Két napja fekete kormot takarítok a teraszról. Maria szerint ez szélmalomharc. Várnom kéne. Türelmesnek kéne lennem. Petert és Irenét tegnap búcsúztattuk el. Ezen a szigeten mindenki csak átutazóban van. Kivéve a szomszédunkat, Sebastianót, ő itt született. Régen csend volt, szokta mondani, most nem tud aludni a zajtól. Zajong a jókedv. Azt mondom neki, hogy mi épp ezért jöttünk ide. Ha valaki nem lát rendesen, nagy szüksége van a hangokra. Sebastiano lát is, hall is, aludni viszont nem tud. Én sem tudok. De ezt nem mondom el senkinek. Reggel hatig bámulom a plafont. Majd alszol a sírban, mondom neki vigyorogva, miközben a teraszt söprögetem.

A fekete hamu vastagon lep el mindent. A műanyag kültéri asztalt és a székeket, a napernyőt, a térkövet. Az apróbb nyílásokat nagyon nehéz tisztára mosni a szivaccsal, ahogy a napernyő vásznáról sem jön le rendesen a sötétlő réteg. Egyik nap letörlöm, éjjel lefekszem, nem alszom a hangzavartól, reggel kimegyek, ugyanúgy fekete minden. Így képzelem a poklot. Konstans kis kellemetlenségek sorozatának. Az ember minden nap úgy érzi, megoldotta a problémát, aztán jön az ördög, összefeketéz mindent, és kezdődhet az egész elölről. Türelmesnek kéne lennem. Maria szerint a vulkánkitörés a világ egyik csodája, bizonyíték a természet megzabolázhatatlan erejére. Szerintem idegesítő, hogy nem tudom a teraszra teregetni a mosott ruhát.

Peter és Irene fájó szívvel vált el tőlünk és a szigettől. Szerettek volna még maradni. Jövőre újra meglátogatnak minket. Miután a buszuk elindul a repülőtér felé, mi lesétálunk a tengerpartra. A menekültek hajója még mindig ugyanott várakozik. Kitárt karok. Ez a szöveg olvasható a hajó oldalán. Az a hajléktalan férfi jut róla eszembe, aki „ingyen ölelés” feliratú táblával állt ki a Kálvin térre. Mindenki messzire elkerülte. Mondani kéne nekik valami megnyugtatót. Meg kéne mondani nekik, hogy meddig kell várniuk és mire. Hogy el tudják dönteni, akarják-e erre fordítani az értékes idejüket. Hátha inkább mást csinálnának. Mondjuk, iskolába járatnák a gyerekeiket. Esetleg sportolnának valamit, elmennének egy koncertre vagy fodrászhoz, a karrierjüket építenék, terveznék a nyaralásukat, bevásárolnának egy hétvégi kertipartihoz.

A menekültek arca kicsit fáradt már, de a szemükben remény csillog. Hamarosan új életet fognak kezdeni. Azoknak a barátaiknak, rokonaiknak, akiket nem lőttek le, nem robbantottak fel, akik nem fulladtak bele a tengerbe, már sikerült. Egy kicsit várni kell még, de már nem sokat. Megtanulnak németül, franciául, olaszul, spanyolul vagy angolul. Már el is kezdték, naphosszat duolingóznak a hajón, amikor nem megy el a wifi. Eleinte konyhai kisegítői állást vállalnak majd, amihez nem kell sok nyelvtudás. Zöldség-előkészítő, fehér és fekete mosogató. Buszsofőrök lesznek a londoni double deckereken, nápolyi kávézókban, párizsi pékségekben, düsseldorfi kisboltokban dolgoznak majd, a szerencsésebbek elhelyezkedhetnek a szakmájukban. Kapni fognak egy csomó rosszindulatú megjegyzést. A bőrszínükre, a vallásukra, a nyelvtudásukra. Arra a kérdésre kell majd folyton válaszolniuk, hogy miért nem maradtak inkább az országukban. A válaszukkal sosem lesz elégedett, aki épp megkérdezte. De nem bánják. Tudják, hogy a gyerekeiknek már jobb lesz, és az ő gyerekeiknek még jobb, az ő gyerekeikre pedig, akik a hajón várakozók dédunokái lesznek, igazán nagyon jó élet vár. Talán tényleg így lesz. Meg kéne nekik mondani, hogy meddig kell rá várniuk.

Maria szeretne még dolgokat megnézni. Minden nap kitalál valami új megnéznivalót. Egyik nap búvárokkal merülünk a tenger alá színes halakat nézni a kékségben. Egy másik nap nagy teljesítményű lámpája és egy nagyító segítségével különböző méretű és formájú dolgok textúráját tanulmányozza. Szerves és szervetlen anyagokat tesz a nagyító alá: csipketerítőt, muranói üvegnyakláncot, olajfa levelét, kétszersültet. A következő nap azt mondja, nézzük meg Caravaggio híres szirakúzai festményét, a Santa Lucia temetését. A Palazzo Bellomo felé indulunk, ahol a kép egy utazós blog szerint található. Végigjárjuk az összes termet, de a kép sehol. Kérdezzük a teremőröket, ők ezt a képet sosem látták itt.

A Santa Lucia al Sepolcro felé vesszük az irányt, ahol a festmény a Wikipédia szerint van. Mariát nagyon megérintette Santa Lucia története, aki önszántából vágta ki saját szemét és küldte el vőlegényének. Ezzel üzente meg, hogy eláll házasodási szándékától, és örökre ártatlan marad. A hoppon maradt vőlegény bosszúból kereszténységgel vádolta meg szegény, vak Luciát, akit végül egy hóhér torkon szúrt. Ez a nő a város védőszentje. Nyakából tőr áll ki, kezében egy tányér, rajta két szemgolyó. Úgy tűnik, az olaszok szerint semmi probléma nincs ezzel. Fennkölt dolog a szenvedés. Sőt, a szenvedés mértékével egyenes arányban nő a fennköltség mértéke. Lucia szenvedése igen-igen fennkölt. A hajón várakozó menekülteké nem az. Várni elvégre mindenki tud. Türelmesnek kell lenni.

A Santa Lucia al Sepolcro nevű külvárosi templomban a festmény reprodukcióját találjuk csak meg. Nagy vászon, rossz minőségű utánzat. Egy cikk szerint az eredeti kép 2009-ben átkerült a Santa Lucia alla Badia nevű belvárosi templomba, úgyhogy elindulunk oda. Ám ott sem találjuk. A biztonsági őr azt mondja, az eredeti a Santa Lucia al Sepolcróban van. Jelezzük, hogy onnan jövünk, ő pedig kissé ingerülten, kissé leereszkedően azt mondja, hogy akkor láttuk az eredetit. Mariát nézem, mindjárt elsírja magát. Kimegyünk a templomból, átölelem. Keservesen sír. Mintha ettől a képtől várta volna mesébe illő gyógyulását. Elvégre Santa Luciának is visszanőttek kivájt szemei, amelyek a történet szerint még sokkal szebben ragyogtak, mint korábban. Nem fog meggyógyulni. Ezt most értem meg én is, iszonyú erővel tör rám a felismerés. A gyomromba nyilal.

Este a görög színházban nyári előadást játszanak, Euripidésztől a Bakkhánsnőket. Az első sorba vettünk jegyet, hogy Maria jól lásson. Így mondjuk, de inkább úgy értjük, hogy lásson valamit. A bakkhánsnőket statiszták játsszák. Szép nők üvöltenek a színpadon. Illetve próbálnak üvölteni. Nagyon erőtlenül csinálják. Gyenge kiáltásukat mikroportokkal igyekeznek a technikusok felerősíteni. Teiresziász lép színre. Ember méretű, kerekeken guruló férfi álarc. Szeme két nagy nyílás, a színész kezei kandikálnak ki rajta. A guruló fej mindennek nekimegy. Nagyon vicces. Miért kell nekünk állandóan vakokat néznünk?

Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Nem is. Két Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: én aztán biztosan nem fogok férjhez menni. Mire a másik: akkor kaparjuk ki egymás szemét!

Két Santa Lucia kaparja ki egymás szemét Szirakúza utcáin. Arra megy Teiresziász és megkérdezi: mit csináltok? Mire a két Santa Lucia: kikaparjuk egymás szemét. Mire Teiresziász: ja, bocs, nem láttam.

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Szemgödrükből vér és genny szivárog. Arra megy Teiresziász és megkérdezi: nem láttátok véletlenül a gurulós álarcomat? Mire a két Santa Lucia azt válaszolja: nem. 

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: bocs. Mire a másik: miért kérsz bocsánatot? Mire az egyik: mert neked mentem. Mire a másik: nem jöttél nekem. Mire Teiresziász: semmi baj.

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: te, nekem visszanőttek a szemeim. Mire a másik: nekem nem.

Pentheusz úgy gesztikulál, mint egy primadonna, Dionüszosz ripacskodik. Ebből ma már biztosan nem lesz tragédia. Megint fájni kezd a gyomorom. Tompa fájdalommal kezdődik általában. Néha abbamarad. Ha nem, élesedni kezd. Most élesedik. A bakkhánsnők kiáltoznak, de olyan gyengén, hogy az elviselhetetlen. Szedjétek már össze magatokat, sziszegem. Maria meghallja, nevet, de a színpadon folytatódik ugyanaz az erőtlen nyivákolás. Ordítani kezdek a fájdalomtól. Vagy az idegességtől. Darabokra tudnám tépni Pentheuszt, Dionüszoszt, Teiresziászt, Kadmoszt és az egész hellén drámairodalmat. De főképp az összes bakkhánsnőnek mondott statisztát. Fájdalmas üvöltésem pillanatnyi zavart okoz a színpadon, mindenki felém fordul. A gyomrom viszont kicsit kevésbé fáj, úgyhogy a színpadra rohanok, feltépem a hosszú estélyiruhám, és tombolok tovább. Az ültetők és a műszak pedig hirtelen nem tudják eldönteni, hogy ez vajon a show része-e. Tanácstalanul mozgolódni kezdenek. Múlik a fájdalom. Mire felém indulnak, hogy levezessenek a színpadról, már egész jó. Abbahagyom az őrjöngést, várom, hogy kivigyenek. Türelmesnek kell lenni. De ők újra megtorpannak, ugyanis nem várt dolog történik: hatalmas nyílt színi tapsot kapok. Mélyen meghajolok, határozott léptekkel az első sor felé indulok, megfogom Maria kezét, és elhagyjuk a nézőteret. Kint eldőlünk a fűben. Vagy harminc percen keresztül nem tudunk megszólalni, annyira nevetünk. Tiszta fekete lesz a ruhánk, a bőrünk és a könnyektől nedves arcunk a vulkánból odaszállt koromtól.