A településen egyes nagyobb gyárak – saját költségükön és elhatározásból – maguk építettek lakótelepeket vagy bérházakat dolgozóik részére. Ilyen volt az Óbudai Hajógyár és a Gázgyár, amelyek több módon gondoskodtak dolgozóik szociális ellátásáról, köztük a lakhatási problémák megoldásáról. Természetesen nem minden dolgozónak tudtak lakást biztosítani – általában éves bérleti díjat kellett fizetni a különböző méretű lakásokért –, sok munkásnak magának kellett megoldani a költséges lakásbérlést.
Az óbudai téglagyárak sem voltak kivételek, hiszen ezen ipari létesítmények mellett is létrejöttek munkástelepek, ám azok színvonala, illetve a lakhatási feltételek (lakókomfort) elmaradtak a másik két helyi gyár hasonló megoldásaitól.
Az óbudai tégla- és tetőcserépgyártás a kiváló minőségű alapanyagának, az ún. Kiscelli agyagnak köszönhetően jött létre. Mint oly sok mindent, ezt is a területet az I. században meghódító rómaiak honosították meg, akik messzemenően kiaknázták az óbudai hegyek által biztosított természeti forrásokat. A modern értelemben vett téglagyártás azonban csak a XVIII. század közepétől indult meg a településen, amikor az uradalmat birtokló Zichyek, majd 1766-tól a Kamara (Kincstár) engedélyezte és üzemeltette a termelést. Ettől kezdve hosszú ideig Óbuda egyik legfontosabb iparágává, legnagyobb munkáltatójává vált a téglaipar, egészen az 1970-es évek első feléig. Mivel a téglagyártás az alapanyaghoz van kötve, nem véletlen, hogy a termelőegységek, a gyárak a megfelelő agyagréteg közvetlen közelében jöttek létre. Ez Óbuda – és nem kis mértékben Újlak – esetében a Szépvölgyi utat és a Bécsi utat jelentette, ahol az évszázadok alatt sorra nyíltak a kisebb-nagyobb téglagyárak, amelyek sokszor váltották tulajdonosukat, vagy alakultak át különböző vállalati szervezetté, formává.
Óbuda-Újlak legnagyobb és legfontosabb agyagfeldolgozó ipari létesítményei – legelterjedtebb elnevezésük alapján – a Holtzspach, a Nagybátony-Újlaki és a Victoria-Bohn Téglagyárak voltak, amelyek a XIX. század második felétől működtek. A téglagyári munkástelepek – amelyet a köznyelv Cegajnak nevezett – érthető módon ezek tövében alakultak ki. A mai napig sok kutató és helyi lakos vitatkozik azon, hogy pontosan hol volt a Cegaj, mettől meddig állt. A vitába bekapcsolódnak, akik ott éltek, illetve azok is, akiknek valamely hozzátartozójuk, ismerősük lakott a Cegajban. Ehhez fontos tudni, hogy az 1950-es évektől már nem kizárólag téglagyári családok laktak ezekben a házakban, hanem máshol dolgozó emberek is, illetve Óbudán kívülről is költöztek ide. A téglagyári munkások lakóhelyének zárt közösség jellege az 1960-as években tovább erősödött, egyre több vidékről érkező, kispénzű munkavállaló költözött be a Cegajba.
Talán ebből is látszik, hogy történetileg nem egy adott Cegajról lehet beszélni, hanem több olyan téglagyári munkástelepről, amelyet így neveztek. Ez az elnevezés, amely a német Ziegel (tégla) szóból ered, nemcsak Óbudán, hanem más téglagyárak kapcsán is elterjedt az idők során, mint például Csillaghegyen vagy Kőbányán. Óbudán Cegaj volt a Nagybátony-Újlaki Téglagyáron belül a hegy felőli oldalon a „felsőgyár” területén, a Bécsi út másik oldalán az „alsógyárban” a Föld utca-Vályog utca szegletében, illetve a Victoria-Bohn Téglagyár relációjában a mai SZTK Rendelőintézet mögötti részen és a Bécsi út-Vörösvári út-Ágoston utca által nagyjából határolt területen.
A téglavetés, valamint a téglagyártás sokáig idényjellegű munkának számított, hiszen az agyagbányászat, illetve a tégla- és cserépszárítás csak a melegebb időszakban volt lehetséges. A technológia fejlődésével ez jelentősen megváltozott, ami azt eredményezte, hogy egy viszonylag állandó munkás létszám tartozhatott egy-egy gyárhoz. A téglák és cserepek gyártási folyamatában az égetés igényelte a legnagyobb szakértelmet. A munkák zömét sokáig betanított napszámosok és idénymunkások végezték. Az 1870-90-es években az óbudai agyaggyárakban és -bányákban jellemzően külhoni munkások dolgoztak, akik osztrák (főleg Bécsből) és dél-lengyel területről érkeztek. Idővel ez annyit változott, hogy az osztrák idénymunkásokat – Szent József napjától Szent Mihály napjáig – felváltotta a helyi munkaerő, emellett a lengyel munkások száma stabilizálódott (legnagyobb számban a kőbányai téglagyárakban dolgoztak, ahol jelentős kolóniát alkottak). Az idénymunkások elhelyezése problémát okozott a gyáraknak, igyekeztek a legolcsóbb és a legegyszerűbb lakhatást „biztosítani” a napi 14-16 órát dolgozó, kemény fizikai munkát végző munkásoknak. A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyoknak megfelelően – egészen az 1884-es ipartörvényi szabályozásig – gyerekek is legálisan dolgoztak a gyárakban, már nyolc éves kortól.
Ezek a munkások borzalmas körülmények között laktak a sebtében kialakított lakhelyeken, ahová lényegében csak aludni jártak. Bútorozatlan, teljesen komfort nélküli kunyhókban, vagy a falba vájt kis lyukakban próbáltak pihenni. Történeteket mesélnek arról, hogy volt olyan, amikor a kihűlt égetőkemencékbe költöztek be szerencsétlen munkáscsaládok (a téglaégető kemencék egészen nagy méretűek voltak, ahová több tonna nyers téglát és cserepet pakoltak). A Holzspach Téglagyárhoz tartozó munkáslakások leginkább a mai Folyondár utcában és környékén voltak. A Bécsi úti gyárak dolgozói egy fokkal jobb lehetőségek között éltek, de a két világháború közötti lakhatási körülmények csak kicsit voltak jobbak az azt megelőző korszakokénál.
A XX. század elején az egész fővárosra jellemző volt a lakáshiány és a meglévő lakások rossz állapota. Kormányzati szempontból ez azért is fontos volt, mert az itt élők – túlnyomórészt szegény munkáscsaládok – a lakhatási körülmények miatt rendkívül rossz egészségügyi állapotban voltak (félő volt egy járvány kialakulása), emiatt politikailag feszült hangulat vált jellemzővé. Ezek javítására született meg az ún. kislakásépítési program, amelynek keretében 1909-1914 között barakklakásokat építettek a munkások számára. Óbudán a téglagyári munkások számára 14 barakképületet emeltek a gyáron belül, a Bécsi út és Vörösvári út közötti területen.
Az I. világháború és a forradalmak időszakában akadozott a téglagyártás, a telepeken élő megmaradt munkások életkörülményei tovább romlottak. Sajnos ez az állapot a két világháború közötti, stabil politikai viszonyok között sem javult, sőt, ha lehet még rosszabb lett. Azonban ez a tény nem maradhatott meg a téglagyárak falai mögött, sem Óbudán, sem más kerületekben.
Erre válaszul sorra születtek az ígértek a főváros és a népjóléti miniszter részéről az állapotok és lakhatási körülmények javítására, ám ezek rendszerint elmaradtak. A Magyar Hírlap 1928 májusában közölt hosszabb cikkében megemlíti, hogy „a zsúfolt, bűzös szobában nem lehetett kiegyenesedni, mert bele ütköztünk volna a mestergerendába. A barakkszobában pontosan tizenkilencen laknak, férfiak, gyerekek, asszonyok vegyesen, valamennyien szalmazsákokon fekszenek és minthogy szalmazsák is kevés van, hát egy-egy szalmazsákra két-három személy is fekszik. A négy méter széles és hat méter hosszú szobában téglából rakták ki az ágy helyét és úgy helyezték rá a szalmazsákokat”. A cikkből az is kiderült, hogy több helyen drótsövénnyel igyekeztek eltakarni a munkásszállásokat, hogy az idegenek ne lássák a barakklakások borzalmait. Az Óbuda Cegaj kapcsán külön kiemelik, hogy sok munkáscsalád a kemencéken és a kemencékben lakik, illetve, hogy a barakklakásokat a hegyoldalba építették, ahol gyorsan terjed a tbc. A megoldások helyett különböző közegészségügyi és építészeti vizsgálóbizottságokat küldtek ki a telepekre. Az óbudai helyzet miatt még parlamenti interpelláció is elhangzott – mindhiába. Ezek a bizottságok ugyan világosan feltárták a tarthatatlan állapotokat, de a kialakult helyzetért rendre a téglagyárak vezetését tették felelőssé, akiknek a feladata lenne a probléma megoldása. A nagy téglavállalatoknak akarták előírni az egészséges és elegendő mennyiségű munkáslakások építését, de nem tudták őket rákényszeríteni erre a lépésre.
A két világháború közötti korszak téglagyári életéről szemléletes és mélyen megragadó képet kapunk az óbudai író, Gelléri Andor Endre írásaiból. Gelléri anyai nagyszülei kantint üzemeltettek a Nagybátony-Újlaki Téglagyárban, és egy ideig a család is a gyárban lakott.
A nyomort, a kilátástalanságot, a sikító szegénységet megjelenítő, drámai sorsú író művei rendkívüli hatással és mélységgel jelenítik meg ezt a zárt mikrovilágot. Ebből a környezetből nagyon nehéz volt kiszakadni, csak keveseknek sikerült. Ezek a munkástelepek ugyanis szinte magukhoz láncolták az ott élőket, akik mindenben a téglagyáraktól függtek. A kevés fizetésüket már hitelben, előre elköltötték a környékbeli kereskedőknél, ahol mind nagyobb adósságot halmoztak fel. Előleget is csak a gyáraktól kérhettek, és ez egyre nagyobb függést jelentett.
Nagy dolognak számított, ha egy téglagyári munkás egy másik óbudai gyárban dolgozóval – mondjuk „textilessel” – házasodott össze és alapított családot.
A rossz körülmények ellenére a Cegajban élők igyekeztek valahogy kihasználni a kevés szabadidejüket, amely sokaknak a sportot jelentette. Gelléri Andor Endre például diszkoszvetést gyakorolt a gyár salakos pályáján, hogy megerősítse a testét. Leginkább a foci volt népszerű a munkások között (igazi bajnokságok majd csak a II. világháború után váltak rendszeressé). 1920 novemberében alakult meg a legendás Újlaki Football Club, az UFC, amely 1943-ban kapott saját pályát a Nagybátony-Újlaki Téglagyártól.Az 1930-as évek végére valamelyest javultak a körülmények, bevezették a villanyáramot a telepekre, de nem minden lakásba. Megengedték az állattartást is, ekkor terjedt el, hogy a lakók kecskét vagy nyulat tartottak. Mivel az emberek és az állatok osztoztak a lakhelyen, a közegészségügyi állapotok ettől nem javultak.
A II. világháborúban, Óbuda ostromakor az óbudai téglagyárak komoly sérüléseket szenvedtek, hiszen a Bécsi út ezen szakaszán jelentős és heves harcok folytak. Az újjáépítéshez azonban sürgősen szükség volt kellő mennyiségű építőanyagra, ezért gyorsan megkezdték a gyárak talpra állítását, a termelés újraindítását. A téglagyárak államosítása (1946) után a megmaradt munkások mellé újakat toboroztak, de a hangzatos – főleg politikai jellegű – ígértek ellenére a munka- és lakhatási feltételek még évtizedekig hasonlóan siralmasak voltak, mint a háborút megelőző időszakban. 1947-ben mintegy 300 munkáscsalád lakott az óbudai Cegajban, gyakorlatilag mind a téglagyárakban dolgozott valamilyen területen.
A Cegajban élők – főleg amíg kizárólag téglagyári dolgozók alkották a közösséget – mindent megtettek, hogy lakásukat és lakókörnyezetüket szegényes kereteikhez mérten otthonossá tegyék. Sorra készültek az évek alatt a lakások előtti kiskertek, az épületeket rendben tartották és gondozták, megőrizve a telepek belső intimitását és világát, egyben a szabályait is. Releváns fordulat az 1950-es évek vége felé következett be, amikor elindult a hazai épületanyagipar átszervezése, melynek következtében a téglagyárak jelentősége kezdett visszaszorulni.
Először a Nagybátony-Újlaki Téglagyár termelése esett vissza (ekkor már a Budai Tégla- és Cserépvállalathoz tartozott az üzem, csakúgy, mint a szomszédos Bohn Téglagyár), és felszámolták az egykori „alsógyárat”, a nagy kiterjedésű téglaszárítókkal együtt. Ez a Föld utca és Vályog utca szegletében működő Cegajra is vonatkozott, ahonnan elköltöztették a lakókat. Ezen a területen épült fel 1958-1964 között az Óbudai Kísérleti Lakótelep. Óbuda belső rekonstrukciója és a szanálások idejére esett a megmaradt téglagyári munkásotthonok lebontása.
Az itteni panelépítkezések III. ütemében került sor az SZTK Rendelőintézetet övező terület és a mai Holdudvar park telkén álló házak bontására. Az 1970-es évek legelején még egy pár épületben laktak, de elköltöztetésük folyamatos volt. Az évtized közepére teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és annak jelentéstartalma a feledés homályába vész, és városi legendává alakul.
Még most is élnek közöttünk olyan óbudaiak, akiknek a Cegaj teljesen mást jelentett, mint a kívülállóknak, és csak pozitívan és elérzékenyülve emlékeznek hajdani lakóhelyükre.
