Keresés
rovatok
művészet | 2020 ősz/tél
Fotó: Bényi Andrea
Csatlós Judit - Juhász Anna Mária
Modern lány kamerával
Besnyő Éva kiállítása a Kassák Múzeumban
Besnyő Éva (1910–2003) egyike a 20. század szabad és független női fotográfusainak, akik a fényképezést nemcsak egy szakmának, hanem hivatásnak tekintették, és a konvencióktól mentes életút lehetőségét is felismerték benne. Merész és kísérletező személyisége az avantgárd művészek sorába emeli, függetlenség iránti vágya az új női szerepek megélésére és megmutatására ösztönözték. Miközben dokumentálta az életforma változásait, az új típusú társadalmi kapcsolatokat és az emberi környezet átalakítását, a modern társadalom veszteseit is érzékenyen örökítette meg.

A Kassák Múzeum Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái címmel mutatott be válogatást a sokszínű életműből. A fotók mellett levelek, dokumentumok és kiadványok segítségével a modern kultúra viszonyrendszerében is elhelyezve pályáját.

Besnyő Éva igazi modern nő volt, akinek a megjelenése, a pályaválasztása, élettörténete és karrierje egyaránt erről árulkodik.

A fényképeiről ismert rövid hajú, cigarettával pózoló, fürdőruhában a napfényt élvező, sportoló vagy éppen dolgozó modern lányokhoz hasonló alakja feltűnik számos önarcképén vagy a művészbarátai által készített portrékon. Jóllehet, az 1920-as években már nem volt szokatlan, ha egy nő fényképésznek tanult, mégis érdemes egy pillantást vetni családi hátterére. Édesapja, Besnyő Béla valódi self-made manként elkötelezett volt a nemek közti egyenlőség eszméje mellett – a Feministák Egyesületének alapító tagja és jogásza volt –, aki  három lányát a fiúkkal versenyképes neveltetésben kívánta részesíteni.  

Szintén nem mellékes, hogy Besnyő Éva annál a Pécsi Józsefnél tanulta a szakmát, aki már az első világháború előtt kiállt a nők fotográfiai pályára való alkalmassága és képzése mellett, ugyanakkor a modern irányzatok szószólójaként a tanítványok előtt nyitott könyvtárával, az új vizuális nyelvvel is megismertette magániskolájának diákjait. A fénykép új területeken történő felhasználását is népszerűsítette:

Fotó és reklám című, 1930-ban Berlinben kiadott könyve nemzetközileg is az elsők közt foglalkozott a reklámfotó műfajával.

Pécsi műtermében ismerkedett meg Besnyő Éva Kepes Györggyel is, akinek a hívására Európa legfiatalabb világvárosába, az 1919 és 1933 között számos magyar és kelet-európai emigráns célpontjának számító Berlinbe költözött.

A Weimari Köztársaság ekkor ugyan már a végóráit élte – az 1929-es gazdasági világválság hatására magas volt a munkanélküliség, és a náci párt támogatottsága gyors ütemben nőtt –, ám szellemi, kulturális élete még sokszínű és pezsgő volt. Ennek megtapasztalása – többek között a Moholy-Nagy László asszisztenseként dolgozó Kepes György, a kezdő fotóriporter és gyerekkori barát, Robert Capa (Friedmann Endre) és a mikrofotókat készítő vegyész, Beck Pál társaságában – döntő hatást gyakorolt Besnyő Éva további pályájára. Az avantgárd színházi és mozdulatművészeti előadások, orosz filmvetítések és éjszakába nyúló viták formálták szociális érzékenységét és művészi látásmódját, szakmai tapasztalatai során pedig megismerkedett a korszak születő ügynökségi és stúdiós világával. Hamar otthagyta az őt inkább háttérmunkákra, sőt beugró modellként használó René Ahrle műtermét, hogy 1931. február és július között dr. Peter Weller fotóriporternek dolgozzon. Ugyan képei a kor szokásához igazodva Weller neve alatt jelentek meg népszerű képes lapokban, mégis fokozatosan szabad kezet kapott a témák kiválasztásában.

Alig múlt húszéves, amikor 1931 nyarán saját műtermet nyitott, és képeit egy fotóügynökségen keresztül forgalmazta.

Ebben az időszakban Besnyő Éva számára a kapcsolódás a világhoz kölcsönös szellemi impulzusokon és új típusú tapasztalatokon keresztül vezetett, melyek legfontosabb közvetítője a fényképezés lett. Ez nem feltétlenül csak a modern látásmódhoz és formanyelvhez való kapcsolódást jelentette, hanem a fotográfusi szereppel való kísérletezést és a professzionalitásra épülő szakmai identitás kialakítását is. Ez a társas kapcsolatokon keresztül formálódó énkép  érhető tetten a közeli barátokkal vagy  szerelmekkel közös játékos fotózásokon is. A Kepes Györggyel és a holland filmes-fotográfussal, John Fernhouttal készített képpárokon szinte megismétlik egymás pozícióját: a kamera egyszerre a másik megfigyelésének és az önmegismerésnek az eszköze. 

Ez a kutató, felfedező attitűd köszön vissza önarcképein is. Ha egymás mellett nézzük az 1929-ben Pécsi József tanulójaként készített felvételt és két, 1931-es berlini önarcképét, feltűnő a megfogalmazás és saját megjelenésének az átalakulása. 

Fényképészeti ismeretei és hivatástudata fejlődésével párhuzamosan környezete helyett egyre inkább kameráját helyezte az ábrázolás középpontjába.

A legelső fényképen egy gondosan fésült, csinosan öltözött fiatal lányt látunk egy kissé rendetlen polgári enteriőrben, aki félig oldalra fordulva, lehajtott tekintettel kerüli a néző pillantását. A következő önarcképén már szigorú rend uralkodik: a szűk képkivágásban Besnyő Éva komoly arccal fordul szembe a nézővel – bár tekintete elsiklik felette –, kezében pedig határozottan tartja munkaeszközét. A harmadik képen pedig egy magabiztos, profi fotós áll előttünk, akit alulnézetből látunk: a fesztelenséget sugárzó, férfias munkaruha, a nagyításhoz használt kesztyű, a rövid, rendezetlen haj, a dinamikus mozdulat egyszerre árulkodik a szakmai tudásról és annak könnyed alkalmazásáról.

Jóllehet szakmai tapasztalatainak és kapcsolatainak köszönhetően önálló karrierje már Németországban elindult, a nácizmus előretörése miatt 1932-ben elhagyni kényszerült Berlint.

Az ott megismert John Fernhouttal, későbbi férjével Amszterdamban telepedett le, sok más, származása vagy politikai meggyőződése miatt Németországból menekülő emigránshoz hasonlóan. Nem sokkal Hollandiába költözése után már önálló kiállítással mutatkozott be, létrehozta saját stúdióját, és hamar a modern építészek, képző- és előadóművészek egyik leginkább foglalkoztatott fotósa lett. Ebben nagy szerepet játszott, hogy Hollandiában rajta kívül alig fotózott valaki az új fotográfia szellemében. Besnyő Éva és a progresszív építészek, mozdulatművészek, politikai kabarettisták, vagy az új tipográfiát képviselő tervezőgrafikusok együttműködése abból a felismerésből is táplálkozott, hogy a nyilvánosságban hasonló szemléletű társművészek bevonásával tudnak úgy megjelenni, ahogy ők szeretnék látni és láttatni magukat. A korszak egyik vezető képes hetilapjának tulajdonosa és szerkesztője például progresszív építészekkel terveztette meg groeti nyaralóját, amelyről átadása után Besnyő Éva készített fotókat. Képein jól érvényesülnek az építészek elképzelései a funkcionális, letisztult, levegő és napfény járta terekről, amelyek még egy kis méretű épületben is a tágasság érzetét keltik. 

Besnyő Éva, mint hivatásos fotográfus, és mint dolgozó nő egyedibb helyzetben volt Hollandiában, mint akár Budapesten, akár Berlinben. Hollandiában – amely az I. világháborúban semleges ország maradt – a társadalmi modernizáció sokkal lassabban zajlott, mint más európai országokban. A reklámfotó és a fotóriportokat közlő képes sajtó, melyek Besnyő Éva képei számára is fontos piacot jelentettek, csak az 1930-as évek során terjedtek el. Besnyő számára egyre inkább egyértelművé vált, hogy saját fotográfusi pozícióját csak úgy tudja javítani, ha magának a fotónak mint médiumnak az elismertségéért is tesz. Így született meg benne és kollégáiban a nemzetközi Fotó ‘37 kiállítás ötlete, amely mai szemmel nézve szokatlan bőségben vonultatta fel az összes elképzelhető fotós műfajt, a röntgenképeken át a fotóriportig és a művészi fényképig.

A szervezők ugyanis a fotót mint a mindennapi élet immár kikerülhetetlen, szerves részét akarták bemutatni. Besnyő Éva úgy gondolta, hogy a kiállítás elérte célját.

Ő maga például több olyan, presztízsberuházásokhoz kapcsolódó felkérést is kapott az ezt követő években, amelyek saját korszerűségüket hangsúlyozva már a fotóval, mint modern médiummal is számoltak. Így készített dekorációként nagyméretű fotófalakat hipermodern technikával felszerelt rádióstúdióba és óceánjáró hajókra is, ahol Hollandia jellegzetességeit kellett bemutatnia. Ugyan a felhúzható hidak, a tulipánföldek, a kikötők és a sajtárusok itt is felbukkantak, az átlósan komponált vagy alulnézetből készült fotók, és a képek egymás melletti, montázs elvet követő elrendezése a holland identitást a vizuális közhelyeket elkerülve fogalmazta meg.

Besnyő Éva nemcsak szakmai, hanem magánéleti szempontból is az újfajta női szerepeket, társas kapcsolatokat valósította meg Hollandiában is. A harmincas évek második felében például – mivel John Fernhout rendszeresen és hosszú ideig forgatott külföldön – egy lakóközösségben élt Carel Blazer fotográfussal és egy magyar származású barátjával, Alexander (Sándor) Bodon építésszel. Második férjével, Wim Brusse grafikussal nemcsak házastársak, hanem munkatársak is voltak, akik az 1940-50-es években sokszor dolgoztak együtt kiadványokon.

Besnyő Éva a második világháborút követően, már kétgyermekes anyaként se hagyott fel a fotózással.

Ugyan férje emancipált gondolkodású volt, ezekben az évtizedekben azt tapasztalta meg, hogy hivatása gyakorlása a gyerekek mellett  hihetetlen szervezést és kitartást igényel.

Ezért is csatlakozott szinte azonnal a Dolle Mina (Dühös Mina) feminista mozgalomhoz, amely 1970 elején robbant be a holland közéletbe: kezdeti provokatív és a humort sem nélkülöző tiltakozásaik hatására pár hét alatt több ezren kezdték el követni őket. Tiltakoztak az oktatási rendszerben tapasztalt megkülönböztetések, az azonos munkáért kapott eltérő fizetések, a bölcsődék és napközik alacsony száma, a házas nők alárendelt szerepe, a szexuális erkölcs kettős mércéje, a szigorú abortusztörvény, a drága fogamzásgátlás, de a férfiak sorkatonaságának kötelező jellege ellen is. Besnyő Éva, aki ekkor már hatvan éves elmúlt, éveken át következetesen fotózta a mozgalmat, ekkor készült képeit a személyes elkötelezettség motiválta. Az üzenet hatékony célba juttatása érdekében igazodott a riporteri munka gyorsaságához, nézőpontja azonban jelentősen eltért a sajtóképek világától. Fotói a látványos akciók mellett a mozgalom hétköznapjait, önfeledt pillanatait és a közösségi érzést is közvetítették: időnként pedig annyira magukkal ragadták az események, hogy a fényképezésről is megfeledkezett. Besnyő Évát mint “Dolle Mina fotográfust” új generációk ismerték meg Hollandiában, talán többen, mint eddigi pályája során bármikor. Életműve egészét is ebben a feminista közegben kezdték el feldolgozni: 1982-ben első átfogó katalógusát a Dolle Minából kinőtt Sara Feminista Könyvkiadó adta ki.

Önarckép, Berlin 1931.
A wannsee-i strandon, Berlin 1931.
A Dijkstra család nyaralója, Groet 1934.
Dora Gerson színésznő és kabaréénekes, Amsterdam 1936.
Aratók, Szokolya 1938.