Miben különbözik a Budapest100 a többi hasonló építészeti fesztiváltól?
Barbara: A Budapest100 azért különleges, mert a lakókat is bevonja, és nem pusztán az épített értékek megmutatása a célja, az csak eszköz a közösségek bevonására. A program fókuszában nem kizárólag műemléki védelem alatt álló házak, hanem bármilyen épített környezeti elem áll, amely az adott év témájához kapcsolódik. Számunkra az az izgalmas, hogy ezek mögött milyen emberi történetek rejlenek. A módszertan egyszerű: a nyitott felhívásra jelentkező önkéntesek segítségével felkeressük a házakat, és meghívjuk őket, hogy a Budapest100 májusi hétvégéjén legyenek nyitva a nagyközönség számára, és az önkéntesek és lakók által szervezett különféle programok valósuljanak meg. A közösségi programokkal, az épített környezet megismerésével és a történetek megosztásával a városi izolációt próbáljuk meg oldani, és egyben a tudatosabb városhasználatot is erősíteni. A hazai nyitott házas programok között a legtöbben a Kulturális Örökség Napjaival találkozhatnak, amely ismert középületeket mutat be professzionális vezetett sétákkal, ehhez hasonló a nemzetközi Open House Network is.
A Budapest100 egyszerű, de hatékony módszertanát az elmúlt években sikerrel adaptáltuk több helyszínen: az olaszországi Forlìban, a spanyolországi Plasenciában, Varasdon, Gyergyószentmiklóson, az őrmezői lakótelepen, vagy Balatonalmádiban. Utóbbit tavaly a KÉK TÁJTÉKA projektjének részeként, a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 program keretében valósítottuk meg.
2011 és 2015 között az aktuális év százéves házaival foglalkoztatok, majd tematikus évek következtek, például a Nagykörút, a rakpart, a 150 éves Budapestre fókuszálva. Hogyan alakult ez?
Bíborka: Érdemes visszaugrani a kezdetekre. Az OSA Archívum a Goldberger-házban működik, az Arany János utcában, az épület 2011-ben volt százéves, és Tamási Miklós kezdeményezte, hogy ezt meg kellene ünnepelni a KÉK szakmai segítségével. Más százéves, budapesti épületek bevonásával akkor megvalósult ez a születésnap, ami annyira jól sikerült, hogy folytatták éveken át. 2016-ban az első világháború egy olyan időszakához ért el a százéves visszaemlékezés, amikor nem épült elegendő ház a program megvalósításához. Ekkor alakult először úgy, hogy tematikus éveket szervezett a Budapest100.
Barbara: Aktuális témákat keresünk. A Nagykörutat sem véletlenül választottuk 2016-ban. Akkor nagy kérdés volt, hogy legyen-e bicikliút. Azóta van. A rakpart óriási funkcióváltáson ment át az elmúlt 150 évben, erre is kíváncsiak voltunk.
Most a hetvenes éveket vizsgáljátok, az ötvenéves házakat. Panelnosztalgiára lehet számítani?
Bíborka: Tény, hogy sok lakótelep van a házlistán, rengeteg panelépület. A hetvenes évek középpontba állításával meg tudjuk vizsgálni, hogyan beszélünk róluk, hogyan viszonyulunk hozzájuk, kontrasztba állíthatjuk azokkal az épületekkel, amelyek szintén a hetvenes években épültek, de nem házgyárak lakótelepi épületei. A tavalyi és az idei év kontrasztjából látszik, hogy a 150 éves házak lakóit – ezek az épületek a belvárosra koncentrálódtak – , sokkal nehezebb volt megszólítani, mert nincsenek ott: külföldi lakók, albérlők tartózkodnak a hajdan volt bérlakásokban, igazán régi lakókból sajnos egyre kevesebb van. Idén lehetőség lesz a tervezőkkel, az első beköltöző lakókkal kapcsolatot teremteni, megvizsgálni, hogy az elmúlt ötven évben a koncepciók hogyan értek be, megvalósultak-e.
Barbara: Sok diskurzus folyik a háború utáni építészetről, amiből lehet tudni: egy ellentmondásos időszak, történelmi stigma van rajta, sokan csúnyának és értéktelennek, pusztán egy traumatikus korszak fizikai lenyomatainak tartják a szocializmusban épült házakat. Pedig a ’60–70–80-as évek a késő modern innovatív, izgalmas építészeti gondolatokkal teli időszaka volt, sokfajta lakásformával. A gazdasági környezet és a hatalmi struktúra következtében a megvalósulás hagyott kívánnivalót maga után, de ezt nem lehet egyszerűen a tervezőknek felróni. A korszak épületei sok esetben párhuzamot mutatnak a vasfüggönyön túli társaikkal, sőt kezdetben még a panel is részben nyugatról jött: egyszerre indult el a dán és a szovjet technológián alapuló házgyár, és a hatalmon múlott, hogy végül utóbbit kellett továbbvinni. A szűk lehetőségek között az építészek a két világháború közötti modernista gondolatokat igyekeztek alkalmazni, a minőségi lakhatás volt a cél, hogy kis területen belül minden rendelkezésre álljon a kényelmes élethez.
Bíborka: Ezek a gondolatok jól illeszkednek a később kialakult, de ma is aktuális 15 perces város koncepciójához, ahol rövid sétatávolságon belül elérhetők a mindennapi élethez kapcsolódó helyszínek és szolgáltatások.
Barbara: Mi arra is kíváncsiak vagyunk, hogy mi történik a házakkal és környezetükkel mostanában: hogyan változtatja meg a látványukat a panelprogram színes szigetelése, vagy épp hogyan alakul a benne lakók élete. A közterek sivárnak tűnnek a régi fotókon – mára megnőttek a fák, élhető környezetet biztosítva. Az évtizedek alatt megújultak a játszóterek, vagy például létrehoztak kutyafuttatókat.
Hogyan alakult idén a házlista kialakítása?
Barbara: Kovács Dániel, Branczik Márta és Hartmann Gergely hosszú ideje foglalkoznak a késő modern építészet kutatásával, így az ő listáik alapján indultunk el, és hoztuk létre a miénket, sok olyan épülettel és lakóteleppel is kiegészítve, amelyek a Budapest100 közösségi fókuszát erősítik. Dani a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ munkatársa, három évvel ezelőtt a velencei építészeti biennálén ő volt a magyar pavilon kurátora, ahol az Othernity nevű projektben is modern épületekkel foglalkoztak. Márta a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában dolgozik, ő volt a kurátora az óbudai kísérleti lakótelepről szóló kiállításnak (Korszerű lakás, az óbudai kísérlet, 1960), Gergőnek pedig a győri modern épületek, a GyőriTerv nevű tervezővállalat munkássága a szakterülete. Rajtuk kívül Balla Regina építészt vontuk be a kutató önkéntesek koordinálásába, a kutatások vezetésébe: ő az 1954 után épült nagy budapesti lakótelepek történetével és urbanisztikai vonatkozásával, fejlesztési lehetőségeivel foglalkozott a doktorijában.
Bíborka: Egyébként a lehetőség, hogy „csatlakozz a Budapest100 csapatához”, mindig nyitva áll a honlap felületén – nem szoktunk elutasítók lenni a házlistán nem szereplő magán- és középületekkel, igyekszünk közös pontot találni. Idén ez különösen igaz a korszak feldolgozatlansága miatt, mert nem is volt esélyünk minden címet felgyűjteni.
Hogyan alakul egy adott év munkafolyamata a Ti részetekről?
Bíborka: Néhány hónapon keresztül a Budapest100 csapatával dolgozunk, ami 10–12 fő. Szeptemberben kezdődik a háttérmunka, amikor előkészítési folyamatok zajlanak a csapattal. Az első nagy nyilvánosság elé lépés december elején történik: bejelentjük az az évi témát, majd elkezdődik az önkéntesek jelentkezése több feladatkörre: fotós, kutató, programszervező, sétavezető. Az önkénteseket és a lakókat segítjük abban, hogy májusra közösen meg tudják szervezni a programokat, és összeálljon egy városi fesztivál, amikor együtt tudjuk ünnepelni az aktuális tematikához kapcsolódó épületeket.
Hogyan alakul az önkéntesek toborzása és képzése?
Barbara: Évente 150–200 önkéntesünk van, sokan többszöri alkalommal is visszatérnek hozzánk. Eleinte szájról szájra terjedt a csatlakozás lehetősége, most már nyílt felhívással élünk. Több éves folyamattal érleltük ki a mostani önkénteseket érintő mentorálási programunkat, de folyamatosan alakítunk rajta az igényeknek megfelelően, például kérdőív segítségével.
Bíborka: Minden feladatkörre szervezünk tematikus workshopokat. A fotósok portfóliót bővíthetnek, a kutatók egy teljes kutatói folyamatot végigvihetnek, sokan ekkor járnak először levéltárban, írnak hosszabb összefüggő épülettörténeti szöveget.
Barbara: Tudatosan alakítjuk tehát a folyamatot, programszervezési, kommunikációs tippeket adunk. Sok olyan visszajelzést kapunk, hogy tudást, közösségi érzést jelent a programban részt venni, hogy egy csapat részének érzik magukat az önkénteseink. Ez egy szívesség- közösség, amiben az az együttműködés alapja, hogy mindenki beleteszi, amit önként, örömmel fel tud ajánlani a közös cél érdekében. Egy szomszédsági közösség kialakításában is tud segítség lenni a Budapest100. Arra buzdítjuk az önkénteseket, hogy olyan programot hozzanak létre, amit meg tudnak valósítani a saját erőforrásaikból.
Ez a lakókra és a vendégművészekre is vonatkozik?
Barbara: Tisztán kommunikáljuk, hogy nem tudunk fizetni a vendégművészeknek, itt is a közösség építése a cél: meg lehet hívni a barátaidat zenélni, a lényeg, hogy közös, örömteli felajánlás legyen, senkitől sem várjuk el, hogy ingyen dolgozzon. Az önkéntesség az egy önkéntes felajánlás, ami nem jár anyagi ellenszolgáltatással, van viszont közösségépítő hatása. A lakók közül pedig sokan személyes programokkal készülnek: valaki bemutatja a gyufásdoboz-gyűjteményét, az operaénekes áriát énekel – bármi lehetséges, amit a helyiek őszintén meg tudnak mutatni.
Térjünk rá az óbudai vonatkozásokra. A hetvenes évek nagy lakótelep-építkezési időszaka miatt a harmadik kerület sok tétellel szerepel a 2024-es házlistán. De például a százéves gázgyári lakótelep már 2013-ban felkerült a programpontjaitok közé.
Barbara: Az 1910-es évek elején jócskán volt építkezés Óbudán is, ahogy terjedt a város. Amikor tavaly úgy döntöttünk a városegyesítés kapcsán, hogy a 150 éves házakat szeretnénk meghívni, a házlista összeállításakor, a kutatások során az derült ki, ami nem meglepő, hogy majdnem kizárólag pesti épületeink voltak, és csupán hat budai, Óbudán egyáltalán nem találtunk 1873–74-ban emelt vagy jelentősen átalakított épületet. Furcsán is éreztük magunkat, hogy Buda és Óbuda kihagyásával ünnepeljük meg a városegyesítést. Közben azt is gondoltuk, hogy ez erős edukációs eszköz arra, hogy rámutassunk: mennyire egyenlőtlenül fejlődött a város. A dualizmus időszakában Budán és Óbudán kevesebbet építkeztek, mert ezek a városrészek eddigre már „beteltek”, illetve később épültek be.
Mi a helyzet a hetvenes évekkel?
Barbara: Az óbudai városközpontban az épületek 43 százalékát tervezték szanálni a lakótelep-építkezés miatt a hatvanas évektől. Az óbudai szanálás ellentmondásos történet. Ezzel egy fontos történelmi városrészt is eltüntettek úgy, hogy az új telep nagyon sokaknak kínált modern, komfortos lakhatást. Óbuda történelmében ez a nagy változás a mai napig kihat arra, kik élnek ott. Hányan vannak, akik a korábbi épületekben is ott laktak és ma is, a lakótelepi házakban? Mi van azokkal, akik olyan házban laknak, amit nem bontottak le? Megvannak-e a régi közösség maradványai vagy már csak a közös emlékezés működik? A ’70-es években rengeteg, az óbudaihoz hasonló, megkérdőjelezhető városfejlesztési döntés született. Nem azért szeretnénk bemutatni a lakótelepeket, mert mi az építésüket egy megkérdőjelezhetetlenül értékes dolognak tartjuk, hanem mert a városi örökségünk részei, belakják őket városi közösségek, amelyek akár több százezer főből állnak saját belső közösséget alkotva, amelynek tagjai hozzájárulnak a város egészének alakulásához.
Bíborka: A folyamat sok esetben úgy nézett ki, hogy akiknek lebontották a házát, azoknak felajánlották, hogy a régimódi házaik helyett költözzenek ki, majd a lakótelepen kaptak lakást, ezzel megvolt a lehetőségük a modern lakhatásra. Ez az új körülmény alkalmazkodási képességet igényelt rengeteg új helyzethez: van olyan visszaemlékezés, hogy valaki tüzet rakott a beépített tűzhelyen. A városszövet is megváltozott. De nem lett volna hosszú távon fenntartható a régi állapot.
Barbara: A lakótelep-építésnek a hetvenes években nem csak házak estek áldozatul; a Flórián téren a római katonai tábor kapuját robbantották fel. Az az építkezés rengeteg rombolással járt a felszínen és a felszín alatt is a komoly alapozás miatt. Látszik a korszakban készült fotókról is, hogy a lebontott óbudai lakóházak közül sok eléggé romosnak számított, és közegészségügyi szempontból sem voltak korszerűek, de kétségtelen, hogy nagyon sok érték és élhető ház is odaveszett. Óbudán a lakótelep-építkezés a kísérleti lakóteleppel indult a hatvanas években. Ezek a házak nem panel technológiával épültek, legendásak a szuper elosztású lakásai, luxusméretű erkélyei. A hatvanas évek izgalmas szemléletét tükrözik, ami nem tudott tovább élni a cél miatt, hogy minél több lakás készüljön el minél gyorsabban.
A mellett, hogy a Budapest100 lebonyolítása során a folyamat a fontos, dokumentáljátok-e maradandó formában a kutatási eredményeket?
Barbara, Bíborka: A program eredményeként a honlapunkon a házakról fotódokumentáció és házadatlap jön létre a kutatások eredményeivel, ami egy hagyományos építészeti áttekintésen túl épülettörténeti adalékokkal egészül ki. Tehát a mellett, hogy a házak alap információit, az építés évét, az építtető, a tervező nevét, a ház történetét dokumentálják az önkéntesek az összes megnyitott ház kapcsán, kutatóinkat arra biztatjuk, hogy a néhai lakók emlékeit is göngyölítsék fel, és beszélgessenek a jelenlegi lakókkal, gyűjtsenek történeteket, mert egy ház atmoszféráját ez adja vissza. Ezek az anyagok egy térképes adatbázisban kereshetők, amelyen kirajzolódik, hogy Budapesten az egyes tematikák szerint hogyan rendeződnek el bizonyos házak.
Úgy gondoljuk, hogy egy régi ház nem történeti emlék, hanem velünk él – ez egyben magyarázatot ad arra is, hogy miért a Kortárs Építészeti Központ foglalkozik egy sokszor történeti témákat érintő projekttel.
