Úgy gondolom, hogy egyik street art művészeti ág sem váltott ki olyan heves (és gyakran nem csak verbális tettlegességig fajuló) vitát az elmúlt évtizedekben, mint a graffiti. Majd’ mindenkinek – a művészettörténeti szakembertől a művészetre fogékony polgáron át a vizuálisan érzékeny lakosig – ) markáns véleménye van a firkálásról, ugyanakkor respektálja a művészi teljesítményt.

Arról is erősen megoszlik a közvélekedés, hogy általánosságban a graffiti vajon vandalizmusnak, falszennyezésnek, vagy az ifjonti önkifejezés dekoratív formájának számít-e.

Félretéve az eltérő morális és esztétikai véleményeket, abban talán a kedves olvasóval egyet érthetünk, hogy a graffiti a kalligráfia hagyományának urbánus, underground megnyilvánulása, a felirat, a firka vagy a piece (műalkotás) pedig nem más, mint a betűművészet egy kortárs – bár sokszor vulgáris – formája.

A graffitikkel – általános felfogás szerint falfirkákkal – mint az utcai művészet egyik reprezentánsával, a vizuális kultúra mára elfogadott vagy éppen vitatott, bírált ágával nap mint nap találkozhatunk. Akár úgy, hogy ülünk valamilyen járművön, és elsuhan a szemünk előtt (pontosabban mi suhanunk el a fal előtt) munkába menet, jövet, vagy éppen kutyát sétáltatunk, esetleg éppen csak arra sétálunk.

A graffiti meghatározása

A kifejezés őse  a görög „graphein” (írni) szó, innen származik az olasz „sgraffito” kifejezés is, amely eredetileg falba, felületbe karcolt ábrázolást jelentett. Ebből alakította ki 1967-ben Robert Reisner a graffiti fogalmát, amellyel az utcai falakra festékszóró flakonnal vagy más módon készített betűsorokat, képeket jelölte.

E szerint ide tartoznak a falfirkák minden formái, továbbá a sajátos betűk, díszek, figurális ábrák is.

Vitatható, hogy a mindenfajta vonalat vagy krikszkraksz falfirkát (tag­et) célszerű-e graffitinak nevezni.

Lényegesen precízebben, pontosabban, tudományosabban fogalmaz dr. Hajdú József Ferenc szociológus, nyugalmazott főiskolai adjunktus: „a graffiti, a falfestészet a valóságos világ sajátos művészi formában való visszatükrözése az emberi megismerés során. A természeti, társadalmi valóságot a konkrét ember valóságaként ragadja meg, a lényeget – a jelek világával – fogalmi betű (betűgraffiti) és képi (betűfestmény, művészi graffiti) ábrázolással, a graffitis eszközökkel és sokszínű tartalommal, a külső-belső terekben, felületeken egyaránt megjeleníti.”

„A graffiti, a falfestés szabad önkifejezés, az önmegvalósítás, a kapcsolatteremtés, a valahova való tartozás eszköze, amely tényleges vagy vélt emberi szükségleteket jelenít meg a felületeken, falakon.”

Ha azt olvassuk a neten, vagy azt halljuk a környezetünkben, hogy graffiti, egyszerre juthatnak eszünkbe a közterek falain, a vonatok szerelvényein végigvonuló színes, amorf vagy figuratív rajzok, gyakran kibogozhatatlan betűkompozíciók, a kresz táblákra húzott mókás firkák, a gigantikus muralfestmények, tűzfalképek, a szobrokra szőtt, hímzett „jelmezek”, a sablonokkal készített stencilek, leradírozott betonfalak vagy a digitális kidolgozással előállított matricák. Tehát a megjelenési formák gazdag tárháza.

Egy kis történelem

Rendkívül érdekes, izgalmas és gyakran összeesküvés-elméletektől sem mentes lenne a graffiti történelmét felvázolni a barlangrajzoktól a Pompeii ásatásokon át napjainkig, de erre itt nincs elegendő hely. A sok ellentmondás eloszlatását ráhagynám a művészettörténészekre.

Maradjunk a XX. században, annak is a második felében, konkrétan New Yorkban, annak is a szegény negyedében.

Itt dúl a bandaháború, a határok kijelölése, az állatvilágban már régóta gyakorolt felségterület, revír körülrajzolásához hasonlóan, csak itt nem vizeletet vagy mirigyváladékot, hanem festéket használnak.

Ennek megfelelően ezek mind betűrajzok, firkák. A graffiti a New York-i metrószerelvények lefújásából fejlődött ki és indult el megállíthatatlanul világkörüli útjára.

A következő fontos állomás a graffiti történetében TAKI 183 esete, aki New-York-i gyalogosfutárként falra fújt szignóját szerteszét hagyta maga után a városban, amerre csak járt. Ezen felbuzdulva, fiatalok ezrei kezdték el utánozni egész New York-szerte. Ebből a spontán mozgalomból nőtte ki magát a graffiti pár éven belül önálló művészeti ággá.

A graffiti nemzetközi térhódításának első állomása Nyugat-Európa volt. A hiphop zene terjedésével a ’90-es évek végére mindenhová eljutott. Ma már szinte a világ minden nagyvárosában megtalálható, így például a kalligráfia eltérő hagyományaival rendelkező arab országokban és Kínában is.

A jelenlegi egyik legpezsgőbb graffiti élet a brazíliai São Paulóban folyik, aminek intenzitását a ’70-es évek New Yorkjához szokták hasonlítani.

Magyarországra a ’90-es évek elején, tehát jókora késéssel érkezett el az Amerikából elindult graffiti hullám. Szerencsére az amcsiknál dúló bandaháború rémtörténetet nálunk nyugodtan mellőzhetjük. Itthon sokáig tartotta magát az elképzelés, hogy a „falfestés” címszónak a Dulux falfesték teddy henger kombinációján és a műemlékek obszcén feliratokkal való összefirkálásának dimenzióján kívül nincs más vetülete, ezért sokáig ki is maradtunk a nagy street art hullámból. Szerencsére egyre többen akadnak olyanok, akik felismerik a városi művészetben rejlő számtalan lehetőséget, ami nem feltétlenül elcsúfítja a város összképét, hanem még változatosabbá, érdekesebbé teszi, és turistalátványosságnak sem utolsó. Ahogy lassan, de biztosan változik a budapesti lakosok mentalitása, a közösségi élmény fogalma is új szintre emelkedett.

A graffitisek (magányos farkasok vagy hazai szabadcsapatok, esetleg nemzetközi rajzkommandók) rászabadultak a nagyobb városokra (Budapest, Szeged, Miskolc, Debrecen stb.), fújtak, ahova csak értek. A tulajdonosok átfestenek, a writerek újra fújnak. Úgy tűnt, a graffitisek álltak nyerésre, ők voltak többen, és egyre elszántabbá váltak.

A BRFK publikussá vált adatai szerint több százra tehető az egyedül dolgozók és 40–50-re a crew-k (csapatok) száma csak Budapesten.

Alapvető változást hozott a 2012. évi C. jelű, a Büntető törvénykönyvről szóló törvény – közismert nevén Btk. – módosítása, ezzel megnyílt az út a büntethetőség felé. A másik mérföldkő volt a térfigyelő kamerák felszerelése a közterületekre, ezáltal megkezdődött a kritikus helyek állandó ellenőrzése, szükség szerint az azonnali intézkedések kezdeményezése.

Óbuda-Békásmegyer szerepe

A III. kerület kicsit más helyzetben van, itt találhatók Budapest legjelentősebb (ha nem az összes) római kori műemlékei. Az egyedülálló Aquincumi romkert, a városi és a katonai Amfiteátrum, a Fürdőmúzeum az Árpád hídra felvezető felüljáró alatt, faragott kövek a Fórián téren és a Fő tér környékén.

Az Önkormányzat „cérnája” akkor szakadt el, amikor a kerületben féltve őrzött római kori emlékek, oszlopok, kövek kerültek a tagelők érdeklődésének központjába. Magyarul elkezdték ezeket fújni.

Az első feljelentések is ekkor keletkeztek, a büntetések nem is maradtak el. Máig problémát jelent a Kassák és Vasarely múzeumok, valamint a Zichy-kastély falainak firkálása.

Ésszerűbbnek látszott (ennek helyessége mára egyértelműen be is bizonyosodott) a legális helyek meghatározása, kijelölése, amit az Önkormányzat meg is tett (lásd 29/2001. (X.20.) sz. rendelet). Emellett kialakultak a megtűrt és persze a tiltott felületek is. Mondhatni, alapvetően konszolidálódott a graffitis vizuális művészeti csatatér a kerületben. Sőt a writerek szerint itt található az egyetlen magyar „Dicsőségfal”, ezt gyakran Hall of Fame-nek (HoF) nevezik, bár szerintem találóbb lenne a „Hungarian Big Wall of Fame” elnevezés.

A Szentendrei HÉV vonalán több ezer m²-es, különböző típusú kerítés, zajvédő falfelület található, ezeket naponta több tízezren látják, elsősorban a Szentendréről vagy Békásmegyerről ingázók.

Ez komoly nézettséget, publicitást, marketinget, PR-t jelent, ami alapvetően meghatározó szempont a graffitiesek elismertségéhez vezető igencsak rögös úton.

2011 óta (tehát immár 6. éve) fotózom az Óbuda-Békásmegyeri graffitis tereket, 25 egymástól jól elkülöníthető falat és felületet tudtam felfedezni, megkülönböztetni. Természetesen – szerencsére vagy sajnos – sokkal több graffitizett fal létezik, kisebbek és nagyobbak is. A rengeteg kizárólag tagelt felület elemzésétől eltekintenék, mert ezek feldolgozására itt nincs lehetőség, de úgy gondolom, hogy nem is szükséges, hiszen előbb-utóbb akár unalmassá is válhatna a sok firka.

Igazán jelentős – a writerek (rajzolók, festékfújók) által kedvelt, folyamatosan használt – felület szerintem csak hét van, ebből mindössze három a legálisan festhető fal.

a BUSZESZ keleti és részben északi kerítései, a Viking összes betonkerítése (ezek ugyebár a hazai graffiti szlo­genben sűrűn emlegetett Fila legál falak) és a Békási gördeszka pálya falai.

Megtűrtnek minősíthető az Óbudai-szigetre vezető kis híd beton támfala, a HÉV Kaszásdűlő és Aquincum közötti zajvédőfalának lakótelep oldali felülete, ugyanitt a garázsok vakolt falai. A tiltás ellenére teljes hosszában betűsorokkal telerajzolt a BUSZESZ Bogdáni úti téglakerítése.

Ezeken a felületeken a klasszikus, ortodox, ún. color graffiti valamennyi típusa látható, az egyszerű throw uptól a legváltozatosabb betűsorokon (block, crome, silver, bubble, alphabet throwie, old school, wildstyle, 3D), a különböző karaktereken, figurákon át a master piec­ekig (mestermunkák) minden, ami reprezentálja a mai magyar graffiti mozgalmat.

A hazai graffiti szcéna folyamatosan változik. A nagy elődök, méltán megbecsült guruk (például NikonOne) már konszolidált, alkalmazott grafikusi életet élnek, családot alapítottak, keveset kockáztatnak, nem vállalkoznak illegál feladatokra.

Ugyanakkor előretörnek és helyet követelnek a fiatalok (például taker, transone, fat heat, fork4, pony, kast, chaos), a meglévők mellett új csapatok, crewk (például cfx, afx, abs, cfs, hso, 80s) alakulnak, és megkezdik gyötrelmes útjukat az elismerés, a fame (dicsőség) felé. Újabb és újabb típusokat kreálnak, gondolok a szobrok legális graffitizésére vagy a fák közé kifeszített fóliák festésére. Nincs megállás – a műértők legnagyobb örömére!

2017. május 20-án, szombaton 14,00 órától Graffiti falak Óbudán címmel Dr. Zumpf András fotókiállítása nyílik a Békásmegyeri Közösségi Házban (1038 Budapest, Csobánka tér 5.). A kiállítást Nádudvari Noémi, a Színes Város Csoport művészeti kurátora nyitja meg.