Mengyán András szerencsés ember, abból a fajtából, amelyik megdolgozott a szerencséjéért. Szinte hihetetlen az az életrajzi adat, hogy idén 80 éves, főként ha az aktivitását, fizikai és szellemi állapotát látjuk. De nemcsak irigylésre méltó genetikai adottságaira és frissességére gondolok, amikor a szerencsét emlegetem, hanem arra is, hogy láthatóan megtalálta a módját, hogy azzal foglalkozzon, amit szeret, és mostanra mintha minden összeérne, egész eddigi munkássága minden szála egy irányba futna.
Ő maga azt szokta nyilatkozni, hogy három egymásba fonódó, egymást kiegészítő fő tevékenységi kör fedte le az életútját: a designnal pénzt keresett, a képzőművészet a szerelem volt, az oktatás pedig hivatás. Szóval Mengyán András képzőművész, designer és professzor, három területen alkotott maradandót, egy olyan országban, amelyik alapvetően gyanakvó a polihisztorokkal és multitehetségekkel szemben. Ráadásul nyolcvanadik születésnapjára össze lehetett állítani egy anyagot az elmúlt három év terméséből, s nem egy visszatekintő tárlatot láthattunk, hanem egy előre néző, kísérletező, új gondolatisággal közelítő tárlatot. A művész egész pályafutása alatt aktív tudott maradni, elkerülte a kicsinyeskedés, kiégés, alkotói válság. De rendben, ne nevezzük mindezt szerencsének, mondjuk inkább tudatosságnak és célokra fókuszálásnak.
A geometrikus absztrakció és a konstruktivizmus örökségét továbbgondoló művész egyaránt figyelemre méltó eredményekkel büszkélkedhet a festészet, a tárgyalkotás és a multimédiás installációk világában. A 2021–2024 között készült festményeket vadonatúj, nagy méretű lézer installáció és két monumentális plasztika egészítette ki, így az M⁸⁰ kiállítás érzékelésre épülő dinamikus művészeti élményt nyújtott, ahogy az UV-fény, fotolumineszcencia és lézer új dimenziókba emelte a látványt. A modern technika segítségével olyan térélmény jött létre, ahol a látás nem csupán passzív befogadás, inkább reflexió és érzékelés. A látogatói élmény nemcsak lenyűgöző, de elemelt, mágikus és valamiféleképpen transzcendentális hatást keltett, mindenképpen egy látványos vizuális élményt kaptak az érdeklődők.
Mengyán András Békéscsabán gyerekeskedett, gyakran emlegeti az ottani boldog gyerekkort, a családot. Már hatévesen eldőlt, hogy művész szeretne lenni – bár focizni is szeretett –, hamar megmutatkozott a rajzkészsége, s bátyja, a nála nyolc évvel idősebb Fajó János is inspirálta. Szülővárosával a mai napig szoros kapcsolatot ápol, most éppen felújítja a szülői házat, amelyből idővel Fajó–Mengyán-emlékház lehet.
Képzőművészként a családból mindkét fiú sikeres pályát futott be, amit Mengyán azzal is magyaráz, hogy a család minden ágán tetten érhető a kézműves hagyomány. Édesapjuk cipőfelsőrész-tervezőként Orosházán hozott létre cipőgyárat, ami ugyan csődbe ment, de később cipőkellék-kiskereskedést nyitott Békéscsabán. Nagyapjuk kőműves mesterként dolgozott, az anyai ágon pedig lengyel származású szűcs iparos famíliát találunk.
Békéscsabán a szomszédjukban lakott egy erdélyi festő, Mokos József, akinek a rajzszakkörében Mengyán felkészülhetett az Iparművészeti Főiskola felvételijére. Az akkoriban indult gépipari formatervezés szakra jelentkezett, ami a kornak megfelelően progresszív, ma már biztosan úgy mondanánk, hogy dizájn szak volt, fel is vették. Mengyán itt tanulta meg kézzel kivitelezni a gondolatait (felmenőinek évszázadok alatt összegyűlt tudása is életre kelhetett benne), és megismerte a korabeli technológiákat, anyagokat. Ezt a törekvését azóta sem adta fel, minden új eszközt, anyagot azóta is kíváncsian tanulmányoz.
Az Iparművészeti Főiskolán 1968-ban fejezte be tanulmányait, s a formatervezéssel való kapcsolata megmaradt, noha alkotói érdeklődése inkább a képzőművészet felé fordult. Multimédiás szemléletét azonban mindvégig megőrizte, nemcsak autonóm festőként, hanem dizájnerként és oktatóként is. Installációiban kombinálta a fényt, a hangot, a tükröket, huzalokat a filmen átívelő látványvilággal, az így létrehozott térélmény invazív élményt ad a nézőknek.
Az óbudai Vasarely Múzeum földszinti kamaratermében bemutatott tárlaton még a Mengyán művészetét jól ismerők számára is új dimenzókat nyitottak meg a fotolumineszcens festékek használatával az UV-fény hatására térbelivé váló geometriai formákból szőtt képek. A művész nagy méretű, egész termet betöltő lézer installációja adta az igazi közösségi befogadás élményét a látogatóknak. Ez az installáció egy programozott lézerplasztika, amely a terem egészét bevonja és aktív befogadásra késztet. Orosz Márton kurátor ezt úgy fogalmazta meg, hogy „A művész alkotásai felnyitják, megkerülik és cseppfolyóssá lényegítik át a fizikai környezetet. A mágikus erejű kompozíciók egy totális élmény részeseivé avatnak bennünket. Az emberi látást (ön)reflektív folyamatként tekintő munkák egyszerre szólnak az intellektushoz és az érzékszervekhez.”
Mengyán munkái gyakorlatilag pályája kezdete óta egy saját rendszerszemléletet mentén születnek, konceptuális és szeriális megközelítéssel, így most is több sorozatot vagy sorozat-részletet állított ki. A Lézer máglya I–VI. sorozat (2021) papírra számítógéppel készült adaptációk, amelyeken vibráló vonal- és színkompozíciók ragadják-húzzák a kívánt irányba a nézésünket, a figyelmünket, így a a tér és nézőpont változatosságára mutatnak rá, gondolatilag pedig alternatív világképeket villantanak fel.
A kamaraterem falain, illetve padlóterében elhelyezett két monumentális plasztika térbelisége pedig a geometrikus absztrakció hagyományát viszi tovább, ami Mengyán teljes életművét áthatja, sohasem tagadva, hogy művészete ezen alapszik, ebből nőtt ki.
A neonos, fotolumineszcens installációk pedig térben lebegő geometriai formákat mutattak, amivel kontemplatív, futurisztikus atmoszférát teremtettek. A sötétben lebegő struktúrák hozták elő a bennünk lévő transzcendens érzeteket.
Mengyánt jó ideje az érdekli, van-e valami a három dimenzión túl. Nem elméletileg, nem lehetőségként, hanem vizuálisan. Ez foglalkoztatja, hogyan jelenik meg vizuálisan a háromnál több dimenzió, illetve hogyan lehet megjeleníteni a semmit, hiszen könnyen beláthatjuk, a semmi nincs valami nélkül. Ebből akár következhet az a kérdés, hogyan lehet formába önteni, képzőművészeti szintre hozni a semmit. Mi történik, ha egy forma az egyik referencia-rendszerből átmegy egy másikba? A dimenzióváltással, a másik referencia-rendszerbe való átlépéssel az igazságok is megváltoznak, minden referencia-rendszerben másképp kell gondolkodnunk.
A kérdéskörök Mengyán alkotói folyamatában a polifonikus vizuális terek felé mutatnak, amely kifejezés nála egy összetett, több érzékszervi és több rétegű térérzékelést jelent. A “polifónia” eredetileg a zenei kategória, több, egymástól független szólam egyidejű megszólalását jelenti. Mengyán ezt a fogalmat átülteti a vizualitásba és téralkotásba – így alkotásai nem egyetlen nézőpontot vagy jelentést közvetítenek, hanem több dimenzióban, párhuzamosan zajló érzéki tapasztalatokat.
A Vasarely Múzeum kiállítása hozzásegített, hogy megértsük ezt az alkotói folyamatot, hiszen a kiállított műveken megfigyelhettük, mit is jelent mindez a gyakorlatban. Láthattuk, hogy egyszerre több síkon működnek a munkák és azt is, hogy miként jelennek meg a többszólamú vizuális rétegek, a geometrikus formák, a fényreflexiók, a tükröződések és az egymáson átsejlő áttetsző anyagok.
A néző mozgása és perspektívaváltása közben ezek a rétegek „szólamként” viselkednek, mint egy kórusműben, ezáltal új összefüggések, látványok keletkeznek. Az összefüggésekben való gondolkodás, az új és új összefüggések felismerése a mengyáni életmű egyik alappillére. Ahogy a tér és az idő egyidejűségének megmutatása is. Nála a tér sohasem statikus, egyik alapvető célja ugyanis a mozgásban lévő tér megjelenítése. A mindenkori néző időben és térben is utazik, ahogy mozog a térben, változik a látvány – ez a vizuális polifónia egyik kulcseleme.
Több munkája tudatosan reflektál zenei szerkesztésre, ilyenek a Képzene installációk, amelyek a vizuális és zenei struktúrák párhuzamára épülnek. A kompozíciós logika hasonló a zenééhez: ellenpont, ismétlés, ritmus, variáció – csak képi, térbeli eszközökkel. A Vasarely Múzeum OSAS termében, az M⁸⁰ kiállítással párhuzamosan zajló Benedek Barna és Haász Katalin kurátorok által rendezett Képzene kiállításon szereplő Mengyán-munka pont erről szóló interdiszciplináris művészeti alkotás volt.
A vizuális művészet és a zene párhuzama Mengyánnál többféleképpen jelenik meg, ő maga így fogalmazott: „A polifonikus térben a látvány sosem egyértelmű. Egyszerre több nézőpontból nézhető, több síkon értelmezhető – mint ahogy a zene is több szólamot egyesít.”
Itt érkezünk el az aktív nézői részvételhez, amikor a befogadó nemcsak megfigyelő, hanem a tér élményének aktív alakítója. Hiszen a „polifonikus” térben nincs egyetlen értelmezési irány, mindenki saját mozgásával és érzékelésével építi fel a mű jelentését. Ahogy egy zeneművet sem lehet kétszer egyformán lejátszani, minden egyes interpretátor hozzáteszi a maga személyiségét, gondolatvilágát, világnézetét. És az is könnyen lehet, hogy ugyanabban a koncertteremben ülve a közönség tagjai mind másképp élik meg, amit hallanak.
Ilyen értelemben a polifonikus vizuális tér Mengyánnál nem csupán esztétikai eszköz, hanem gondolkodásmód, amely a világ sokrétűségét, mozgását, időbeliségét és befogadói szubjektivitását jeleníti meg egyidejű vizuális kompozíciókban.
Az UV‑installáció, amit Mengyán Andrástól a Vasarely Múzeumban bemutattak, megjelenítette a polifonikus vizuális tér fogalmát: egy olyan térélményt, ahol a fény által aktivált geometria és a néző mozgása párhuzamos „szólamként” szólnak együtt. A geometriai formák ultraviola‑fény alatt térbeli struktúrákká válva keretezték a sötét térben lebegő, fluoreszkáló komponenseket. Mengyán gyakran használ hajlított drótszálakat, amelyeket UV‑festékbevonatokkal lát el, emiatt a formák bizonyos pontokon eltűnnek és újra felbukkannak, így keltik egy meg-meg szakított, mégis folytonos tér érzetét. Az UV‑fény aktiválja a festékekben rejlő másodlagos formákat, így egyetlen abszcissza mentén egyszerre ismerhető fel több különböző struktúra – akárcsak a zenei szólamok egyidejű megszólalása. A látogató mozgása is kiváltja, hogy a formák a térben előtűnjenek és eltűnjenek, és ez a vibráló, folyton változó viszonyrendszer teremti meg a mű „polifonikus” karakterét.
Az UV installáció mindegyik „szólama” önállóan is működött, de együtt az összes megalkotta a tér „többszólamú”, dinamikus rendszerét. Ez maga a polifón vizualitás, ami azért is alkalmas Mengyán munkásásságát összefoglalva szimbolizálni, mert hozzátéve a nézői mozgást mint komponáló erőt, az élmény egyszerre sodor és reflektál. Nemcsak technikai, hanem filozófiai rétegeiben is lenyűgöző Mengyán munkássága, rávilágít arra, hogyan kapcsolódik össze bennünk a vizuális felismerés és a térélmény egy tudományos alapokra épülő, mégis szinte költői térkonstrukcióban.
