Miért érezted feladatodnak óvodavezetőként, hogy azonnal segítségére siessetek az országunkba érkező menekülteknek?

Amikor elhangzott a drámai bejelentés, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, tudtam, hogy reagálni kell. Augusztusban vettem át az Óbudai Meseerdő Óvoda vezetését, megpróbáltam felmérni a kollektíva tagjait, hogy mi az a plusz, ami bennük rejlik, ami miatt a mi csapatunkban fontos szerepet kaphat. Csapatban gondolkodom, annak ellenére, hogy sokan vagyunk: öt épület dolgozóit fogom össze. A Meggyfa utcai épületben dolgozó pedagógiai asszisztens kolléga, Anikó tudta, hogy hétvégén is nyugodtan kereshet, ha bármi fontos dolgot szeretne megosztani velem,. Felhívott, és elmondta, hogy a Semmelweis Egyetemen FB csoportjában talált egy felhívást, hogyan tudnánk segíteni az ukrajnai menekülteknek. Azért volt számunkra tökéletes választás ez a lehetőség, mert kifejezetten a kisgyerekek megsegítésére fókuszált, arra a korosztályra, akiket mi szólítunk meg a mindennapokban, akikkel együtt dolgozunk.

Amikor gyerekek és kisgyermekes családok vannak bajban, akkor az ember nem hetizál, hanem próbál azonnal reagálni.

Már szombaton elkezdtük szervezni a gyűjtést. Értesítettem a többi kollégámat is, hiszen az nyilván nem fordulhat elő, hogy ők nem tudnak erről az akcióról és mindenki rácsodálkozik hétfőn, hogy mi történik itt. Nagyon jó tapasztalat volt, hogy az összes kolléga azonnal szerepet vállalt. Fontos szempont volt a szervezésnél, hogy ez nem mehet a munkánk rovására, azaz a hozzánk járó családok gyerekeit ugyanolyan ellátásban kell részesíteni, mint eddig, az óvodai nevelés pont úgy működik tovább, ahogy szokott, nem befolyásolja azt az adománygyűjtés. A kerület többi intézménye szintén bekapcsolódott az akcióba, de azon túl, hogy elsőként indítottuk az adománygyűjtést, hozzánk az egész kerületből bárki hozhatott adományt, azaz nem “csak” a saját családjainknak hirdettük meg a gyűjtést, hanem a lakosságnak is. Ezért nagyon át kellett gondolnunk az egész akciót. Például úgy közelítsék meg a külső belépők is az adománygyűjtő tereket, hogy a gyerekek ebből semmit ne érzékeljenek. Kerestünk olyan helyiséget, ahol zavartalanul működhetett az adománygyűjtő pont, az odavezető utat kitábláztuk, hogy aki bejön, az célirányosan tudjon menni. Az óvodatitkártól kezdve a dajkán keresztül mindenki ezen dolgozott. Azokat a csoportszobákat, amelyekben most szüneteltetés van, bevontuk, és ott gyűjtöttük össze és válogattuk szét az adományokat, ami azért volt szükséges, mert sok esetben nem tudtuk, hogy mi van a csomagokban. A dajka nénik sokat segítettek ebben is, akinek volt egy szabad órája, vagy épp munkaidő után a beérkezett csomagokat szelektálták, és hatalmas zsákokba, dobozokba rendezték. Nagyon ügyeltünk arra, hogy ezek tényleg jól összeszedett csomagok legyenek, és ez rengeteg háttérmunkát igényelt. Aminek nagyon örültem, hogy akárhányszor mentem bármelyik épületbe, mindig jó hangulatú csapatmunkaként élték meg a kollégák a feladatot, nem kényszerként. Nem mondom, hogy péntekre nem fáradtak el, de ebben az ügyben együtt dobbant a szíve a csapatnak.

A lakosság hogyan reagált a felhívásra?

A lakossági összefogás is szívmelengető volt. Volt olyan idős néni a környékről, aki mindennap megjelent, pedig nehezen, járókerettel tudott csak közlekedni, és hozta az aznapi bevásárlást, amit a menekülteknek szánt. Rengeteg pozitív tapasztalatot gyűjtöttünk. Azt éreztük, hogy megmozdult a kerület. Az egyesített bölcsődék is csatlakoztak hozzánk és mindenhonnan fogadtak adományokat. A szülők is maximálisan együttműködők voltak.

Számomra fontos szempont, bármilyen programról is beszélünk, hogy mi a családokkal együttműködünk, ez a vesszőparipám: amit csak lehet, azt családdal csináljuk.

Fantasztikus volt, hogy elment az irodám előtt egy anyuka, és tényleg csak bekiabált, hogy babakocsit lehet hozni? Másnap be is állítottak egy csodaszép babakocsival, amitől eddig nem volt szívük megválni, és aminek remélem, hogy valaki, valahol nagyon örül.

Mennyi adomány érkezett hozzátok? Kik voltak a legaktívabbak a gyűjtés során?

Első körben a nők. A kollégáimmal anyák vagyunk mindannyian, és ha a háború miatt menekülő gyermeket lát az ember, összeszorul a torka. Az óvodában kisgyerekekkel foglalkozunk, nagyon közeli ez az egész történet, talán ezért is hatványozottabban működik az a fajta érzékenység, amit a családok felé tanúsítunk. A mozgató rugó és a közös pont az anyák és nők tenni akarása volt. Nem kicsinyítve az apukák és a férfiak segítségét, hiszen csapatmunka volt, mindenki kivette belőle a részét. Augusztus óta vagyok az intézmény élén, eddig a kollégáim nem ismerhettek még meg, talán most már érzik azt, hogy az előző vezetőhöz, Csillához nagyon hasonló karakter vagyok. Rengeteget beszélgetek vele mind a mai napig, nagyon jó a kapcsolatunk. Ő adott az intézménynek egy irányvonalat, azt az ívet, elképzelést viszem tovább, amit a Csilla elkezdett. Nem vagyunk egyformák, teljesen más a személyiségünk, de biztos vagyok benne, ha még ő lett volna itt a vezető, ez az adománygyűjtés ugyanúgy megtörténik. Nagyon fontos kihangsúlyoznom, hogy ez egy picike szelete volt a tevékenységünknek, nem ez a legfontosabb feladatunk, hanem a ránk bízott kisgyerekek gondozása.

A Covid miatt nem volt rizikós megnyitni az intézményeket?

Ez nagyon fontos dilemma volt. Pontosan azon a héten járt le az egyik csoportban a karantén. Az egy dolog, hogy megvolt a lelkesedés, kollégák támogatták a jó ügyet, de nekem nagy volt a felelősségem abban, hogy hogyan kezeljük járványügyileg a helyzetet. Aulákba, előtérbe gyűjtöttünk, onnan hordták be a kollégáim az adományokat. Gyerekek ebből nem láttak, nem érzékeltek semmit, az ő nyugalmukat nem lehet megzavarni, és a fertőzésveszélyt is minimálisra szorítottuk. Rengeteget fertőtlenítettünk, és közben szerencsénk is voltunk, hiszen épp lecsendesedett a járvány.

Kezdődik a beiratkozás, jönnek az új ovisok!

Igen, az óvodai beiratkozás előtt állunk, nagyon várjuk a kicsiket, az új családokat, rendkívül lelkes vagyok ebben, biztosan csupa olyan család jelentkezik hozzánk, akikkel öröm lesz a következő három-négy év, és újabb együttműködésen alapuló kapcsolatot lehet kialakítani.

Hiszek abban, ha az ember nyitottan közelít a hozzánk érkező családokhoz, akkor tudni fogják, hogy elérhetőek vagyunk, érezni fogják, hogy mindig kiállunk egymásért.

Fontos, hogy a szülők részéről is jó érzés legyen, ha ők is becsatlakoznak, támogatják az óvodát. És nem anyagiakra, sokkal inkább jelenlétre gondolok.

Ovis gyerek szülőjeként nyugodtan mondhatom, hogy hihetetlen jó érzés, ha bepillanthatunk a gyerekünk ovis mindennapjaiba, amire a covid alatt nem volt lehetőség.

Ettől mi is szenvedtünk, ránk is óriási terhet rótt. A közös tevékenységek borzasztóan hiányoztak a mi életünkből is. Ráadásul mi minden egyes programra készültünk, az oviban ugyanúgy megvoltak a karácsonyi készülődések, bízva abban, hogy hátha be tudjuk engedni a szülőket. Aztán az utolsó pillanatban jött a lezárás, nekünk pedig muszáj betartani járványügyi intézkedéseket, hiszen a gyerekek, a dolgozók, a szülők egészsége fontosabb. Természetesen értjük, hogy szükség volt a korlátozásra, de mégis ott van az a rossz érzés, hogy a szülők kívül rekedtek.  Pedig nekünk pedagógusoknak is jó látni, érezni azt, hogy a szülő tudja, hogy a gyereke jó helyen van, jól érzi magát. Nagyon fontos az óvodapedagógusokkal is a személyes kapcsolat.  Talán most már megkönnyebbülünk egy kicsit, nagyon pozitívan várjuk a jövőt.