A fénykorában egymilliós Róma lakói személyükben többé-kevésbé egészségtudatosak voltak, a város mint lakóhely azonban mai szemmel nem igazán volt elviselhető.
Noha a Róma alatt húzódó csatornarendszerre a tehetősebbek házai rá voltak kötve, a szegényebbek egyszerűen az utcára ürítették a nem kívánatos testtartalmaikat magába fogadó edényeket. A város ezért úgynevezett lépőkövekkel volt teli, amelyek lehetővé tették, hogy a mocsokban gyalogosan is közlekedjen, akinek feltétlenül szükséges. A Cloaca Maxima, a legnagyobb csatorna azóta is jelképe mondjuk a trashmediának: hogy szimbólumként máig érthető, sokat elmond egykori jelentőségéről.
A vizeletet más melléktermékekkel szemben ugyanakkor nem pazarolták el: a korabeli textileseknek szükségük volt az értékes anyagra, ezért az utcán, amforákban gyűjtötték, igaz, Vespasianus elkezdte adóztatni ezt a tevékenységet, hatalmas felháborodást váltva ki. (Akkoriban két dénárt kellett fizetni egy ilyen edény kihelyezéséért.)
Részben a higiéniáért folytatott küzdelem részének tekinthető, hogy igyekeztek úgy megoldani a fürdők építését, hogy azok szennyvize a közeli házak illemhelye alatt folyjon el, ugyanakkor a privát illemhely fogalma ismeretlen volt. Az európai civilizációt formába öntő birodalom polgárai közösen intézték a nagyobb szükségleteiket, egy hosszabb, lyukakkal ellátott „vécédeszkán” üldögélve és beszélgetve.
Ami nem igazán volt praktikus megoldás, különös tekintettel arra, hogy még nem találták fel az antibiotikumokat és a gyulladáscsökkentőket, így, ha a fekáliában úszó utcákon vagy a közvécén sikerült valamit elkapnia egy polgárnak, legfeljebb az istenekben reménykedhetett – vagy saját immunrendszerében.
Fáj a fogad? Ópium!
A tuberkulózis, a lepra, a vérmérgezés, a tetanusz, a csecsemőhalál naponta szedte az áldozatokat, a legfontosabb orvosi tanács pedig úgy szólt: ne betegedj meg!
A születéskor várható élettartam harminc év körül volt. Ugyanakkor meglehetősen jól ismerték és alkalmazták a természetes hatóanyagokat, így fertőtlenítésre a bort és a borecetet, fájdalomcsillapításra többek közt a mák levét, sőt még arra is figyeltek, hogy a fogfájás esetén alkalmazott mákleves kezelésnél kiköpessék a beteggel az ópiumos nyálat.
Kellemetlenebb volt, ha veszett kutya harapott meg valakit, a harapást kiégették vagy amputálták a testrészt.
Többek között Martialistól tudjuk, hogy a római orvosok specializálódtak, a fogorvosok, a nőgyógyászok és a szemészek (medicus clinicus chirurgus ocularius) mellett – mai szóval így mondanánk – még plasztikai sebészek is akadtak, akik például hegek eltüntetését vállalták.
Ami azt illeti, létezett egészségügy mint állami szolgáltatás is: Róma 12 kerületi orvosa ingyen látta el a szegényeket, bérüket a város rendezte. A katonaorvosi státust Augustus vezette be, egy cohorsra körülbelül négy orvos jutott. Szintén a katonáknak – és lovaiknak – hozták létre az első kórházakat.
Ismerték a sebtapaszt, használták – érzéstelenítésre és bódításra – az Atropa mandragora főzetét.
Próbálj meg tógában járni!
Ami a viseletet illeti, az a közhiedelem, hogy a rómaiak tógában jártak, tévedés. Tógában még állni sem könnyű, nemhogy sétálni: a körülbelül öt méter hosszú ruhadarabot magukra tekerve hordták ünnepi alkalmakkor, de nem rögzítette semmi, a ruhát a viselője a karjával tartotta magán. Az ügyesebbek úgy tekerték be magukat a gyapjú anyaggal, hogy kámzsa keletkezett belőle, amelynek kapucniszerű részét áldozásnál a fejükre tudták húzni. Tógát viseltek házasodáskor és ebben is búcsúztak az élettől – de csak a férfiak. A nők közül kizárólag a prostituáltak hordták ezt a ruhadarabot, míg a tisztességes nők stólát viseltek zónával, övvel és mellszalaggal, esetleg pallával, kendővel, mindenféle színben.
A mindennapokban a polgárok tunikát hordtak – amit körülbelül úgy képzeljünk el, mint egy hosszú pólót övvel. Táskát nem vittek magukkal, a holmijukat az öv által leszorított felső részbe szórták be, ami praktikus segítség volt a rablóknak, akiknek elég volt elvágniuk azt, hogy kihulljon az elrejtett holmi. Az egyszerű polgárok dresszkódja dísztelen tunika volt, ám a szenátorokat fel lehetett ismerni a széles díszítő csíkról (latus clavus, a tunika jobb vállán lévő széles bíborcsík), míg a lovagokat a keskenyebb, ám mégis látható hasonló díszítésről (angustus clavus).
Fehérneműt nem, ágyékkötőt viszont viseltek: a subligaculum valószínűleg a görögök találmánya, amely az etruszkokon át jutott hozzájuk. A lábak között áthúzott anyagot övvel rögzítették, de volt olyan változat is, amelynél a csípőn is átvezették, akár egy mai gyerekpelenkát. A gladiátorok és a rabszolgák jellegzetes viselete is ez volt. A nők által viselt alsóruházatról nem sokat tudni, de korabeli ábrázolások alapján látható, hogy a bikinit ismerték, ám sportoláshoz használták.
A legjellegzetesebb lábbeli a szandál volt, amely bőrből készült.
Mediterrán diéta és rohasztott hal
Noha – főleg a borzalmas kosztümös filmeknek köszönhetően – a köztudatban úgy élnek a rómaiak, mint akik reggeltől estig félkönyéken támaszkodva, heverészve lakomáznak, majd pávatollal segítenek távozni a felesleges gyomortartalomnak, valójában nem étkeztek egészségtelenül a birodalom polgárai. Hogy mást ne említsünk, sem a cukrot, sem a csokoládét, sem a krumplit, sem a rizst nem ismerték, amivel jelentős mennyiségű szénhidrátot iktattak ki az étrendjükből. Az édesítést datolyával és mézzel oldották meg, míg a sós ízről a garum gondoskodott, amely általában erjesztett szardella, tonhal és/vagy makréla alapanyagú halszósz. A jó minőségű garum főleg a mai Spanyolország és Portugália területén készült – a kőkádakban erjedő hal bűze miatt a garumüzemeket ugyanakkor a városon kívül hozták létre. A rohasztott halléhez olaj, bors, ecet, méz, bor, gyümölcslé és víz is került, így állt elő az umamihoz hasonló ízesítő, amelynek ára – mármint a jó minőségű halból készülté – elég magas volt.
Az egyszerű polgároknak azonban nem telt luxus garumra, főleg kezdetben.
Ehelyett tönkölybúza (far) alapú kását (puls) fogyasztottak zöldségekkel vagy hagymával. A kenyeret sokáig a házaknál sütötték.
Az ientaculum, a reggeli nem volt bőséges – sós kenyér, olajbogyó, sajt, mézes bor – a prandium, a déli étkezés általában hideg ételből állt, a nap fénypontja a cena, a vacsora volt – ahogy Itáliában ma is még. Estére általában tojás és gyümölcs is jutott az asztalra – ab ovo usque ad mala, azaz a tojástól az almáig tartott a menü.
Nem használtak evőeszközt, kézzel ettek, ami miatt mindenki kapott asztalkendőt.
A mértéktartás hagyományos római erénye a birodalom növekedésével arányban hanyatlott. Lucullus neve ma is fogalom. Az ő életpályája mellékesen nem merül ki a lakomák szervezésében. Politikai pályáját hagyjuk, csak annyit jegyezzünk meg, hogy nyugalomba vonulva bőkezű mecénás volt, hatalmas könyvtárát megnyitotta a polgárok előtt, mellékesen állítólag ő telepíttette Európába az őszibarackot és a cseresznyét is, sőt ő találta ki, hogy a sót meg kell őrölni ahhoz, hogy hatékonyabban sózzunk.
A zabálás császárai
Noha a fényűző életmódja miatt a romlás szinonimája lett a lucullusi lakoma, korántsem csak miatta kellett Sullának 300 sestertiusban maximálnia a cenákra fordítható összeget. Caesarnak és Augustusnak is főtt a feje a luxuslakomák miatt, míg végül Tiberius feladta, rájött, hogy felesleges törvényt hozni arról, amit nem tartanak be a törvényhozók sem.
Caligula és Nero a pazarlás és zabálás császárai is voltak, míg Marcus Gavius Apicius, a legnagyobb római ínyenc arról is gondoskodott, hogy leírja a recepteket. Seneca szerint százmillió sestertiust költött el ételre, majd, amikor már csak tízmillió sestertiusa maradt, megölte magát.
Mindeközben a nép a Rómában egyre-másra nyíló pékségekben vette a kenyeret, amelynek ára miatt rendszeresek voltak a lázadozások. Főleg, mert az insulákban, a szegények lakhelyein nem volt főzésre alkalmas tűzhely a tűzveszély miatt, a kocsmákban való melegétel-árusítást viszont Tiberius és Claudius is korlátozni próbálta – a törvényt úgy magyarázva, hogy a fényűzést akarják megakadályozni.
Az átlagos római polgár minden étkezéshez bort fogyasztott, vízzel hígítva.
A rossz nyelvek szerint amúgy nem volt ezzel egyedül, mondják, Caesar volt az első római, aki józanul látott neki a köztársaság megdöntésének – írja a Romaikor.hu vonatkozó szócikke.
Annál is nehezebb volt a józanság, mert nem létezett olyan összejövetel, amelynek vége ne commisatio, italozás lett volna, amit annyira komolyan vettek, hogy maguk közül elnököt választottak, aki meghatározta a bor keverésének mértékét. A pohárfeliratok is ivásra biztattak, így az Aquincum Múzeumban őrzött darab, amelyre azt írták: Propina (kb. “ürítsd egészségedre/egészségére”).
Fürdjél le
A római élet elképzelhetetlen volt fürdők nélkül. Nemcsak a fővárosban, de minden nagyobb városban, sőt az állandó használatra szánt katonai táborhelyeken is épült ilyen intézmény. A korabeli fürdőket azonban inkább afféle sport- és wellnesscentrumként, mint uszodaként vagy egyszerű gyógyfürdőként képzeljük el.
A legtöbben volt apodyterium, azaz fűtött öltöző, tepidarium, melegvizes fürdő, caldarium, forró levegőjű és vizű fürdő, illetve frigidarium, hideg vizes medence. Ezen kívül edzőterem is rendelkezésre állt. A fürdőben dolgozó szakemberek közt külön személyzet akadt a szőrtelenítésre, de mindenhol felbukkantak a csemegeárusok is. A római polgárok a fürdőben éltek társadalmi életet, intézték magánügyeiket és beszélték meg a politikai helyzetet.
