni az aljára. Dömösnél kezd zavarosodni a beleeresztett szennyvíz miatt.
Hogy kéne?
Hogy nagyobb élet legyen a parton. Érdekes, a dunai települések a folyó felé fordulnak, tehát szeretik a vizet. A Tiszánál a falvak vége ér a folyóhoz, ott félnek tőle az emberek. Én végighajóztam a Dunán kétszer. Felhoztunk a Balatonról egy 31-es vitorlást, itt raktuk vízre az újpesti öbölben, és lehajóztunk végig a Dunán árboc nélkül. A Duna deltában, Galac kikötőjében állítottuk fel az árbocot, és onnan már vitorláztunk.
Hogy jött a vitorlázás az életébe?
Anyám a Fehérvári úton dolgozott a kábelgyárban. A gyárnak volt Balatonszepezden egy üdülője stranddal. Ott működött a vitorlás szakosztályuk, volt öt kalóz meg később egy sztár, azaz csillaghajó. Egy nagyon ügyes kikötőmester, Fazekas Gyuri bácsi maga köré gyűjtötte a gyerekeket, saját munkáját megkönnyítve. Az anyámat kirúgták 1954–55-ben a kábelgyárból, de addigra annyira megszerették Szepezdet, hogy ott béreltünk minden nyáron egy házat. Akkor kerültem abba a táraságba, akikkel a strandon éltünk.
Az öt kalóz egész nyáron folyamatosan ment. Egy srác, Gosztonyi András, nagyon jó vitorlázó, nálam legalább tíz évvel idősebb, 1959-ben már készült a ‘60-as olimpiára. Kapott egy német gyártmányú csillaghajót. Mondtam neki, András, vigyél át a másik strandra – kilenc éves lehettem –, és nagyon nagy élmény volt. Az apámat addig kérleltem, hogy levitt a klubba, ahol a Gosztonyi is vitorlázott. Az volt a későbbi Spartacus. A fater kollégája, egy anyagbeszerző, Dolesch Iván volt a főnök. Neki mondta az apám, hogy a gyereke szeretne vitorlázni. Én addigra a Fazekas Gyuri bácsi kikötőmestertől tulajdonképpen mindent megtanultam. Onnantól Földváron vitorláztam, először kalózoztam három évet, majd 1966-ban megkaptam azt a bizonyos olimpiára vásárolt csillaghajót. Azzal már versenyeztem. Az volt a célom, hogy kijussak az olimpiára. Meg is volt rá a sanszom, de mégsem sikerült. Akkor már mérnök voltam és dolgoztam. Amikor felajánlották, hogy legyek a balatonföldvári vitorlástelep vezetője, először jól meghánytam-vetettem, majd azt mondtam: jobb, mint rajztáblánál görnyedni. A versenyzést 1977-ben abbahagytam, azóta a telepet vezetem. Edzőként négy olimpiai felkészülésen vettem részt. Egyszer nem engedtek ki, 1984-ben, de 1980-ban kint voltam, 1992-ben Tenke Tiborral mentem Barcelonába, 1996-ban Harangi Csabával Atlantába.
1980-ban lettek harmadikok a Detre testvérek repülő hollandi hajóosztályban.
Igen, én is részt vettem a felkészülésükben. Ez volt a vitorlás pályafutásom legnagyobb sikere edzőként.
