Mikor nem a klóros vízben szárad a bőröm, vagy a festékszagban, szegélylécek között állok, a missziót szervezem, gyülekezeti tagokkal beszélgetek, lelkigondozok. Ilyen program, olyan igehirdetés, beszámoló készítése a püspöknek. Folyamatosan nő a közösség, mi a titok? Talán az egzegézis. Hű maradni a Bibliához, legalábbis egy-egy szövegvariánshoz. M. szerint nem a nyelvvel kell foglalkozni, hanem a szimbólumokkal, a zebracsíkos pléd alatt vitázunk, hogy ezt nem lehet elválasztani. Reggelente odakuporodik, várja, hogy kinyissam a szemem, és már mondja, olvassa a naplóját, a zöld madzagost. Lassabban, ne hadarj, kell egy kávé. Kávéillat, hártyapapír, rítusaink rendezik az időt. Általában a szorongás a téma, a szeparáció, ember-ember, Isten-ember között, az emberen belüli szeparáció, a betegség, a mentális betegség. Akkor még nem értettem, miért, csak szép. Szép volt M-mel a szorongásról beszélni. Folyamatosan terelem a gondolataimat, könyvek, Fosse, Han, bármi jöhet, csak Tillichet kerülöm. Az íróasztal közepén a súlyos kék rendszeres teológia, és a Létbátorság. Nem tudom kinyitni, beteszem Moltmann mögé. Reggelente a wc előtt térdeplek, néha hányok, nem mindig.

Isten mindkettőnket magához szorít, majd elenged. Az elengedésre kelek, ellentétes irányok. Soha többet nem bánthat. Soha többet nem szerethetem. Megnyugtat, majd a wc-ben nyüszítek. A férjem talpa nedves nyomot hagy a kövön, mellém ül. A belső combján lévő anyajegyeket számolom, nem merem kimondani, ami fáj, hogy nem valamiféle fundamentalizmusból fakadó, és/vagy nárcisztikus bűntudat gyötör, nem merek megszólalni, nem is kell. Hátra fogja a hajamat, tudom, hogy nagyon szeretett, mondja, sőt, szeret.

Amúgy nem anyám baszta el, ezt már a terapeutának magyarázom. A szorongásaimmal itt fogott, ha dolgozna a szorongásain, ha beszélgetne a belső gyermekkel, imagináció, reziliencia. Szóval nem az anyám baszta el, mondom, és felpattanok a fotelból. Tudja, hatéves lehettem, a tükrös szekrényben találtam Goethe illusztrált műveit, olvastam Erószról és Psychéről, esténként színes törölközők, selyemlepedők, azt képzelem, hogy gyermekük vagyok, később már a szerelmük, hol Erósz, hol Psyché szerelme, nem zavar, hogy Psyché nő, hosszan társalogtunk a falu dolgairól, a takszövös icanéni kiválasztottságáról, mostantól ő a villámok anyja, zeuszi csók, a valóságom, küldetésem, aztán hol az egyik nézett minket aközben, hol a másik. Hideg frottír törölközővel dörzsöltem magam bealvásig. Ez mikor ért véget? Emlékszik?

A gumis húzza a fejbőröm, legalább száraz marad a hajam, valamelyest száraz. Valaki hangosan szitkozódik, a tükörből keresem a hang irányát, gyönyörű nő, szeplős fenék, azafenék. Szájfényez úszás előtt, megnyalja, majd összedörzsöli az ajkát.

Új időpontot kellene keresnünk, javaslom a közös barátunknak, három után általában tele a medence, mire ő a feleségéről beszél, hogy sok év után megbocsátotta a félrelépést, és revitalizálódott a házassága, revitalizálódott a házasságom. A csávónak sosem fog megbocsátani, nem is kért bocsánatot. Valami konzervatív rendezvényen húzta meg a feleségét. M. ezen sokat mosolygott, hogy jók ezek a konzervatív találkák. Ülünk a felújított Blahán, potyog a gyros a kezemből, M-mel éppen a giccsre dobálunk definíciókat, az nyer, akié a legrövidebb és legpontosabb. Két hajléktalan megy el köztünk, halk kurvaanyáddal üdvözlik egymást. Van ebben valami intim.

Ha én csöves lennék, mondja M., tuti, terminált váltanék, havi húszezer, de onnantól nem koptatnak le azzal, hogy nincs nálam kes, totál megéri. Majd hirtelen vált, szerinte a közös barátunk egyetlen esélye, mondja és elhallgat, én az alufóliát tűrögetem, de érzem a testemben, azt várja, hogy ránézzek, én csakazértsem, M. kivár, az egyetlen esélye, ha visszacsal, mondja.

Szemet szemért, mondja.

Ez elég ószövetségi, válaszolom, és épp kezdeném a feleséget védeni.

Mondanám, hogy én megértem, majd hogy én inkább elváltam volna. Volna. A helyében.

Mondanám, hogy akkor is, ha nem kellek a másik férfinak.

Hozzátenném, hogy vagy ha nekem nem kell a másik férfi.

Szóval éppen kezdenék bele a kortesbeszédbe, amikor a joghurt a kabátomra csöppen, és leesik, hogy miről szól ez az egész.

Most M. tűrögeti a fóliát. Nem nélküli igen, mondja. A giccs. Nemtelen igen?, kérdezem.

Felszabadul a középső sáv, a közös barátunk megbök, egyébként visszasegíthetted volna, ezek szerint te is kiestél, nem? Hogy mi? Amit múltkor mondtál, hogy M. kiesett a szerepéből, ha te nem estél volna ki, visszasegíted és kész. Mármint, jók voltatok együtt. Az úszószemüveget a szememre illesztem, és bombát ugrok.

Amikor Tibi Atya borkápolnájába vitt, a lakberendező barátnőm kiköpi a vizet, ne nevess, tudom, olcsó. M-mel jó volt olcsó helyekre menni, a sötét dzsuvába, ragadt a padló. Ő ott várt, meleg fények, fura szag, hirtelen verbuvált csapat. Én nem akartam menni. Ne ingasd a fejed, tényleg nem. Hulla fáradtan prédikációt gépeltem a kádban, ő meg írt, hogy jöjj, jöjj mindig ezt használta, jöjj. Talán Máté evangélista miatt, pontosabban Jézus miatt. Könnyen törő üvegpoharak, téli szoknya, anyámtól örökölt fekete dekoltált felső, hevülnek a gesztusaim, megcsuklik a hangom, valamiért szeretek erről beszélni, semmi smink, elég lepukkadtan mentem. A férjem megemeli a fejét a párnáról, hova mész, iszunk a teológusokkal.

Tibi Atya borkápolnájában M. kéri, hogy kancsóból igyak, mert a pohár meg a korsó vékony, vagy négyet eltörtek, a sarokba mutatott, ott gyűjtjük, necco, hogy a bizti észreveszi. A barátai furcsán fogadnak, érzem, hogy egyből kedvesek, de megkomponált. Necco, ezt a szót is csak tőle hallottam. Állunk a pult előtt, rákulcsol a kezemre, jó, hogy eljöttél. Nem reagáltam, ezekre nem lehet mit, vagyis biztos van olyan nő, aki mosolyog, adja alá a lovat, mármint úgy értem, te, és itt a lakberendező barátnőmre nézek, te jól lereagálod az ilyet. M. jeget vesz a szájába a pultról, ilyen nagy, csillogó vödörből, hogy hívják ezeket? Nyitott szájjal kapkodta a levegőt, ezkuuvahihieg, haaaod, ezkuuuvahieg. A lila hajú pultoslány tehetetlenül áll. M. a sarokba köpi, a jég visszapattan a falról, a pultoslány lefagy.

A zuhany alatt állok, vastag, foszladozó habrétegben, gyerekkorom óta vastagon habozom magam, gyerektábor, parókia udvara, kőoroszlános szökőkút, a tiszteletes új éneket tanít, körbe üljük, kantárosnadrágok, narancssárga vízipisztoly, utoljárakéremtegyétekelszépen. A tiszteletes gitározik, új ének, jól vigyázz kicsi kéz, mit teszel, jól vigyázz kicsi kéz, mit teszel, mert a te jó Atyád a mennyből néz le rád, jól vigyázz kicsi kéz, mit teszel. Énekeltük kézzel, majd lábbal, hogy hová mész, mit beszélsz, mit fülelsz. A zuhanyrózsából iszom, egyre hangosabban nevetek, a férjem bejön, headset a nyakában, mi ennyire vicces?

Sok évvel később, tizenhat évesen esett le, anyám hogy értette az elsőt, ezt már a terapeutának magyarázom, akinek nem emlékszem a nevére. A tiszteletes a vasárnapi iskolában a Tízparancsolatot magyarázza, nemhogy hozzá kell menni az elsőhöz, hanem azután lehet az első, hogy hozzámentél. Felnéz a Bibliából, a szemüvegét visszatolja az orrnyergére, mint azt tudjuk, a szexualitás helye a házasság. Mi az, hogy tudjuk? Mi ez az evidencia? Lehetne asszertívabb, mondhatná, hogy ha elfogadnak egy tanácsot. Mert akkor dönthetünk. Dönthetünk úgy, hogy nem, nem fogadjuk el ezt a tanácsot. Mintha most is ott lennék, ülünk a vasárnapi iskolában, szemben velünk a dobozos tévé, előtte a tiszi a Bibliába rejtett jegyzeteivel, és anyám és a tiszi között percről percre mélyebb a gap. Megkérdezném, hogy ha esetleg. Talán? Véletlenül ezen már túl vagyunk, akkor azzal feloldható-e, hogy hozzámegyek ahhoz a csávóhoz, akivel jártam.
Mit válaszolt erre önnek? A tiszteletes, mit válaszolt?

Nem kérdeztem meg.

Szétteszem a kezem, logikusnak tűnt, hogy igen.

Az istentisztelet után mindenkivel kezet fogok, ez szabály, a lelkész mindenkivel kezet fog. Megvárom, hogy az utolsó gyülekezeti tag is elmenjen, az úrasztalának használt IKEA asztal elé fekszem. Csend. Remegés. Légszomj. Meleg, hideg, forró, számolom a pulzusom. A terapeuta szerint nem kell gyógyszer. A chotkimat morzsolva imákat mantrázok. Miatyánk, Hiszekegy. A hiszekegy nem ima, kevés a protestáns kötött ima. Néha a heidelbergi káté válaszai mentenek meg a pánikrohamtól, mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?, máskor azok sem.