Csak így,

hirtelen összepakolod

a széllel kitömött madaraidat?

Beletuszkolod bőröndödbe

a mohás fákat?

Kérdezés nélkül

ráülsz a felhőinkre,

amiket indokolatlan mennyiségű celluxszal

körbetekersz,

hogy egy csepp esőt se veszíts,

míg leviszed a folyosón?

Egy mozdulattal

feltekered lábnyomaimat

a távoli hegyekkel,

mint egy poros, 

foltos szőnyeget,

amit csak azért viszel el a hátadon,

hogy majd az első sarkon kidobhasd.

Bizonygasd csak,

hogy ez nem bosszú,

csak meguntad a zajt,

a műanyag papucsokat,

a hangos csoszogást.

Ennyi év után a szememre hányod,

hogy a naplementékért nem adtam semmit,

csak céltalan bolyongást.

Életeken át próbáltam megérkezni,

de most már nincs hova.

Mindenkit ellenem fordítasz.

A ködünk is úgy tesz,

mintha nem ismerne.

Behúzódik az örökkévalódba,

és onnan ugat.

Én etettem a kezeimből

halott filozófusokkal,

én sétáltattam póráz nélkül az erdőben,

és most azt játsszuk,
hogy idegen vagyok.

Hiába vigyáztam rá,

hiába adtam neki nevet,

a köd

nem az ember gondolataihoz hűséges,

hanem a tájához.

Nem igaz?

A háttérképeken kívül

valamit azért hagyhatnál magadból.

Tényleg képes vagy a cipőm talpáról is

lesikálni a sarat?

Felcímkézzem neked,

ha már úgyis bezacskózod?

Kinek viszed?

Mire kellenek neked

a beszorult égtájak,

a kavicsok,

a kutyaszar,

az a több ezer kilométernyi hátranézés?

Hogy tudsz egyszerre

ennyire közönyös lenni és alapos?

Kitéped a ventilátor lapátjait,

és zsebre vágod.

Ha elviszed a szelet,

nincs mi leplezze

az időtlen mozdulatlanságom.

Ritkán látok

valami érzelmet a lankáidon.

Eddig sosem reagáltál,

sosem ítélkeztél,

sosem gyászoltál.

Most, mikor elmész,

a semmiből odasúgod,
hogy a viharban vagyok a legszebb.

Kócosan,
ahogy rettegve menekülök 

a villámok elől,

isten elől,

isten lábaihoz.

Eddig is csak tűrtél?

Eltűrted azt,

amit a teremtésnél elrontottak?

Neked nem elég,

hogy csak benned bízik,

benned bujkál isten,

te akarsz lenni a sár az éhes szájakban,

amit az ember eszik

kozmikus hajléktalanságában,

ha elfogyott a hite.

Becsukod magad mögött

az ajtót.

Finoman.

Nincs dráma,

nincs csattanás,

nem nézel vissza

Egy szemeteszsákban húzod

a gyökereket,

amiket kitéptél a lábam alól.

Boldogan követnek

a bogarak,

a madárijesztők,

apám csontjai a vaddisznókkal.

Az ablakból nézem,

ahogy viszed a teret,

a fák kérgeit,

a mohás sziklákat,

mindent,

amiről visszaverődik a hangom.

Nem zavar senkit,

hogy én még kérdeznék?

Míg segítettem leereszteni a tavakat,

te kimenekítetted istent

a papírjaimból.

Nekem egyszer se mondta,

hogy nem érzi jól magát

a háborúban,

a fémes ízben,

a poros utakon.

Tudtam volna bármiről írni,

ha egyszer is hozzám szól.

És most?

Most miről írjak a nagy szabadságomban,

ebben a reménytelen lebegésben?

Egy táj nélküli emberről,

aki saját maga körül bolyong

túracipőjében,

vagy a plafonról lelógó

neonlámpáról,

aki azt hiszi,

ő a nap.