Életútjuk igen távolról vezetett ide. Mindketten az Alföld déli vidékéről, Bajáról kerültek Budapestre. Szurcsik János a déli országhatárhoz közeli Hercegszántón született. Szoros kötődése a természethez és a művészethez gyermekkorának élményekben gazdag helyszínén alakult ki.
Már gyermekként sokat rajzolt, eredendő vonzódása a rajzoláshoz, festészethez a bajai gimnáziumi évek alatt erősödött meg. Ekkoriban rendszeresen látogatta Rudnay Gyula művészeti szabadiskoláját. Itt, a Rudnay-iskolában ismerkedett meg későbbi feleségével, Sárkány Annával, aki Apatinból származott, s a háború viszontagságai között menekült édesanyjával Bajára.
A bajai művészeti tanulmányok után, 1950-től mindketten a Képzőművészeti Főiskolára kerültek. Az ötvenes évek elején – a kényszerű szocreál időszakában – a főiskolán olyan nagyszerű művészek oktatták a diákokat, mint Szőnyi István, Bernáth Aurél, Berény Róbert, Kmetty János, Barcsay Jenő, Fónyi Géza, Domanovszky Endre. Szellemiségük, művészi tartásuk túlmutatott a zárt, szürke, politikától meghatározott hétköznapokon. A látványra figyelő, de azt tudatosan értelmező, átíró képalkotói metódust sajátítottak el tőlük. Ez a szemléletmód változó, egyéni stílusjegyekkel alakított, meg-megújuló formában végigkísérte alkotói útjukat.
Anna érdeklődése idővel a szövés felé irányult, s a festészettel felhagyva szövött képeket készített.
De emellett megtanulta és gyakorolta a gobelinszövés kifinomult technikáját is, és számos gobelint szőtt. Gobelinjeinek egy részében festőművész férje monumentális terveit ültette át a kárpit anyagába, később saját, textilbe álmodott terveit szőtte meg. Témáit a környezetéből, a természetből merítette, növények, állatok lettek jellemző motívumai.
Szurcsik János realizmusa is mindenkori környezetéből táplálkozott, s e látványokból származó, impulzusokkal telített, eleven festészetet hozott létre. A természet, a vidék mindig fontos volt a számára, szülőföldjével szoros kapcsolatban maradt. Festette a tájat s a környezetében élő, munkálkodó embereket, családja tagjait. Bár a főiskola elvégzése után Budapesten telepedtek le, a városi életforma, az angyalföldi műteremben végzett alkotótevékenység mellett szükségük volt a természet közelségére. Ekkoriban találtak rá az óbudai hegyoldalban egy vidéket idéző, kukoricatáblával szomszédos eladó telekre és a rajta álló nyári házra. Nagyobb lakóépületek ekkor, az 1970-es évek elején még ritkábban fordultak elő a Táborhegy oldalában húzódó Máramaros út környékén. A méretes telkeken, a villák mellett, a hajdani szőlőskertek helyén veteményeskertek, gyümölcsösök, nyári lakok váltakoztak. A nagyváros fölött elterülő falusias környezet, az erdő közelsége és a kukoricaföld otthonos látványa ragadta meg a festőt.
Környékbeli sétáinak eredményeként születtek a külső Bécsi utat, vagy a Bécsi út – Farkastorki út sarkát ábrázoló képei, melyek Szurcsik János igen ritka budapesti városi utca- és látképei közé tartoznak.
Képein erőteljes hangsúlyt kapnak a gyárkémények magasba törő építményei, ezek az akkori Óbudának még eleven ipari jellegét tükrözik.
A magasból megfigyelt vöröslő gyárépületek még bontás előtti állapotban láthatóak. A gyár fölötti hegyoldalban, a kép előterében terül el az agyagkitermelésre szolgáló bányagödör, s a távolban, a kimagasló kémények mögött felsejlenek az épülő lakótelepek toronyházai.
Szurcsik János művészetében, amelynek egyik fő motívuma az alföldi táj és a paraszti élet ábrázolása, az ipari környezet inspirálta óbudai képek kuriózumként hatnak. A nagyvárosi élet sajátosságaival szemben Óbudán a természet közelsége jelentette a legnagyobb ihlető forrást mindkettejük számára.
A művészet mindenütt körülvette őket, alkotásra inspirálta a napsütötte, virágzó kert vagy a havas téli hegyoldal látványa, faragásra ösztönözte egy kivágott fatönk, mintázásra az agyagos föld – ami évtizedeken keresztül a téglagyár számára is kiváló nyersanyagot kínált.
Óbudára kerülésük idején vett nagyobb lendületet a városrész átalakulása. Nap mint nap nyomon követhette a megfigyelő, ahogy eltűnik a múlt, a gyár, a régi óbudai házak, melyeknek falai még római köveket őriztek, s felépül a hegy alatt az új lakótelep. A modernizálódó nagyváros közelsége új életformát is jelentett. A közvetlenség, ami az egykori falubeli életet idézte meg ebben a vidékies, mégis a nagyvároshoz kötődő környezetben, lassan átalakult, s a művészek is egy intimebb, zártabb belső világot alakítottak ki maguk körül. A környék idővel benépesült, újabb és újabb házak épültek az erdő alatt, a megnövő fák, növények is körbezárták a házukat. Egyre jobban érvényesült a „hegy“ sajátossága, a zártabb, zárkózottabb, befelé figyelő életforma, az elemelkedés a hétköznapoktól. A nap már kora délután eltűnt az erdő mögött, s a reggelek és a délelőttök napsütését különös, szórt fény váltotta fel, ideális műteremmé alakítva a kis „birtokot”, ami a városi élet kötöttségeitől való elszakadás, a kivonulás, feltöltődés és alkotás helyszíne lett. János festett, szobrokat mintázott, faragott fát és követ, a madaraknak itatót. Számos képen örökítette meg a kertet és a ház lakóit, családtagjait. Felesége, Anna akvarelleket festett, és gobelineket szőtt a kert vadvirágairól, a maga ültette gyógynövényekről, a kertbe látogató madarakról.
Míg Anna a virágokat, a gyümölcsöst, a veteményest gondozta, János fát vágott, fát ültetett fiaival. Gyermekkorából hozott emlékeket idézett föl benne az örömmel végzett munka, a kaszálás, a szénagyűjtés, a kazalrakás. Képein fel-feltűnnek a hegyoldalban megülő boglyák, s egy apró birkaólnak szánt fakalyiba, melyben végül sosem laktak jószágok.
A szemközti Angyalföldről át-átköltözködve három évtizeden keresztül töltötték a nyarakat a „hegyen”. Szurcsik János a gyümölcsfákkal, virágokkal, veteményekkel, szobrokkal és szénaboglyákkal „teleültetett” kerti világtól felesége halála után búcsúzott el.
(A szerző művészettörténész)
