Ember legyen a talpán, aki össze tudja szedni, hányféle elképzelés született, mennyi pénzt költöttek el különféle tervekre és tanulmányokra, melyek elégtelenségük okán aztán rendre a kukában végezték. Mindezt úgy, hogy közben egyszer sem kérdezték meg a Római közvetlen környezetében élő, a partot rendszeresen használó embereket, ők maguk mit szeretnének. A fejük felett hozott döntéseket megelégelve, a part védelmében komoly civil ellenállás alakult ki, melynek tagjai rengeteg önkéntes munkával, a legváltozatosabb módszerekkel, hatalmas ellenszélben dolgoztak azért, hogy bebizonyítsák: a részvételi demokráciának igenis van helye a magyar közéletben!
A végtelenített szappanoperában egyetlen egyetértési pont volt: árvízvédelemre szükség van. A Királyok útja – Nánási út vonalán húzódó védvonal, az úgynevezett „nyúlgát” ugyanis helyenként nem elég magas és nem is elég állékony ahhoz, hogy rásegítés nélkül képes legyen megvédeni a hegyek lábáig húzódó Csillaghegyi-öblözet 55 ezer lakóját egy esetleges árvíztől. És ott van még a vasúti töltés mellett futó Aranyhegyi-patak is, amit 2013-ban annyira visszaduzzasztott a Duna, hogy kis híján hátulról öntötte el az egész térséget. Az árvízvédelmi kérdésben a feszültségeket a hol és hogyan problémája jelentette. Míg a döntéshozók kizárólag műszaki kérdésként kezelték az ügyet, a civilek a pihenőhelyük, a fák, a kavicsos föveny, a vízpart elvesztését látták, az életminőségük romlásától féltek, ráadásul az erőltetett műszaki megoldásokat sem érezték biztonságosnak.
A Római-part 70 hektáros területe mindig is hullámtér volt, melyet időről időre elönt a Duna. Tudták ezt jól a régiek, akik közül néhányan még ma is emlékeznek az 1945-ös jeges árra, vagy az 1965-ös nagy árvízre. A Duna és a Királyok útja – Nánási út természetes magaslata közti terület éppen ezért a csónakházak és a vállalati üdülők terepe maradt, leszámítva azt a pár tucat öreg házat, amely még a háború előtt épült. A Csillaghegyi-öblözet védelmére 1953-ban építették fel azt a nyúlgátat, mely – igaz, némi rásegítéssel – azóta is példásan teljesíti feladatát.
1965 és az 1990-es évek közt ugyanis nem volt számottevő árvíz, így lassan elmúlt a veszélyérzet is. A telkeken házbővítések, ráépítések kezdődtek, a pici nyaralóépületekből egyszercsak emeletes házak lettek. A folyamatot a rendszerváltás utáni privatizáció is erősítette: a vállalati üdülőkből, csónakházakból Duna-parti magántelkek lettek, melyek tulajdonosai a lehető legnagyobb hasznot próbálták kihozni a területből. És hirtelen kinőtt a földből rengeteg épület, szálloda, lakópark, melyekre hivatkozva elő lehetett venni az árvízvédelem kérdését. Hangsúlyozzuk: továbbra is hullámtérről beszélünk!
Amikor a 2000-es évek elején gyökeresen megváltozott a helyzet, és hirtelen egymást érték a rekord árvizek, az árvízvédelem ismét fókuszba került.
2007-ben a harmadik kerület javaslatára már foglalkozott a főváros a partélre tervezett gát ötletével, de akkor ez csak nyári gát formájában került be a csomagba, a fő védekezést a főváros a Királyok útja – Nánási úton képzelte el.
Civilek a gáton
A civil tiltakozás akkor kapott igazi lendületet, amikor 2013-ban már nem nyári gát, hanem fővédvonal formájában került elő ismét a fiókból a partéli gát terve. Az első komoly tiltakozásra 2013 márciusában került sor, amikor a Város és Folyó Egyesület által létrehozott Maradjanak a FÁK a Rómain csoport felhívására 1500 ember tartott demonstrációt a Hattyú csónakház előtt.
Az Erbo-Plan által akkor készített tervvel nem csak az volt a probléma, hogy hatalmas természetpusztítással járt volna, de még a funkcióját sem töltötte volna be. Tudták ezt a megbízók is, hiszen árvíz esetén ugyanúgy kitelepítették volna a hullámtérben lakókat, mintha a gát ott sem lenne. Sajnos a természet maga is ékes bizonyítékot adott a terv tarthatatlanságára, amikor három hónappal később, 2013 júniusában rekordárvíz vonult végig a Dunán. Az Erbo-Plan magasíthatatlan mobilgátján máris átcsapott volna a víz. A terveket, stílszerűen szólva elmosta az ár.
Aztán pár év csend következett. 2016-ra pedig újabb terv került az asztalra, immár az időközben 73 centiméterrel megemelt mértékadó árvízszintre méretezve. Egy bődületes méretű, helyenként közel 4 méter magas monstrum lett a végeredmény, egy olyan tervezési folyamat végén, ahol az eredeti tervezővel – homályos okokból – szerződést bontottak, és a főváros a közbeszerzés megkerülésével „házon belül” oldotta meg a problémát. A szereplők: a Fővárosi Csatornázási Művek és a Tér-Team Kft. – mobilgát tervezésében egyik sem rendelkezett tapasztalatokkal.
Petíció született több mint húszezer aláírással. Éveken keresztül több ezer fős demonstrációkon tiltakoztak a készülő értelmetlen partrombolás ellen.
Az időközben már 15 ezres követőtáborral rendelkező Maradjanak a FÁK a Rómain csoport több helyi civil csapattal összefogva szórólapokon, rendezvényeken, közadakozásból készült saját újság nyomtatásával próbálta eljuttatni a valóságot a hamis látványtervekkel, egyoldalú tájékoztatással megtévesztett helyi lakókhoz. Közösségi összefogással felmértük a teljes hullámteret, szakértők segítségével szakmai anyagokat állítottunk össze, alternatív javaslatokat dolgoztunk ki. Rendszeresen részt vettünk közgyűléseken, közmeghallgatásokon, levelekkel, személyes találkozókkal próbáltuk jobb belátásra bírni a képviselőinket. Azt akartuk elérni, hogy az emberek megértsék: igenis joguk van beleszólni abba, mi történik a közvetlen környezetükben.
A tiltakozó akciók mellett folyamatosan szerveztünk közösségépítő rendezvényeket is: aktivista pikniket, szemétszedést, fórumokat, téli és nyári gyerek- és családi programokat, fövenyfoglalást, Mikulás ünnepséget. Később közösségi evezéseket, hajóépítést, faültetést és szabadstrand tesztnapokat. Folyamatosan kommunikáltunk, beszélgettünk a környék lakóival, akik különböző szinteken tudtak bekapcsolódni a munkánkba. Volt, aki 10 perc alatt lekért egy tulajdoni lapot, és ezzel a hullámtér felmérését segítette. Mások szórólapkihordást vállaltak a lakóhelyük környéki utcákban. Megint mások a programok előkészítésében és lebonyolításában, szállításban, logisztikában, főzésben, pakolásban segítettek. És folyamatosan mellettünk állt egy szakértőkből álló csoport, akikhez a szakmai kérdésekben fordulhattunk.
A virtuális közösségből így az eltelt évek alatt valós civil csapat lett, mely mára megkerülhetetlen tényezővé vált a Római-part jövőjéről való gondolkodásban – vagy legalábbis szeretünk hinni ebben az optimista olvasatban. Objektíven nem mérhető, hogy valójában mekkora szerepet játszott a folyamatos civil ellenállás a döntéshozók fokozatos kihátrálásában, abban, hogy az önkormányzati választások előtt már egyértelműen lehetett érezni: altatják az ügyet. Talán kiderült, hogy a partra épített gát (legyen az partélen, vagy kerítésvonalban) annyira népszerűtlen, hogy az már szavazatokban is mérhető?
Hogyan tovább?
Az újonnan megválasztott fővárosi és kerületi vezetés egyöntetűen ellenzi a Római-part tönkretételét. A területről való gondolkodást is igyekeznek a fejéről a talpára állítani, és a jövőkép megalkotásával kezdeni. Hamarosan elindul a társadalom széles körű bevonásával a Római-part fejlesztési koncepciójára vonatkozó közösségi tervezés.
A gát ügye most ott tart, hogy végre a Királyok útja – Nánási út nyomvonalra is készül megvalósíthatósági tanulmány. Ez ugyanis eddig csak névleg, felületesen történt meg, mélységében kidolgozott javaslatokat csak a partélre készítettek, a változatok tényleges összehasonlítására ezért érdemben nem kerülhetett sor.
Az utóbbi pár év változása kihatott a civilek munkájára is. Az ellenállásba fektetett energiákat immár építkezésre, a Római értékeinek bemutatására fordítjuk, a parthasználat különféle lehetőségeit erősítjük. Azt szeretnénk elérni, hogy a Római-part mindenki által szabadon használható rekreációs terület maradjon. Az evezős élet népszerűsítése mellett egy állandó szabadstrand létesítéséért is lobbizunk. Elképzelésünk egy minimális infrastruktúra kialakítása mellett kijelölt fürdőhely, amely a természeti értékeket nem károsítja és nonprofit módon üzemeltethető.
Kik vagyunk?
Az eltelt évek során az életünk részévé vált a Római és a napi sok-sok óra önkéntes munka. Hogy miért? Mindenkinél más a belső motiváció, de jó néhány közös pontot is találunk. Fontos a helyi kötődés, a személyes emlékek, a Római-part szeretete. A kiváltó ok is közös volt: Tarlós István korábbi főpolgármester parti mobilgát terve. Tudtuk, hogy egyedül nem győzhetünk, összefogásra és erős érdekképviseletre van szükségünk – ekkor kezdtünk bele a közösségszervezésbe. Ha az előző városvezetés nem erőlteti a parti gátat, lehet, hogy soha nem találkoztunk volna egymással, ezért utólag szinte hálásak vagyunk nekik. Na és persze azért is, hogy még időben letettek a természetes Római-part elpusztításáról.
0
„Közösségszervezés esetében a cselekvőképesség jelenti a hatalmat, ami mindenkit megillet” – írja Sebály Bernadett A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai című könyvében. Az aktivistákat éppen ez motiválja: nem tudnak és nem akarnak beletörődni abba, hogy a sorsukról nélkülük döntenek.
De miért lesz valaki civil aktivista? Tapasztalataink alapján sokunkban ott a vágy az értékteremtésre, hogy hatással legyünk a környezetünkre, hogy társadalmilag hasznos tevékenységet végezzünk. Erre ösztönözhet valamilyen hiányérzet, (klíma)szorongás, felháborodás valami miatt, amivel nagyon nem értünk egyet. Az, hogy ennek mikor adunk teret, főként külső körülményektől függ, például az élethelyzetünktől (család, munka, szabadidő), illetve attól, hogy megtaláljuk-e a jónak hitt ügyet, amivel azonosulni tudunk. És ha az ember egy szép napon arra ébred, hogy lebetonozás fenyegeti azt a helyet, ahová 20–30–50 éve jár futni, napozni, evezni, kutyát sétáltatni, randizni, gyereket terelgetni, akkor nincs kérdés: megtalálta a saját ügyét. Mert a saját „kertje”, az életminősége, a mentális egészsége került veszélybe.
Egy közösség tagjává válni és összetartó csoport részeként működni nem könnyű. Izgalmas kihívásokkal és nehéz konfliktushelyzetekkel teli vállalás különböző életkorú, személyiségű, érdeklődési körű emberekkel közösen dolgozni. Egyben kiváló lehetőség az önismeret elmélyítésére és a személyes fejlődésre.
De mi motivál egy civil aktivistát? Honnan jött a késztetés az önkéntes munkához, amivel jelentős eredményeket sikerült elérnünk, és fenn tudtuk tartani a hatékony teljesítményt bármilyen külső ösztönző, fizetés, jutalom nélkül?
Folyamatosan fejlődünk, rengeteget tanulunk magunkról, egymásról és a környezetünkről. A legtöbb munkahelyen nincs mód az önmegvalósításra, mély, személyes kapcsolatok kialakítására és a társadalmi felelősségvállalás megélésére. A rutinszerű munkavégzés, a rövid távra tekintő profitorientáltság pont a kreatív energiákat nyomja el, nem ad teret annak, hogy felfedezzünk, fejleszthessünk magunkban eddig nem használt képességeket. Végtelenül megható és felemelő, amikor több ezren állnak ki az általunk fontosnak tartott ügy mellett, amikor távolról tisztelt neves szakértők gratulálnak a munkánkhoz, vagy amikor özönlenek az önzetlen felajánlások.
Csapatunk működése az elkötelezettségre, a személyes autonómiára, a stratégiai-kreatív gondolkodásra épül, és törekszünk rá, hogy egyre jobban csináljuk, amit csinálunk. Civilkedni luxusnak tűnhet, valójában azonban élethelyzettől függetlenül bárki belevághat – csak nyerhet rajta. Csapatunkban az ügy szeretete, a közös cél, az elköteleződés megtapasztalása többeknél gyökeres értékváltást eredményezett. A civil tevékenység úgy épült be a hétköznapjainkba, hogy közben nem elvett tőlünk, hanem gazdagított bennünket. A cél elérésének öröme, személyes fejlődési lehetőségeink és önállóságunk megélése ösztönöz minket.
Az önként vállalt feladatok persze sok lemondással is járnak. Kevesebb idő jut a családunkra, a hobbinkra, de kárpótol minket az inspiráló környezet, a baráti kapcsolatok, az, hogy valami hasznosat nyújthatunk a társadalomnak.
Megtanultuk, hogy fontos a szervezettség, a csapatszabályok lefektetése, a rendszeres találkozók megtartása, az együtt gondolkodás és működésünk folyamatos fejlesztése. Különböző kapcsolódási szinteket és közösségi programokat kell biztosítanunk, hogy tovább tudjon épülni a csapat. Törekednünk kell a sokszínűségre, mert a közösség olyan, mint egy élő organizmus: minél változatosabb, annál többet tud, annál erősebb.
Egy egészséges társadalomban sok aktív közösségnek kellene működnie, akik szükség esetén ki tudnak lépni saját területükről, és másoknak is képesek segíteni, hogy egy jobban működő világban éljünk, és önmagunkon túllépve is tudjunk cselekedni. Legyen önkéntes mindenki, aki csak teheti!