A gombot leginkább akkor szoktuk észrevenni, ha leszakad. Az Óbudai Múzeum kiállítása után alighanem máshogy tekintünk majd erre az öltözködési kiegészítőre.
Ahogy a kurátor írja a falszövegben, maga a gomb az öltözködés történetével egyidős, a paleolitikumban már használták. A rómaiak inkább szalagokat és fibulákat varrtak a ruháikra. Európában csak a 13. századtól terjedt el a gombhasználat, keleti hatásra. Azonban míg a keletiek füllel vagy hurokkal rögzítik, a praktikus európaiak inkább feltalálták a gomblyukat.
Az köztudott, hogy gombot szaruból, fémből és gyöngyházból is csináltak az évszázadok során, az azonban talán kevésbé, hogy az elefántcsontot, a teknőspáncélt, sőt a viaszt is felhasználták.
Az elefántcsont – mint minden más felhasználási formájában is – státusszimbólumnak számított, a gazdagok aprólékosan kidolgozott darabokat viseltek, a rokokóban még gyöngyházberakással is díszítették. Egészen a 19. századig gyilkolták az alapanyag miatt az elefántokat, végül az agyar szerepét átvette a tagua, egy dél-amerikai pálma termése, amellyel helyettesíthető volt.
Apró műtárgyaknak tűnnek a viaszgombok a kiállításon. Az enkausztika az ókor óta létező műfaj, a viaszba keverik bele a festékanyagot, amit rétegesen visznek fel a fém, kő, vagy fa alapra.
A tárlókban gombok sokasága tekinthető meg; emellett a rendezők monitorokat is elhelyeztek a térben, ahol régi filmhíradók futnak – 1963-ban például azt mutatta be az állami tévé, hogy a Csendes-óceáni gyöngyház csigákból hogyan készítenek bizsukat és egyéb tárgyakat a Fővárosi Gyöngygombgyártó Vállalatnál.
A szocialista nagyvállalat hangulatát megidéző filmrészlet mellett a háborús gazdaság is felvillan, az Iris Gombgyár Rt. komplett előszót mellékelt a kiállított naptárához 1941-ben – a közhelyhalmazt átszínezi a háborús pszichózis.
Külön kitérnek a paszomány gombokra is, amelyeket külön gombkötő mesterek készítettek, aztán a cérnagombokkal elérkezünk az időben oda, ami már mindenkinek ismerős lehet, ha máshonnan nem, a nagyszülők szekrényeiből.
Az eljárást Angliában találták fel, lényege abban áll, hogy szaru vagy fémkarikára cérnamintákat öltenek. A munkát nem egyszer nők és gyerekek végezték, aztán az első világháborús anyaghiány miatt áttértek az új bécsi módszerre, amelynél a karikát sűrű cérnaöltésekkel szőtték be – ez az a gomb típus, ami a háztartásokban máig fellelhető a régebbi textileken.
Ebből készültek általában a fehérnemű gombok és az ágynemű gombok, egészen addig, amíg feltalálták a műanyagot. Természetesen a műanyag gomb gyártásról is látható retró híradó részlet a múzeumban, amelyből megtudjuk, hogy a Fővárosi Műanyagipari Vállalat gépének néhány perces munkája felér egy hetekig tartó kagylóhalászat eredményével. Azt már csak a klíma- és a környezeti krízis közepén tehetjük hozzá, hogy a műanyagszemét le-nem bomlása viszont felér egy apokalipszissel, igaz, ezt az 1965-ben készült híradó készítői valószínűleg nem gondolták még át.
Szép üveg- és porcelántárgyak is láthatók a vitrinekben, utóbbi nem is igazán funkcionális darab volt, hanem dekorációs céllal használták a legelegánsabb darabokon – érdekes, hogy mint megannyi divatjelenség, ez is leszivárgott a felsőbb körökből egészen a hazai parasztságig, akik a 20. század elején az ünneplő ruhákra varrták rá a porcelán díszgombokat.
A kiállítás rendezői jó érzékkel tablón is megjelenítették a gombok kultúrtörténetét, ahol számtalan aspektust látunk felvillanni, vizsgálhatók ezek az öltözködési kiegészítők például szimbólumként is.
Külön tabló mutatja be a Massányi-gombdinasztia történetét, emellett kisebb enteriőrt is berendeztek a kiállításban szerszámokkal, mérleggel, Massányiék iparigazolványaival. A családfő egykor a Felvidékről érkezett Budapestre, előbb csak kereskedett a gombokkal, később vágott bele a gyártásba, a kis vállalkozás pedig sikeres lett, és utódja máig működik. Természetesen 1949-ben ezt is államosították, de sorstársaiktól eltérően viszonylag hamar, 1954-ben visszakapták az iparengedélyüket. A soron következő generáció a hetvenes években már újra tíz fős műhelyt tudott kialakítani, és sikerült a nagy állami vállalatok beszállítójává is válnia, majd túlélték a rendszerváltást is.
Megtudhatjuk, melyik volt a két háború közti Goldberger Gyár legsikeresebb modellje, hogy jelent meg a női kosztüm a magyar öltözködésben, de külön fejezet szól a farmerről és a ballonkabátról, sőt, a használtruha-piacról is, míg fogasokon korabeli sztártervezők ruháit is megnézhetjük, így például Záhonyi Lujza darabjait, aki egykor, a szocialista korszakban a Modell Mintabolt vezető tervezője volt.
Ha ez nem volna elég, úttörőingek és kisdobosövek, ballonkabátgombok és lódenkabátgombok is színesítik a tárlat anyagát – akit érdekel az öltözködéstörténet, bizony elveszhet ezen a kiállításon jó másfél órára.
