Hát természetesen az erdőben. A Börzsöny pedig pontosan a Dunakanyarban kezdődik – adja magát tehát, hogy egy nap a habok helyett a vadonba vessük magunkat. Bár nem a Börzsönyben, de egy hasonló fekvésű hegységben tapasztaltuk meg, hogy amikor egy végtelenre nyúlt nyári szünetben már az ovis korú gyerekekre is az émelygés tört rá a strand ötletére, összepakoltam őket és felmentünk az erdőbe. Amikor az utolsó várost elhagytuk, 35 fokot mutatott az autó hőmérője. 40 perccel később, az erdő közepén 24,6-ot, pedig nem jött sem zivatar, sem lehűlés. Szerintem ennek az élménynek is köszönhető, hogy undok, szőrös kamaszként is bármikor el tudom rángatni kirándulni őket.
Az erdő ugyanis hűvös és csendes – legalábbis egy zsúfoltabb vízparthoz képest mindenképpen. Akit pedig zavar a madárcsicsergés és a levélzizegés, azt úgysem fogom tudni megtéríteni. Bár tény, hogy a terepviszonyok néha meglihegtetik azokat, akik kevésbé vannak edzésben, természetesen nem ilyenkor kell nekiállni teljesítménytúrázni: egy lassú, andalgós séta, sok-sok útba eső kidőlt fával, amiken remekül meg lehet pihenni, pont elég ahhoz, hogy megszeressük a nyári erdőt. Az egyetlen veszély talán az lehet, hogy találunk egy olyan idillien csörgedező, hűvös patakot, hogy lerúgjuk a tornacipőnket, beleáztatjuk a lábunkat és egyszer csak azt vesszük észre, hogy kezd ránk esteledni.
Aki viszont gyakrabban kirándul, és mindezek nem jelentenek neki nagy újdonságot, annak ajánlom, hogy a kitaposottabb ösvényeken és erdei utakon is rúgja le a cipőjét: persze nem árt alaposabban a lábunk elé nézni, de a hűvös földön vagy füvön mezítláb sétálni szintén egészen megkapó élmény lehet. Még csak meg sem kell ölelgetni a fákat ahhoz, hogy erdei tündérnek (na jó, izzadósabb fajta erdei tündérnek) érezzük magunkat.
Apropó, izzadás: szúnyog- és kullancsriasztóval nem árt befújni magunkat, mert az erdőben ugyanúgy élnek rovarok, ahogy a vízparton, csak itt nem kifejezetten a kajánkra és az üdítőnkre fognak hajtani, hanem a belőlünk jövő nedvességre. Kevesebb a szúnyog és a darázs, a hangyákat kifejezetten piszkálni kell, hogy felkeltsük az érdeklődésüket, de a kullancsok és a kullancslegyek vagy szarvaslegyek riasztószer nélkül nagyon fognak örülni a társaságunknak.
A természetvédőknek jó hír, de a lusta kirándulóknak kevésbé, hogy utóbbi években a Börzsöny érintetlenebb részeiből szinte teljesen kizárták az autókat. Áthajtani ugyan át lehet rajta bizonyos engedélyek kiváltása után, de csak úgy letenni valahol a kocsit és besétálni a susnyásba szinte lehetetlen, mert azonnal megbüntetnek érte. Ugyanakkor gond egy szál se: a hegységben ugyanis három erdei kisvasút is jár, amelyekkel simán feljutunk az erdő közepébe. Szobtól Nagybörzsönyig, Kismarostól pedig Királyrétig lehet a nyitott kocsikkal eljutni, ahonnan aztán ki-ki ideje és ereje szerint indulhat tovább az erdő közepébe.
Ha viszont valaki tényleg gyakorlatlan, és nem indulna egyedül neki egy ismeretlen ösvénynek, annak rengeteg kiépített helyszínt kínál a környék. A tájékozódást érdemes az Ipolyerdő Zrt. által működtetett erdeikirandulasok.hu oldalon kezdeni: itt minden kirándulóközpont, vadaspark, tanösvény, szolgáltatás, információ egy helyen és naprakészen megtalálható. A rengeteg közül az én személyes kedvencem egyébként a Diósjenői Erdei Szabadidőpark, ahol a fantasztikus tematikus programokon kívül a park kerítésein belül is végigsétálható egy kilométeres tanösvény, így tényleg a lehető legvédettebb, de mégis vadregényes környezetben lehet ráérezni az erdőjárás ízére.
A Diósjenői Szabadidőpark hivatalosan csak hétvégéken van nyitva, ám érdemes odatelefonálni, mert gyakran tartanak hét közben is táborokat vagy nyitott programokat. Aki például nem szeretne Alcsúton tolongani, de soha nem merészkedne magától az erdőbe sötétedés után, annak nagy szeretettel ajánlom júniusban a mécsbogár-túráikat, ahol limitált számú csoporttal és természetesen szakvezetéssel lehet elvarázsolódni a szentjánosbogarak táncától.
Gyakran tartanak gyógynövény- és gombaismereti túrákat is, akár egészen kezdőknek is – Dzsindzsa-színekben például játszottunk olyat is, hogy csak a park területén belül található vadnövényeket szedegettünk össze, aztán készítettünk belőlük tízórait – hatalmas sikerrel.
És akkor el is érkeztünk ennek a sorozatnak az állandó nünükéjéhez: azaz hogy miket szedegessünk össze és együnk meg akár helyben az erdőben a hűsölés közben.
Bár furcsán hangozhat, a nyár nem a legkiemelkedőbb szezonja az ehető vadnövények gyűjtésének, mert a sok tavaszi vagy kora nyári növény ilyenkorra már elvirágzik és felmagzik, a gyümölcsök viszont még nem érnek be. De természetesen olyan nincs, hogy egyáltalán ne találjunk valami izgalmasat.
Mivel séta közben úgyis folyamatosan szomjasak leszünk, a legjobb barátunk a madársóska lesz. Alakra ugyanúgy néz ki, mint a lóhere, csak sokkal puhábbak a levelei és pezsdítően savanyú az íze. Egy maréknyinál többet viszont ne együnk belőle, mert az ízét az oxálsav-tartalma adja, ami rendszeresen, nagy mennyiségben fogyasztva megterhelheti a vesét. De ehhez tényleg hetente kétszer kellene főzeléket készíteni belőle, úgyhogy megijedni nem kell tőle. Levelei lehetnek a világoszöldtől kezdve a cirmoson át a sötétliláig sokféle színűek, virága is hol fehér, hol sárga, hol rózsaszín: mindegyik változat ehető. Az egyik legnagyobb közülük az erdei madársóska (Oxalis acetosella): üde, nedves talajon a fák között egészen nagy csomókban nőhet. Nagyon kevés fénnyel beéri, ezért érdemes például a párfányos helyeken félrehajtani a leveleket és bekukkantani alájuk, vagy kifejezetten árnyékos, mesebeli sötét erdőben keresni.
„Viselkedésének” tanulmányozásával jó néhány vidám percet szerezhetünk magunknak és a gyerekeknek: sötétben és nedvességre „alvó pózba” csukja a leveleit, mintha miniatűr, esőre épphogy becsukódó esernyő lenne. Az érett magtokokat pedig mindenképpen piszkálják meg: a legapróbb érintésre is maglövöldözéssel reagál, amivel – ha idétlen, ha nem – nem tudunk betelni. Ha nincs rá lehetőségük élőben, keressenek rá az „oxalis seed shooting” kifejezésekre: remek lassított felvételeket lehet róla találni.
Ugyanilyen kiváló szomjoltó a sóskaborbolya (Berberis vulgaris) bokrok levele, ami szintén gyakran felbukkanhat a tisztások szélén, ám ilyentájban a levelek már kezdenek megkeményedni, úgyhogy érdemes egyenként, az ágvégekről csipkedni a fiatal levélkéket. A bokor szende kinézete pedig ne tévesszen meg senkit: a pihe-puha, könnyen hajladozó ágakon vékony és tűéles tövisek bújnak meg, úgyhogy a leveleket ne úgy gyűjtsük, hogy rámarkolunk egy ágra és egyben lefosztjuk róla a leveleket, mert fájdalmas bosszút áll érte.
Ilyenkor még bőven találni az „erdő kaviárjából”, a hagymás fogasír (Cardamine bulbifera) hónaljhajtásaiból, bár maga a növény már lehet, hogy nincs a legszebb formájában és elszáradóban lévő kóróra emlékeztet. A picike, fekete, rózsabimbó alakú bogyók viszont ilyenkor kezdenek édesedni – már ha még nem potyogtak le. Ne édes ízre számítsunk, csak édesebbre, mint kora tavasszal, amikor karalábéhoz vagy káposztatorzsához szokták hasonlítani. A gyűjtése igen macerás, de kis mennyiségben mindenképpen ajánlott, hiszen az egyik legszebb termés, amire ráakadhatunk az erdőben.
Ugyanígy hatalmas felfedezés lehet, ha még találunk pár szem erdei szamócát (Fragaria vesca), ami a másik legszebb teremtménye az aljnövényzetnek. Sokkal ritkábban terem, mint a mezei pajtása, a csattantó szamóca, de élőben úgy néz ki, mintha AI generálta volna a „mesebeli szép gyümölcs” kifejezésre. Fantasztikus illata és íze van, az erdőben pedig nem kell attól tartani, hogy összekeverhetjük a gyomorpanaszokat okozó párjával, az indiai szamócával, ami pirosnak ugyan piros, de belül fehér és se íze, se bűze. Az erdei szamócával tényleg csak az az egyetlen probléma, hogy kevés van belőle, az is főleg a nyár első szakaszában.
Késő nyáron viszont elkezdenek teremni a túrázók nagy ellenségei, a szederbokrok (Rubus fruticosus): ilyenkor pedig rögtön össze lehet velük barátkozni. A sötétkékre-feketére érett bogyók könnyedén lejönnek a nagyon szúrós bokorról, kedvező időben (tehát ha nincs aszály), akkor nagyon sok van belőle és heteken át lehet csemegézni róluk. A kezünket és a szánkat ugyan sötétlilára fogja majd, de ennyi áldozatot bőven megér az íze, ami sokkal intenzívebb, mint a nemesített bokrokról származó, termesztett szedreké.
Valódi erdei málnára (Rubus idaeus) csak a magasabb helyeken lehet néha-néha rábukkanni, de a Börzsöny pont ilyen: ilyenkor nem kell félve körbepillantgani a macik után, hanem essünk neki a bokornak ott helyben! Apropó, medve: bár hallani híreket, hogy a vadkamerákon a Börzsönyben is szoktak látni egy-két áttévedt medvét, a népszerűbb turista-útvonalakon esélyünk sincs összefutni velük. A Kárpát-medence ebből a szempontból nagyon békés hely: körülöttünk nem él olyan nagyvad, ami keresné a társaságunkat és kifejezetten ránk fenné a fogát. Ha a közelbe is tévednek, ahogy meghallják vagy megérzik, hogy ott vagyunk, azonnal elindulnak tőlünk minél messzebbre.
A vadállatoknál sokkal nagyobb problémát okozhat, ha olyan gombákat szedünk össze, amelyeket nem kellene. Akit egyszer rabul ejt az erdőjárás, az előbb-utóbb nem fogja kibírni, hogy el ne kezdjen gombászni, annyira kelletik magukat, főleg ilyen fantasztikus szezonban, mint az idei. Szerencsére Magyarországon nemzetközi viszonylatban is kiemelkedőnek számít a gombaszakellenőri hálózat, tehát az egyetlen feltétlen szabály, amit be kell tartani, hogy mindig mutassuk meg szakellenőrnek, amit összeszedtünk, és szó nélkül fogadjuk el, ha az orrunk előtt borítja ki a kosarat a szemetesbe. Pláne, ha nem fajonként külön-külön és nem kosárba vagy vödörbe gyűjtöttük a gombát, mert mire odaérünk, az egész összerázódik, összetörik és soha többet nem lehet biztonságosan szétválogatni.
Az ijesztgetés után pedig jöjjön a jó rész: nyilván ne azonnal királyvargányát akarjunk találni, de a hatalmasra, de tényleg, akár fél méteresre is növő nagy őzlábgombával (Macrolepiota procera) szinte biztosra mehetünk. Márpedig nincs annál nagyobb sikerélmény, hogy kellően kiszellőzve, kellemesen elfáradva és éhesen hazaérve abból csinálunk vacsorát, amit az erdő adott a kezünkbe.
