Végig fogom egyszer járni.

Veszek egy szivarhajót, igazi Karsait, már akinek ez még mond valamit, és azzal. Állítólag még mindig lehet találni eredeti példányt, legyen a hossza 7 méter, a szélessége 1 méter, tartozzon hozzá egy működőképes Thümler-motor csigaszárakkal, gépkönyvvel. Szépen felújítom, kábé négyszáz  munkaórával, és eltűnök, mint erdőben a vadnyom. Nekem a Balaton a Riviéra, viszont a Dunakanyar már Pünkösdfürdővel elkezdődik, szerintem védhető álláspont, különös tekintettel ezekre az óbudai hasábokra.

Csak óvatosan lépkedj, mert ezek az úgynevezett felnőttek iszonyatosan figyelnek odaföntről, nehogy történjen valami jóvátehetetlen. Araszolsz, már ha ezt egyáltalán haladásnak lehet nevezni, inkább helyet változtatsz, annyira lassan csinálod, mintha az, amit  csinálsz, nem is mozgás lenne, hanem állapotváltozás. 

Megmozdítod a lábad, kicuppantod a lágy iszapból, és nagyon lassan, tényleg csak egy kisarasszal arrébb teszed le. A talpad belesüpped megint, és mind a tizenkét kilód ránehezedik, a lábujjaid között felbuggyan a sár, megunhatatlan, és egyáltalán nem is szeretnéd megunni, miért nem csinálod csak ezt a következő száz évben, ez lenne a munkád, és végtelenül elégedett lennél vele. 

A folyó oldalról les rád, ki-kinyal a partra, mint egy játékos szörnyeteg, aki csak a megfelelő alkalmat keresi, hogy elragadjon, vagy nem is, inkább a saját jóságát próbálgatja, azon tűnődik, hogy hol lehet a jó és a rossz a határa, megijesszen vagy megvicceljen, vagy inkább mégis elnyeljen, szőröstül-bőröstül, noha szőrösnek ekkor még nehezen volnál nevezhető.

Legyen július, 1960 júliusa.

Pünkösdfürdő, a Pénzjegynyomda üdülője előtti partszakasz, alig legyek tehát  négyéves, dolgozzon az Anyám a bérelen, jelentsen is ez bármit, mondjuk ezeknek a felnőtteknek itt, akik önfeledt araszolásomat vigyázták, valószínűleg tényleg jelentett valamit. 

Vállalati üdülés.

Nappal kimennek a vízre, kajakkal vagy kielboattal, esetleg apró, motoros lélekvesztőkkel. Rózsaszínre fakult evezős trikók, két sápadt csíkkal keresztben, a hátukon, mondjuk Építők felirattal. Valószínűtlenre gyötört lenvászon sapkák,  a sildek áttetsző, zöld műanyagból, ezekkel, vagy négy sarkukon megcsomózott zsebkendőkkel védik a tűző naptól a sörtésre borotvált koponyákat.  Este összegyűlnek, tábortüzeket raknak a parton, nevetnek, csatos üvegekből töltik az olcsó bort, és folyton főznek valamit bográcsban. Majd minden ennél is jobb lesz egyszer, ha ez egyáltalán szakmailag és emberileg lehetséges. 

Nekem ez volt először a Duna, ez a gyanús idill,  még nem voltak védművek, másik élet másik világban, és mintha az egész  a harmincas évek munkásmozgalmának reminiszcenciáiból táplálkozna. Az üdülőt minden évben elöntötte az áradó folyó, megvárták szépen, míg az ár levonul, aztán újra kimeszelték az apró szobákat. Mindegyikhez járt egy másfél négyzetméteres erkélyszerű terasz, azon lehetett olvasni, valami nyikorgó nyugágyban, ha jól emlékszem.

Semmire sem emlékszem jól.

Nem emlékszem, mert nincsenek emlékek, pontosabban nincs kontinuitásuk. Az emlékeket érzelmekből gyártod, azaz régi, ma már nem létező  érzelmek rekonstrukciójából, az érzés megelőzi a képet, a szagot, a fogalmakat, ezeket csak utólag hozod létre, még az is lehet, hogy az iszapot az imént fölidézett esemény leírásába a Balatonból kerítettem, de ettől még az egész igaz, vagy legalább is igazabb, mint az a film, amit akkoriban készítettek volna rólad, pedig a kép, amit ez a szöveg felidéz, vagy inkább leír, minden elemében tiszta konstrukció. 

Megcsinálom a Dunakanyart szavakból, mintha lenne, pedig az nekem valójában tényleg csak egy szó, egy szó madártávlatból nézve, úgynevezett tájegység, pedig elvileg az, aki ezeket a sorokat most, ennek a girbegurba, kanyargós mondatnak a születési idejében írja, állítólag éppen a Dunakanyarban tartózkodik, azaz Csobánkán, ami, beszélik, konkrétan a Wikipédia,  maga is a tágabban vett Dunakanyar része.

A Dunakanyar, úgy értve, Pünkösdfürdőn kívül, nekem, aki a szavak világában valamivel jobban érzem magam, inkább térkép formájában létezik,  és messze a legjobb,  ha ez a térkép úgynevezett turistatérkép, mert azt teleírták földrajzi nevekkel, szívszorító és csodálatos, vegyük például a Gabi halálát, azaz, ugye, éppen a szerzőét, már akinek mond valamit ez a velejéig sznob tréfa, de ha nem mond, akkor simán rá lehet keresni a domborzati atlaszban és a Wikipédián. Rákeresek a neten, feljön, persze se Csobánka, se Pünkösdfürdő nincs rajta, nem fértek rá, száműzettek a fogalmak világába, úgy látszik, egyik se számít hardcore Dunakanyarnak.

Minden név egy történet. 

A Dunakanyar Kisoroszi – Kisoroszi pedig Mészöly Miklós; a szomszédjában Kukorelly Endre; és Csaplár Vilmos, aki egyszer, elfelejtettem már, miért, de úgy képzelem, éjszaka van, átússza a Dunát; és Kisoroszi Nádas Péter is, amint kiszolgáltatja magát a vaksorsnak, otthagyja a munkahelyét, és ide költözik, hogy megírja az Emlékiratok könyvét, mert hallgat Polcz Alaine-ra, aki azt mondja neki egy városmajori sétájukon, hogy „az ég madarai nem vetnek, nem aratnak, mégis megtartja őket az Úr”; és persze az Áprily-völgy, Péterfy Gergelyék teraszáról. És Balassa Péter, aki sápadtan figyeli a hátsó ülésről, hogy Mészöly mindkét kezével gesztikulál vezetés közben, és néha hátra is fordul, mert nagyon el akar mondani valamit. 

Dunakanyar Leányfalu – állunk 1995 nyarán,  Leányfalun, Móricz Zsigmond kertjében, négyesben egy baráti házaspárral, mert ki akarunk költözni a városból, egy hirdetésre jöttünk, és elképedve hallgatjuk az önkormányzat illetékesét, aki simán eladná nekünk a házat, egy nem is különösebben nagy összegért. Sajnos, nem férnénk el benne, jönnének gyerekek is, mondjuk udvariasan az ügyintézőnek, és  gyakorlatilag futólépésben menekülünk.

A Dunakanyar döglött mormota az Esztergomba vezető út szélén, disznóvá fújódott, kopaszra ázott kutya teteme a nagymarosi strandon, senki nem vesz tudomást róluk. A Dunakanyar a szentendrei Kacsakő büfé, színesre festett köveivel,  pedig lelkes alkalmatlanok már minden kacsázásra érdemes kavicsot a folyóba dobtak. A Dunakanyar Szőnyi István Zebegénye, következésképpen az anyám elveszett kislánykori emlékkönyve is, amibe Szőnyi sárgán-vörösen-zölden lángoló virágot festett, valamikor a harmincas évek vége felé.

Megkerülni a Lupát kajakkal, az is a Dunakanyar, evezel, mit sem sejtve, úgynevezett érettségi szünet, mögötted egy tizennégy éves fiú az üdülőből, pár napja ismered, de azt mondja, elengedték veled a szülei, és természetesen jól tud úszni, naná, effektíve egy tengeri medvebocs, mondjuk kicsit furcsán lapátol, de az egész történet csak visszafelé lesz igazán gyanús, az alkonyodó ég alatt, ahogy a szigetet megkerülve közeledtek a Pénzjegynyomda stégéhez, mert mindenki, aki csak élt és mozgott az üdülőben, halálra váltan áll a stégen, és mozdulatlanul várja, hogy visszaérjetek. Hazudtál, ugye? Kérdezed hátrafordulva a fiútól. Bólint. És úszni se tudsz. Hallod a hangod, ez már inkább megállapítás volt, mint kérdés  Egy élet telik el, aztán újra bólint.

A Dunakanyar az elsüllyedt sződligeti kert, Forgách András mesél az azóta szintén elsüllyedt SZFE egykori hallgatóinak, az utolsó filmes osztályunknak Kafka Oktávfüzeteiről, és aztán persze a szokásos délutáni séta a parti fövenyen, 2020 Bloomsday.  

A Dunakanyar félig földbe süppedt, öreg karosszék, piros-fehér lécekkel, meg egy kopott bádogasztal Tahiban, a vízparton, az a csendes félóra, amíg várok valakire, akivel valószínűleg soha többé nem fogok beszélgetni.

A Dunakanyar A pisztrángos, útban Bogdány felé, ülsz egy öreg Saab nyitott csomagtartójának szélén, a parkolóban, és a térdedről eszed a fokhagymás halat egy papírdobozból. Dunakanyar a forró, végtelen  alumíniumcsúszda Visegrádon, lefelé siklasz a boldog gyerekek örökös félelemszagában, nem viszi el a szél. A Dunakanyar, ahogy vészjóslóan lengenek a sodronykötelek, amikor kézi csörlővel húzzák az apró kompot. A Dunakanyar Tandori befogadott könyvtára Vácott.  A Dunakanyar ezüst szerencsepatkó Dobogókőről nézve. 

Dunakanyar a legkedvesebb magyar királyom, Salamon visegrádi tornya, ahol sohasem jártam, igaz, állítólag Salamon se, pedig Hevenesi Gábor szerint itt „raboskodott, ahonnan csodával szabadult meg: Szent István sírjának fedőlapját -– amikor László ki akarta emelni a holttestet – mindaddig nem tudták megmozdítani, míg Salamon vissza nem nyerte szabadságát. Később ismét háborút kezdett, de László újra legyőzte, s akkor a Szentlélek megvilágosítására fölismervén a mulandó dolgok hiúságát, titokban elhagyta a csatateret, letette a koronát és a sisakot, és magányba vonult. Itt megtapasztalta, hogy senki sem boldogabb annál, akit a világ gyűlöl. Barlangokban rejtőzött, füvek és vadalma volt az eledele, száraz lomb volt az ágya, forrásvíz az itala, s vadak bőre a ruhája. Böjtölt, vezekelt, éjjel-nappal imádkozott, és kereste a környéken lakó szent remetéket.” Mindez, fájdalom, már az isztriai Pólában esett, ahol az ottani legenda szerint „vadgyümölcsöket, gyökereket evett, méhészkedett. Sárból tapasztotta ágyát, és saját kezével készített mécsesét sokáig látványosságként mutatták be az érdeklődőknek, lakhelyéül szolgáló barlangját pedig azon a domboldalon vélték tudni, amelyen a Fort San Michele erőd állt.” Így tehát most már a Dunakanyar, bármekkora is az úgynevezett valóságban, nekem legalább is, az Adriáig tart.

Mégis ráfér egyetlen képre, kocka egy filmből, amit csak én láthatok, 1960 emlegetett vad nyara, az öreg kielboat orrában ülök, a Nap ellenfényétől hunyorogva nézem, ahogy a félistenek csodálatos összhangban emelik-ejtik az evezőket, és mosolyognak, konkrétan rám, a gyerekükre,  un homme et une femme, keverjünk alá zenét is, „kvabadabada”, vagy ne, elég a halkan csobbanó víz is, hiszen ezt akkor, 1960-ben még nem Claude Lelouch rendezte, hanem Aphrodité, csak később egy másik görög nő, Erisz, a viszály istennője, fájdalom, újravágta. Mit mondjak, nekem jobban tetszett a rendezői változat.