Életmű-kiállításra készülnek Gulyás Gábor kurátorral?
Amíg élek, nem szeretnék életmű-kiállítást, hiszen az inkább visszatekintés és összegzés, nekem pedig nagy a munkakedvem, folyamatosan új munkákat készítek.
Mi lesz a kiállítás címe?
Műveljük kertjeinket. Gulyás Gábor kurátor ötlete, és azt is ő találta ki, milyen szekciókra bontja a teljes anyagot, és a logikai útvonalat is ő dolgozta ki, ami mentén érdemes lesz végigjárni a kiállítást, amelyen a covid óta született munkákat mutatjuk be. Minden egyes alegységnek van címe, az elsőé a Kertek alja. Ez az utcánk neve, ahonnan nemigen mozdultam ki egy éven keresztül a pandémia alatt, csak ebben a kis utcában jöttem-mentem pár száz métert ide-oda, de végig festettem, és eldöntöttem, erről a kis területről választok érdekes motívumokat. Meg akartam mutatni, mennyi minden történik egy kis helyen, egy kis utcában. A kiállítás ezekkel a művekkel kezdődik.
Tovább haladva a fákról szóló történeteim, meséim jönnek, festmények és installációs művek, majd egy szakrális rész következik, olyan installációkkal, amelyek összefüggenek a hittel.
A következő egység a romantikával kapcsolatos műveimet mutatja majd, ezeket persze kéretik a megfelelő szarkazmussal kezelni. Gulyás Gáborral 2007 óta dolgozunk együtt, rendezett már nekem több nagyszabású kiállítást, a Modemben a Kibontott táj címűt, a Műcsarnokban a Másik Magyarországot, majd Szentendrén a Levitációt. Nem csak érti, hanem érzi is a szándékaimat, nem is kell beszélnünk, tudja, mi foglalkoztat, mi mozgat, mert benne van nagyon. Ez azt is jelenti, ha ő javasol valamit nekem, azt érdemes figyelembe vennem, legyen az címadás, tematikus tagolás, vagy egy új nézőpont. Fontos a közös munka.
Ugyanitt, a Godot Kortárs Művészeti Intézetben szerveztek Önnek egy meglepetés partit és Hommage á Bukta címmel egy pop up kiállítást a nyáron a 70. születésnapjára, amire 25 művész adott be munkát. Hogyan érintette ez a születésnap?
A meglepetés bulin azért is meglepődtem, mert még a párom, Kónya Réka is el tudta titkolni előlem, pedig ő be volt avatva. Nem nagyon szeretem a meglepetéseket, de ez egy jelentős esemény volt az életemben, nem is kaptam levegőt, amikor megértettem, mi történik. Sok barátom, kollégám eljött, olyanok is, akikről tudtam, de még nem találkoztunk. Neves, általam nagyon tisztelt képzőművészek adtak be munkákat, egy gyakorlatilag 48 óráig nyitva tartó kiállításra, egyetlen alkalomra, olyanokat, amelyekről úgy gondolták, hogy személyesen nekem szól vagy rímel az én munkásságomra. Ezért volt nagyon megható, egyben végtelenül megtisztelő az esemény. Nem tudtam semmiről.
Sokakra gyakorolt hatást, ez kiderült ezen a születésnapi tárlaton, de voltak, akikre közvetlenül, tanárként hatott. Szeretett tanítani? És mit gondol arról, autodidakta művészként, hogy mit lehet megtanítani intézményi keretek között egy művésznek?
A covid miatt hagytam abba a tanítást két évvel ezelőtt, pedig korábban nagy kedvvel és elhivatottsággal csináltam. Nem könnyű válaszolni arra, hogy lehet-e a művészetet tanítani, hiszen ma már tulajdonképpen mindent meg lehet tanulni a zsebünkben lévő telefonból. Korábban az én helyzetem azért volt más, és egyértelműen nehezebb, mert nem volt könnyű érvényes információhoz jutni, csak a rendszer által felügyelt újságot lapozgathattam. Napjainkban egy oktatónak a leginkább az a feladata, hogy segítsen a hallgatóknak eligazodni ebben a túlinformált világban.
Ehhez minden egyes diákot ismerni kell, a gondolkodását, az ízlését, az érzékenységét, az őt izgató dolgokat. Fontos, hogy mit mondok egy 19-20 éves diáknak, ahogy nekem is számított azok véleménye, akikre felnéztem.
A munkáiról nekem sokszor ez az önazonosság jut eszembe, és mintha most is azt mondaná, hogy az önazonosság megtalálásában kell segíteni a tanítványokat. Az elejétől tudta, hogy kicsoda és mit akar?
Nem akarom kozmetikázni a múltat, nem volt ez ilyen egyszerű, voltak kanyarjaim. Például először az akkori Képzőművészeti Főiskolára, grafika szakra jelentkeztem, mert az akkori mezőkövesdi mesteremre felnéztem, és ő litográfiát tanított. Később illusztrációkat készítettem, és az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem. Egyikre se vettek fel. Talán itt mondhatom, hogy hál’ Istennek, mert ha igen, akkor lehet, hogy egy közepes kvalitású grafikusművész lesz belőlem.
Ki biztatta, hogy művészpályára lépjen ?
Szüleim műszaki szakközépiskolába irányítottak, hogy legyen egy szakmám. A faluból akkor mindenki kőművesnek, vasesztergályosnak vagy parkettásnak ment, ezek voltak a biztos megélhetést nyújtó divatszakmák. Egerben, a Dobó István Gimnázium és Szakközépiskolában az irodalomtanárom – nagyon helyes nő volt, akibe mindannyian beleszerettünk – vásárolt tőlem egy festményt, ez erős biztatás volt. A kapott pénzen vettem egy eredeti Levi’s farmert. Miután elvégeztem a középiskolát, az egri ÁFÉSZ-nál kaptam dekorációs állást, az volt a dolgom, hogy a falusi kirakatokat rendezzem. Akkoriban nem volt áru, ezért mindig valamit oda kellett tenni, mintha lenne és mellé egy feliratot. A régi rajztanáromtól kaptam kulcsot az egri kollektív műteremhez, ott dolgozgattam a magam örömére, s ahonnan azért tettek ki, mert karácsonyra angyalkás képeslapot nyomtattam a barátaimnak, amit meglátott a Ho Si Minh Főiskola akkori rajz tanszékének vezetője, aki a szomszédos műteremben dolgozott. El kellett jönnöm Egerből, Leninvárosba (a mai Tiszaújváros – a szerk.) mentem, ami megint más közeg volt.
Sokszor használják a munkásságára a mezőgazdasági művészet meghatározást, s valahogy pontatlan elnevezésnek tűnik. Ma mit gondol erről?
Én magam kezdtem el használni a hetvenes évek második felében ezt a kifejezést a munkáimra, és ez egyfajta demonstráció volt. Úgy gondoltam, ennek a kifejezésnek a használata leírja, hogy mennyire más tájábrázolással foglalkozom, mint a romantikus rónaság festése, mert engem a valóság ábrázolása érdekelt.
Talán a ’90-es évekig volt ez érvényes, aztán, ahogy idősebb lettem, és a tapasztalatom is gyűlt, egy kicsit más irányt vett a művészetem, már nem nagyon érdekeltek a szocio témák, inkább az ember felé fordultam.
Ez a vonal érkezett most el a szakrálishoz?
Igen, ez most valami fenti vagy alatti, vagy talán mindkettő. Az elmúlt években számos ilyen művem született. Elővettem a százéves, falusiaknak írt Biblia-magyarázatokat és egyre jobban belemerültem, érdekelni kezdett a dolog. Egyik kép után született a másik. Nem konkrét Jézus-ábrázolásokról beszélünk, lehet ez tájkép vagy installáció, mégis érezni a hangulatán, hogy valami lényegi, valami szakrális, hittel kapcsolatos dolog történik. Az egyik ilyen munkát egy konkrét gyerekkori élmény ihlette. Nagybátyám folyami kotrógépész volt, bár sokáig hajóskapitánynak véltem. Szegedről hozott egy „őzve” beszélő menyecskét magának, akinek ki volt festve a szája, pettyes ruhában járt, és nekem, 4 évesen, ő volt a városi nő. Nagyon szépnek láttam, és szerettem, hogy sokat játszott velem. Esténként betett a nagyapám gabonás ládájába, amiben én kapálózva süllyedtem lefelé, nagyokat kacarásztunk, aztán kiemelt. Erősen megmaradt bennem ez az élmény és most, mikor globális problémát jelent az élelem, a gabonahiány és az éhezés, beledolgoztam egy munkába. De, hogy milyen lesz, az legyen meglepetés!
Láthatóan rendelkezik azzal a képességgel, hogy a kint-bent és a fönt-lent között meg tud állni azon a ponton, ahonnan mindkettő látszik. Ez tudatos attitűd?
Ügyelek rá, hogy amint nagyon belemerülök valamibe, megteremtsem a távolságot is tőle.
Majd cserélek és az addig befelé fordított képen meglátom a hibákat, mert eltávolodtam tőle, kijöttem belőle és elkezdem reálisan nézni. A kívülre helyezkedés a faluhoz való viszonyomban is alapvetés. Nagyon szeretem a falut, de muszáj, hogy néha eljöjjek, elég sokat utazom, és így lesz rálátásom a változásokra. Most például nagyon gyorsan változik a falu lakossága. A covid előtt 40-50 eladó ház volt a faluban, most alig találunk, mert megvették a városból falura költözők.
Ön miért ment vissza Mezőszemerére? Valahol azt olvastam, hogy kényszerből.
Elváltam, és magánéleti okok miatt tértem vissza. Ha meg tudtam volna oldani, hogy Pesten legyen egy műtermem, talán nem megyek haza. Szüleim már nem éltek, az öcsém lakott a családi házban, oda költöztem én is. Nem akartam véglegesnek tekinteni a visszaköltözést, azt gondoltam, összeszedem magam és visszajövök Szentendrére. Aztán túlkeveredtem egy depressziós időszakon, eltelt néhány év, megépült az autópálya, elterjedt a mobiltelefon, én pedig észrevettem, mennyivel erősebbek és hitelesebbek lettek a képeim, mint amikor Szentendréről haza-hazajártam.
Gyakran hallani, hogy művészként ott kell lenni egy nagyvárosban, vagy művészeti központban, ezzel szemben az Ön élete mintha arról szólna, hogy nem muszáj.
Az jutott eszembe, hogy amikor a ’90-es évek közepén első kelet-európaiként részt vettem Brazíliában a Sao Paulo Biennálén, és az ott kiállított installációmat látva meghívott egy kurátor Santa Fe-be, ami egy Szentendrére emlékeztető, turistákra szakosodott kirakatváros. Santa Fe közepes minőségű művekkel telepakolt galériás utcáját nézegetve megkérdeztem a kurátort, nincs-e itt egy komoly, színvonalas galéria, amire azt válaszolta, hogy van, de ki kell menni a sivatagba, a kaktuszok közé. Szó szerint az Isten háta mögött, a semmiben volt egy épület, négy neves kurátor dolgozott benne, és ez a galéria színes faxokon adta el a műveket, szerte a nagyvilágba. Itt ismerkedtem meg a közelben lakó Bruce Neumann-nal, aki 10 év múlva az amerikai pavilonban állított ki a Velencei Biennálén.
Talán fura a kérdés, de mégiscsak egy átfogó kiállítás előtt vagyunk: kinek fest? Gondol-e közben arra, ki fogja látni, ki lesz a közönség?
Ki a közönség? Olyan nincs, hogy közönség, sokféle ember van, de nem lehet belőlük egy közönséghalmazt lehasítani. Nem tudom, kinek festek. Mindenekelőtt a magam örömére, de kétségtelen, hogy meg szeretném mutatni. Szükségem van visszajelzésre, kellenek az értő szemek. Az installációk esetében, amikor összeáll és elkezd működni, az nagyon erős élmény. Fontos, hogy nézzék mások is a létrejött alkotásokat, kell, hogy a világ tudjon róla. A művészetnek a bemutatás, a kiállítások ugyanúgy része, ez a második felvonás, amit az alkotás után meg kell tenni.
