Budapestnek sokféle látványos arca van, miért pont ez a nagy – ahogy fogalmaztál – útkereszteződés került a fókuszba?
Az elmúlt években többszörösen évfordulós lett a tér, hiszen 1976-tól 1984-ig folyamatosan építették, negyven éve történt gyakorlatilag minden. Idén negyvenéves a 3-as metró, jövőre lesz ennyi idős az aluljáró labirintusa, 1981-ben adták át a felüljáró hidat. Alapvetően ez volt, ami a kutatást elindította, jóllehet a kiállításban nem ezt domborítottuk ki.
Mennyire tűnt ez érdekes feladatnak, hiszen bár szinte naponta járunk a Nyugati téren, valahogy nem érint meg, nem vált kultikus hellyé?
Először én is azt gondoltam, hogy igazából nem izgalmas a hely. Ott van a pályaudvar, az Eiffel-csarnok, ott volt az Indóház, ide kapcsolódik a Nagykörút kiépítése az 1870-es években, és a Váci útról tudni lehet, hogy a középkortól fontos országút volt. Első pillantásra ennyi volt ebben a történetben, szinte már banális történeti dolgok, kutatás közben vált egyre izgalmasabbá. Azt éreztem, mint amikor beletúrsz egy bőröndbe, és akkor van még lejjebb és még lejjebb, találsz oldalról is egy érdekes cuccot, ahonnan újabb mellékjáratok indulnak mindenfelé.
Utólag sajnálom, hogy nem kapcsolódtunk jobban Budapest 150 éves évfordulójához, hiszen a város fejlődésének nemcsak az elmúlt 150 évben voltak előzményei, hanem korábban is, ezek mind ott vannak a Nyugati térben.
Reprezentálja a város fejlődési folyamatát?
Nem reprezentálja, inkább együtt fejlődik vele, eklatáns példája annak a gazdasági miliőnek, ami a város fejlődését alakította. Ahogy a város fejlődött, annak minden eleme megvolt a Nyugati téren is.
Gondoljunk csak arra, ahogy a 19. század közepén, főleg a vasút megjelenése után megindul az iparosodás a városban, ami iparágakat vonz oda, persze az árvízi szabályozás után. Megépül a József Hengermalom, létrejön az első vasgyár a mai Szent István körút Jászai Mari térhez közeli részén, ami az 1848-as forradalom alatt a fegyvergyártásra tér át, úgyhogy az egész ehhez vezető utat Fegyvergyár útnak nevezik akkor, ez a Szent István körút elődje.
Korábban a környéken lakott a hóhér, amikor még ez a rész a város széle volt.
A hóhérnak a mai Kádár utcában volt a lakása, és általában a külvárosban szokott lakni. Nem is tudom, hogy a hóhér hogyan tudott ott létezni, hiszen árvíz által gyakran elárasztott volt a terület, a visszamaradó vadvizekben pedig mindenféle élőlény talált lakhelyet. Ezt ma már nehéz elképzelni.
Az is nagyon szép, ahogy a város körbenövi a területet, az ipari funkció kezd visszaszorulni, jönnek az elegáns bérpaloták, megépül az új pályaudvar. Szimbolikusnak érzem azt a tehetetlenséget, ahogyan a város a kezdetektől a mai napig képtelen valamit kezdeni az egyre növekvő autóforgalommal. Az a koncepció, ami a Nyugati tér kialakításánál az 1970-es években megvalósult, érzékelteti a főváros fejlesztési irányait. A 2-es metró építésével jelent meg az aluljárósítás gondolata, sőt egészen elképesztő ötletek támadtak a metró kapcsán. Például az, hogy az Astoriára az eredeti tervek szerint nem terveztek megállót, hanem a Deák tértől gyalogos alagúton lehetett volna eljutni az Astoriáig.
Ez a leginkább a Nyugati térnél valósult meg, ahol létrejött az aluljáró-labirintus, sőt megépült a híd is a Váci út és a Bajcsy- Zsilinszky út között. Mindez jól jelezte, hogy ki mit gondolt (vagy inkább nem gondolt) a városról. A jelenlegi törekvések szerint újra felszínre hoznák a gyalogos közlekedést – legalábbis részben –, ami gyalogosok helyzetét valamelyest könnyítené, az autósokét viszont tovább rontaná.
Mindig izgalmasak az épületekhez, terekhez fűződő történetek. Ezek kaptak teret a kiállítás anyagában?
Oly módon igen, hogy forrásként használtunk visszaemlékezéseket. Ezek már ismertek voltak, József Attiláról vagy Németh Lászlóról például. Németh László apósa Démusz János, aki a Nyugati pályaudvar restijének a vezetője volt, ami a mostani McDonald’s helyén volt a húszas évektől. Az író későbbi felesége, Démusz Ella a kasszában ült, és úgy ismerték meg egymást, hogy Németh László vonatozás után betért a restibe. Itt volt az esküvőjük is, sőt apósa úgy tervezte – lévén szolgálati lakás is volt az épületben –, hogy a fiatalok ott fogják közös életüket kezdeni. Aztán másképp alakult, Németh László és apósa között nem volt jó viszony.
A kiállításon beszéltek Radnótiról, József Attiláról, Krúdy Gyuláról, akik szintén kapcsolódnak a térhez.
Radnóti naplóját régen olvastam, de rengeteg minden megmaradt bennem, nagyon képszerűen ír. Szinte maga előtt látja az ember, amikor összetalálkozik Kassák Lajossal a Banán téren, így hívták a két világháború között a Nyugati teret. Kassák pecázni megy beöltözve, esőkabát van rajta, széles kalapot visel, horgászbotok lógnak a hátáról. Radnóti leszólítja – ugyanis Kassák méltatta Radnóti Apollinaire-fordítását –, erre reflektál. A kritika pozitív, de a költő neve nem szerepel a cikkben, amit Radnóti nehezményez. Kassák a szerkesztőkre fogja a hibát, akik szerinte mindig kihagyják az utolsó sort, ahol a fordító neve van.
Persze bonyolultabb és személyesebb a történet, hiszen Radnóti Vas Istvánnal közösen fordította a szöveget, akinek Kassák apósa, és akivel nem igazán felhőtlen a viszonya. Vas István később azt mondta, hogy egyszerűbbnek tűnt, ha Kassák teljesen kihagyja a fordítók nevét.
József Attila története az Ilkovics étteremhez kötődik, ahol rendszeresen találkozott a barátaival, többek között Ottó Ferenc zeneszerzővel is. Ő kérte meg a költőt, hogy írjon „frissen” megszületett unokaöccse számára egy verset karácsonyi ajándékként, ez lett az Altató. A kézirat megvan a PIM-ben, amit József Attila ott adott át a vendéglőben, úgyhogy ez egy abszolút térhez kötődő műtárgy.
Szóba került a Banán tér kifejezés. Volt idő, amikor így hívták a teret?
Vannak a városnak olyan szegletei, amelyeket a nép a saját nyelvére fordít, saját etimológiát alkot rá. Ezek a generációváltásokkal kikopnak, kevés marad fenn. Ilyen volt a Kalef (az egykori Moszkva tér), amit ma már nagyon kevesen ismernek.
A Banántorony lényegében egy trafik volt, a 20-as évektől állt a téren. Egy nagyon szép, lemezborítású épület volt, a tetején órával, úgy nézett ki, mint egy pagoda. Felül raktárhelyiséget alakítottak ki, külső oldalán hirdetési felületekkel, az alsó részben három trafik volt. Volt egy déligyümölcs-árus a téren, aki állítólag elsőként árusított banánt Budapesten. Ennek igazsága ma már kinyomozhatatlan, de a visszaemlékezésekben ezt lehet olvasni. Ebből a korból származik a sláger, az „Oly jól csúszik ez a banánhéj” is, amit az elemzők a térhez kötnek. Abban az időben nagyon kedvelt volt a banán, természetes, hogy a város legforgalmasabb terén is árulták. Tehát volt a Banántorony, a körülötte lévő járdasziget a Banánsziget, a tér pedig Banán tér lett a pesti nyelvben. Akkor nagyon benne volt a köztudatban ez a név, újságokban is így hívták.
Nem beszéltünk még a tér valóságos névváltoztatásairól, ami sok mindent tükröz az adott kor gondolkodásáról.
Sokáig nem volt neve a térnek, volt a Váci országút, ami kivitt a városon kívülre. Amikor megépült a körút, akkor nevezték el Szent István és a Teréz körútnak ezeket a szakaszokat, itt válik el egymástól a két körútrész. A tér 1914-ben kapott először hivatalos nevet: Berlini tér, amit a második világháború beárnyékolt, illetve közbeszólt a pesti folklór a banánszigetezéssel. 1945-ben átnevezték Marx térré, és így hívták egészen a rendszerváltásig.
Vannak még a térhez kötődő fogalmak?
Ilyen az Ilkovics, aminek már a helye sincs meg. A pályaudvarral szemben volt az épület, amit a 70-es években bontottak le. Ilkovics Izidor 1925-ben nyitotta meg az éttermét, ami három részből álló vendéglátóhely volt. A Teréz körúti oldalon volt egy automata büfé, átellenben a Jókai utcai résznél volt a Piros szalon, középen, a térre néző legfrekventáltabb helyen a Fehér szalon. Ez volt a pincéres, kiszolgálós, a Piros szalon félig önkiszolgálós, itt nem volt pincér, de abroszos asztaloknál lehetett enni, az automata büfé pénzbedobós, futószalagos, szendvicseket és italt kiadó gyorsbüfé volt. Ilkovics hihetetlen jó marketingérzékkel bírt, jó néhány olyan dolgot kitalált, ami akkor szenzációszámba ment, látvány-palacsintasütés volt a kirakatban, rósejbnit lehetett kérni elvitelre is, saját bora is volt, amit Mór környékén készítettek a vendégeknek, miközben vonatos turistautakat is szervezett a törzsvendégeknek a borvidékre, de volt disznótenyészete is valahol az Alföldön.
A téren amúgy sok kisebb-nagyobb vendéglátó-egység működött. Ott volt például a Vígszínház kávéház a Szent István körút és a Váci út sarkán, és bár neves kávéházas csinálta, mégsem vált fogalommá a többihez képest.
Fogalommá vált viszont a London Szálloda, ami hosszú ideig benne volt a köztudatban. A századelőn élte fénykorát, amikor Dökker Ferenc üzemeltetett éttermet a földszintjén. Ide járt Krúdy, Szép Ernő, Heltai, megvolt a maga íróközönsége. A szálloda nagyon sikeres volt, ez volt a környék egyetlen szállodája, mindenki itt szállt meg. Ráadásul, amikor megépült még elég zavaros viszonyok voltak a környéken, abszolút kietlen külváros volt, merész vállalkozás volt ezen a területen egy szállodát fölépíteni, de nagyon sok átszálló vendégnek tudott akár egy éjszakára is szállást biztosítani.
A kiállítás nem jut el a máig.
A nyolcvanas években lezártam a témát, hiszen nagyon sokfelé lehetett volna továbbmenni, ami szétfeszítené a kiállítás kereteit. A Moszkva tér más volt, ott bele kellett nyúlni a jelenbe, sőt, onnan kezdődött a tér emlékezete. A Nyugati térnél a múltból indultam, visszanéző hangulati elemek nélkül. A kétezerhetvenes évek muzeológusai fogják majd méltatni, hogy a kétezres évek döntései hogyan befolyásolták a tér alakulását, egyébként is a 80-as évekre kialakult a tér mai formája.
(A nyitóképen: Nyugati pályaudvar. A kép 1878 körül készült. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.202)
