Az M-mel közös barátunk telefonon hív, hogy mindenképpen találkozzunk, hogy itt van a városban, közel a Kálvinhoz és aggódik, aggódom miattad. Most azt hiszi, hogy öngyilkos leszek M. miatt? Vagy mi? El sem kellett volna neki mondani. Nem a szakítást, a kapcsolatot. A Grinzingiben ültünk, rögtön az ajtó mellett, szemben üvegpult, hatalmas kenyérszeletek, vastag sajtszórás, a kancsó alján két ujjnyi fehérbor. Hallgattunk, a közös barátunk meg én.
Az antiszociális Kálvin mellett várakozom, a templom fehérre meszelt falát nézi, kezében Biblia, fehér foltos. Senkinek nem mondhatok semmit a szakításról, nem mintha tudnék bármit mondani a szakításról, a kapcsolatról, vagy bármiről. Ezt a közös barátunknak értenie kell. Teológus. Tudja, hogy minden narráció problémás. A szövegvariánsok, a hagyományok, a hermeneutikai körök, és a többi kérdés. Egyáltalán nevezhető ez szakításnak?
Honnan szednek akkora kenyereket, vagy minden vekninek csak a közepét, mondani akartál valamit, így terelgetett a közös barátunk a Grinzingiben. Az asztallapba kapaszkodom, félek, mégiscsak ő adott össze a férjemmel, mégiscsak csalta a felesége, mégiscsak elég konzervatív és mégiscsak imád engem és M-et. Mi vagyunk a kollégái, a barátai. A pincér kiemel egy szeletet a pultból, megbillen, a sajt leszóródik, azt hiszem, összejöttem valakivel. Narancssárga partvis, lapát, hosszan beszélek, de többre nem emlékszem. Titeket bármikor összeadnálak, ismétlem a kandalló előtt M-nek, nevetünk, hogy a közös barátunk már a liturgiát fogalmazza.
Talán hízott, valami más, kerekebb az arca, gondolom, ahogy közeledik felém a közös barátunk. Két puszi, bemelegítő csevegés, menjünk a toronyba, sok lépcső, szép lesz, megéri, repedések, leszakad, nemszakadle, kiköpömatüdőmet, tényleg szép. Szóval a bemelegítő csevegés után hatásszünet, mi történt?, kérdezi. Pár perc múlva dél, mindent látok, a hidakat, a várost, a DM-et, mindent. Tényleg nem lehetett mit tenni, kérdezi, mármint, úgy értem, hogy ne legyen vége?
Most erre mit mondjak? Talán, ha, hát igen, ott, amikor elsírta magát, gondolom, persze ezt nem mondhatom. Bármint mondanék ő védené, szerinte a mi kapcsolatunk M-mel a nagy döntés, a görög tragédia, szerinte nekem ott kellett volna hagyni a férjem, mert ez a nagy kérdés, hogy valakivel szenvedélyes, intenzív és rövid, vagy hosszú, kevésbé intenzív, mondhatni unalmas. Nem hízott. Borotválkozott. Megszólalnak a harangok, nem üvölthetem át, hogy az egyetlen megoldás, a valódi megoldás az lett volna, ha ott, az autóban, a hévállomáson, én, őt, hát igen, vannak szavak, amiket nem.
Pedig erre pontosan emlékszem, hétfő délelőtt, madárcsicsergés, tacsit sétáltató görbe nő, rajtam akkor még kabát, szeretem azt a spicces fazont. M. az ölemben fekszik, zokog. Akkor kellett volna. Biztonsági öv kicsat, ülés hátratol, cipzár le, megszabadítani a fiút. Passz, hogy miért lett vége M-mel, válaszolom, mindig válaszolok, ha kérdeznek.
És milyen volt Catania, terel a közös barátunk. Hümmögök, hogy jó. Amikor vége lett M-mel, a stúdiólakásban, ahova a lakberendező barátnőm jóvoltából költöztem, a repülőjáratokat böngészem. Tengert akarok, mondtam a férjemnek a telefonba. Cataniába foglalok, Szicília, az jó lesz. M. mindig a Keresztapa filmeket sorolta, hogy úgy érezte magát, amikor több év után újra megpillantott, mint amikor Michael megpillantja Apollóniát. Ez már csak Cataniában jut eszembe, miközben azon gondolkozom, rossz útvonalon közlekedem, pontosabban tudom, hogy rossz útvonalon közlekedem. Napokig a testemben érzem a kerülőt, a nagy kerülőt, de csak vasárnap reggel ellenőrzöm, akkor céllal megyek.
A tenger jéghideg, lepattog a lakk az öregujjamon. Fehér Opel, kipufogó durranás, keresztapa-film, Michael és Apollónia. Estig fagyoskodom, képeket készítek, sztalkolom M. képeit, utóbbit nem mondom a közös barátunknak. Minden szót felelősséggel ejtek ki, minden szó visszajuthat M-hez, és hatással lesz a kapcsolatunkra, vagyis a szakításunkra, ahogy egymásra gondolunk, nem gondolunk. Többször elkapott a vihar, mesélem, befogtam a fülem, tudod, félek a villámoktól. Anyám miatt van ez is. Anyám gyakran mesélte, hogy a takszövös Ica nénibe belecsapott a villám, vagy mellé, az alkarján kanyargó forradás, túlélte.
Azonnal fekete férfiak jelentek meg, kezükben ernyők. Napsütésben legyezők, szalmakalapok, esőben ernyők, nejlonkabátok. A kínálat azonnal reagál a keresletre. Nevetnek, hogy befogom a fülem, ernyőt tolnak elém, ajándék, de érted, nekem senki ne mondja, hogy viharban egészséges, ha fémrudat tartok az ég felé.
Eleinte nem figyelek a mondataimra, arra, ahogy a közös barátunknak fogalmazok, hogy milyen információkat adok az élménybeszámolón túl. Aztán észreveszem, hogy mindent egyes szám első személyben mondok, hogy én mentem Cataniába, hogy én kerültem nagyot, hogy én éreztem azt, mintha a reluxa bámulna, mert két helyen elszakadt, így oldalt, felemelt kezekkel mutatom, és szivárgott a fény.
A negyvenkilences villamos hosszan csenget, nem tudok imádkozni, minden álmom nyugtalan ima. Ez a trójai faló, ezért a közös barátunk szemébe nézve megismétlem, nem tudok imádkozni, minden álmom nyugtalan ima. Tudom, ha visszajut, bemozdít valamit M-nél.
Éjjelente a frottír törölközőn feküdtem, hogy ne a lepedőt izzadjam össze, eszembe jutott, hogy M. gyűlöli a cigifüstöt, rágyújtottam, kifüstölöm, pár óra nyugalom. A közös barátunk megsimítja a csuklómat. Bekapcsoltam a zenénket, üvölt az I want your love and all your lover’s revenge, you and me could write a bad romance, kopog a recepciós, lentebb veszem, nem nyitom ki. Tombolt bennem a liturgia.
Nem kapcsoltunk, hogy miért árulnak pálmaágakat Cataniában, ezt már két nappal később a lakberendező barátnőmnek mondom, aki szerint jó ötlet az én segítségemet kérni a stúdiólakás kipofozásában, és aki szerint jót tesz a házasságomnak, hogy elutaztam a férjemmel Cataniába. A festékpatronok között állva mesélek, a vihart kihagyom, loptunk két tányért, ilyen fekete pala tányéron a pisztáciás Cannolo, nagyon izgultam, hogy lebukunk.
Aztán esernyők, szalmakalapok, de képzeld a karkötőket mindig napsütésben árulták, pedig semmi köze a naphoz, érted. Karkötőt jó időben veszünk.
Adtunk öt eurót, csak hagyjanak békén. A pálmaágért. Vasárnap pálmaággal a kezünkben állunk a katedrális előtt.
Virágvasárnap.
Amúgy milyen a párterápia, kérdezi a lakberendező barátnőm, és kéri, hogy adjam oda a buborékmintázó rácsot. Erre nem akarok válaszolni, nem mondhatom, hogy azt kiabáltam a terapeutának, hogy legszívesebben M. mellett feküdnék a teraszon, és hallgatnám a fordításait, bogarásznánk a magyartalanságokat, és nem itt vekengnék, hogy a férjem miért nem képes érzelmileg leszakadni az anyjáról. Szóval inkább rácsodálkozom a buborékmintázó rács anyagára, hű, érdekes a tapintása, ez akkor most gumi vagy szilikon?
A kék festékpatront rázza, hogy kezdődött ez az egész, kérdezi, sosem meséltél róla. Mármint M-mel? Semmi nagy sztori, vagy nem tudom. Rám írt, több év után, tudod, alattam járt a teológián. De nem volt így meg, vagyis csak a sztori a menyasszonyával. Amikor hazajöttem ösztöndíjról, állandóan a szemináriumi könyvtárban ültem, és ő is. Értékeltem, hogy nem zavar, nem kérdezget, nem érdeklődik, a tekintetével üdvözöl, néha hozott kávét, letette. Nem várt cserébe beszélgetést, vagy bármit. Ült a zöld könyvtáros lámpánál, tudod, aminek ilyen húzókája van, és katalogizált. Engedte, hogy reggelig maradjak. Meg egyszer, ez nagy sztori, egyszer, egész éjszaka a τίκτω igét kerestük a KITTEL-ben, és nem találtuk. A τίκτω, a szület ige kimaradt a KITTEL-ből. Az egy szótár. A lakberendező barátnőm zollstockot húz a plafon és a szemöldökfa közé, dúdol. Azért ez nyomorult, nem? Hogy pont a τίκτω, a szület ige marad ki egy keresztény szótárból. A lakberendező barátnőmnek nem reagál, talán mégsem annyira érdekes sztori.
Kiesett a szerepéből, azért lett vége, mondom a közös barátunknak, miközben a zöld úszósapkát hintőporozom. Vennem kellene egy másikat, olyat, ami nem ez a tapadós, nem gumis. A közös barátunk programokra hív, azon van, hogy jól legyek. Néha zavartan szóba hozza M-et, hogy jön le a piáról, legalábbis úgy tűnik, és megválasztották lelkésznek abba a városba, ahova készült. Egyhangúlag választották. A kandalló előtt fekszünk, M. bolyhos plédbe csavar. Engedem, hogy erősen szorítson, ez nem neked való, ez kisváros. Recseg a hangszóró, szomszédos gyülekezet igehirdetéseit hallgatjuk, szörnyülködünk és nevetünk, ezek fundamentalisták, te meg fogsz ott kattanni. A nyakamba puszil, ne félts, Dobzse László leszek. Ilyen terítő az úrasztalára, dobzse, olyan női kör, dobzse, csak hagyjanak gondolkodni.
Az úszósapkát igazítom, szabad sávra várunk, lehet, csak attól féltem, hogy vége lesz? Ha beköltözik a parókiára. A parókiák üvegfalúak, ezt tanították a teológián. Vékony üvegek, üveg parókiák, üvegházhatás. A lelkész életét mindenki látja. Hogy-hogy szakítottatok M-mel, az úszósapka cuppan a fejemen, kiesett a szerepéből. Tudom, az ilyen mondatoktól furcsának és elvontnak tűnök. Jó furcsának és elvontnak tűnni.
De akkor ott még nem volt semmi, kérdezi a lakberendező barátnőm, miközben a stúdiólakás előtt a tömény festékszagban izzadunk, szerintem nem. Bár M. szerint flörtöltem vele a felszentelésünkkor. Fekete palástok, feszülő bokák, kövér esperesek, meghatottságtól könnyező püspök. A férfiak kinevetnek, valahányszor kezet nyújtok. A flörtre nem emlékszem. Amúgy rám írt, így kezdődött. Legalábbis az én verzióm így kezdődik. Átküldtem neki a verseim, hosszasan leveleztünk, széljegyzetek, meglátások. Jó, de mivel? Bocsi, nem tudom elképzelni, hogy mivel írt rád. Hogy mi az a mondat, amire felkapod a fejed, amire elküldöd a verseid. A lakberendező barátnőm nem vár választ, hosszan monologizál, hogy neki ki mikortól lett érdekes, repkednek a nevek, történetek, mert tudod a Pisti, nem, nem tudom. Anyám büszke lenne, ha ilyen lánya volna, nem olyan, mint én. Úgy beszél, mint nagy szakértő, mint aki jól ismeri az ilyen sztorik fortélyos dramaturgiai ritmusát.
Anyám mindig azt kérte, hogy ne menjek hozzá az elsőhöz. Ő ezt korán elmondta, életfilozófiájává vált, fontos tanítássá, ha elfogadsz egy tanácsot kislányom, akkor nem mész hozzá az elsőhöz. És nyolcévesen az ember elfogadja a tanácsot. Ez az én hamuba sült pogácsám. Mamszi sosem hallhatta, a mamszi túlságosan erkölcsös, ez anyám és az én titkom. A péntek esti kólázások. Kiskocsma, nagybeszélgetés. A hét problémái, mindig a fiúkról, hogy én a Döncit szeretem, de ő az Andit, hétről hétre így, csak a nevek változnak. Tonikot rendelnék, anyám nem engedi, egy olyan nőnek, mint te semmi szüksége, hogy tonikkal akarjon különlegesebbnek tűnni. Mindig víz, heti egyszer kóla a kocsmában, talpas pohárban, mantrázva, hogy nem szabad hozzámenni az elsőhöz.