Kik is ők? Tóth Imre, vagyis Amerigo Tot 1933-ban, Drezdából, Otto Dix iskolájából menekült Olaszországba, ahol művészi tevékenységét díjak kísérték, és elkészítette az egyik legismertebb szobrászművészeti megrendelését, a római Termini pályaudvar frízét. A szélesebb olasz közönség filmszerepei által ismerte meg: rendezte őt többek között Francis Ford Coppola is. Nála több mint egy évtizeddel fiatalabb volt az olaszok Mattia unghereséje, vagyis a mi Triznya Mátyásunk, aki 1949-ben emigrált Olaszországba feleségével, Szőnyi István festőművész lányával, Szőnyi Zsuzsával.
Marko Carolus, vagyis idősebb Markó Károly pedig a 19. századi magyar festészet történetének egyik legjelentősebb alakja, akinek legsikeresebb festményei olasz kulturális közegben, itáliai mecénások megrendeléseinek köszönhetően készültek. Markót Toszkánába kötötte pályája, életét is ott fejezte be, de igyekezett a pesti és bécsi kapcsolatait is fenntartani. Hogyan vélekedtek róla a kortársai a magyar sajtóban, milyen viszonyban lehetett maga Markó Károly hazájával, és egyáltalán: foglalkoztatta-e ez a kérdés a 19. század első felének emberét?
A hazai művészeti közeg
A lőcsei születésű Markó Károly (Lőcse, 1793 – Firenze, 1860) a korszakban általánosságban a művészek előtt álló, tipikus utat járta be. Ugyan először műszaki, földmérői tanulmányokat folytatott, később a festészet felé fordult, és a bécsi Képzőművészeti Akadémiát látogatta. A reformkori magyar alkotók számára ez volt a művésszé válás bejáratott folyamata, mivel ekkor még nem létezett professzionális magyar képzőművészeti oktatás itthon, sőt a hazai művészeti szcéna kibontakozását olyan tényezők hátráltatták, mint a kulturális intézmények hiánya, az uralkodó, a magyar főhercegi család, a leggazdagabb arisztokraták bécsi távolléte, és a művészetet igénylő és megfizetni képes társadalmi réteg hiánya. Erről, a tőke és a támogatás hiányáról Kisfaludy Károly is írt egy 1823-as Kazinczy Ferencnek címzett levelében: „Így kell magunknak áldozni, midőn elfajult gazdagjaink szunnyadnak”. A hazai rajzi képzés megszervezését a kézműipar fellendítésének szándéka sürgette: így vettek részt például kötelezően a 18. század végétől egyes szakmák céhlegényei rajzoktatáson. A második Ratio Educationis (1806) megerősítette a rajziskolai kötelezettségeket, és ennek nyomán megjelentek az első magyar nyelvű rajztankönyvek is, de még évtizedeket kellett várni a magasabb szintű művészeti oktatásra.
A fiatal magyar festők és szobrászok útja tehát a császárvárosba vezetett, és többük – mint például a legjelesebb biedermeier festőink egyike, Borsos József – később ott is telepedett le. Markó Károly 1822 és 1823 közötti bécsi akadémiai tanulmányai után, 1826-ban Kismartonba költözött: itt születtek meg gyermekei is. Ekkor már megfordult olasz földön, de csak évekkel később telepedett le családjával Itáliában. Markóék éltek Rómában, Pisában és Firenzében is. A festő nevet szerzett magának az itáliai művészeti szcénában, nagy sikert arattak Tivoli és a római Campagna tájait ábrázoló képei, valamint 1843-ban azzal is elismerték munkásságát, hogy a firenzei akadémia tanárává nevezték ki.
Markó Károly magyar kiállítási szerepléseit mindig nagy figyelem övezte, annál is inkább, mert a hazai kiállítási élet még csak kereste a lehetőségeit 1840-ben, amikor Markó már külföldön is sikeres festőnek számított. A magyar kiállítási nyilvánosság polgárosodás szellemében fogant, első jelentősebb szervezetét, a Pesti Műegyletet 1839-ben, a liberális reformnemesség fiataljai hozták létre – az akkor huszonkét éves – Trefort Ágoston felhívására. A részvényes formában működő műegylet első, 1840-es kiállításán majdnem kilencezer látogatót számoltak, rendszeressé váló tárlatai pedig nem csupán bemutatkozási lehetőséget biztosítottak a hazai művészek számára, akik korábban csak a bécsi akadémiai tárlatokon állíthattak ki, de az egyleti kiállítások nyomán a magyar műkereskedelem és a művészeti tárgyú publicisztika, a műkritika is felpezsdült. A kezdeti időszakban jóval több külföldi kiállító szerepelt a tárlatokon, mint magyar. A Pesti Műegylet legelső, 1840-es kiállításához készült katalógus közölte a „Magyarhonban született, valamint abban élő művészeknek” a listáját, összesen harmincnégy névvel. Markó esetében feltüntették, hogy jelenleg Firenzében él, de szerepelt az alkotók között az olasz szobrász, Marco Casagrande is, aki évtizedeken keresztül a hazai művészeti életben, többek között az egri főszékesegyház és az esztergomi bazilika szobrászati díszítésén dolgozott.
A kortársak Markó Károlyról
Markó Károly bécsi és olasz működéséről is olvashatunk a reformkori lapok hasábjain, mintegy folyamatos tudósításban követhetjük végig a művész sorsának alakulását, utazásait, kiállítási szerepléseit. Megismerhetjük továbbá mecénásait, és tudomást szerzünk arról is, hogy 1836-ban Franciaország és az orosz kormány számára is teljesített megrendeléseket. Az 1830-as és 1840-es évek magyar nyelvű sajtójából tehát kiviláglik, Markó hogyan vált sikeressé külföldön.
A Tudománytár 1834-ben például így írt róla: „Marko Károly, nem csak születéssel de szívvel, lélekkel és nyelvvel is magyar hazafi társunk, ki leginkább mint tájfestő a’ bécsi műértőket csodálkozásra ragadta ecsete’ tündér bájaival, jelennen Romában mulat, ‘s ott munkássága már is több évekre el van, nála tett rendelésekkel, foglalva.” (Tudománytár, 1834, 4. kötet, 261–262.) Ugyanez a híradás később végigfutott több sajtótermékben, így a Jelenkor, valamint a Hazai s Külföldi Tudósítások című lapban is. Ez a híradás kiemeli, és valóban figyelemre méltó: Markó magyarnak született és magyarul is beszél. A Jelenkor 1837. augusztus 19-i száma új magasságba emelte a festő nevét, amikor Markó egyik nagy itáliai sikeréről adott hírt. Az osztrák császári követként a római Szentszéknél szolgáló Rudolf von Lützow gróf közszemlére tette százhúsz darabos gyűjteményét. A művek között nagy feltűnést keltettek Markó tájképei: „Romában általányosan csak magyar Claude Lorrainnek nevezik őt. Szép dicséret, főkép idegen alakból!” Claude Lorrain, a 17. századi francia tájképfestő csak tizenéves volt, amikor Itáliába ment.
Lorrain műveit már életében hamisították, hatása pedig messze túlélte őt: festészete olyan követőket vonzott, mint az angol William Turner és maga Markó Károly. A magyar festő és Lorrain közötti párhuzam, amelyről a cikk szerzője is megemlékezett, arra utal, hogy Markó igazán közel került az olasz kultúrafogyasztó közönség szemében is ahhoz az élettel teli, mediterrán fényekben és színekben úszó, igazi itáliai tájhoz, amelyet korábban csak Lorraintől ismertek.
A Rudolf von Lützow gyűjteményében található egyik képet Markó legjobb művének tartották ekkor, a méltatások pedig az itáliai tájak és hangulatok leghívebb visszaadását emelték ki legnagyobb erényeként: „a’ legszebb kép, mit az itteni buja növényzésről adhatni. A’ lenyugvó nap’ világositása olly ragyogást ad az egésznek, mellynek minden éjszakföldi előtt, ki a’ déli szinpompát nem ismeri, gondolhatlannak kell látszania. A’ kép a’ kirakási teremben függ, a’Porta del popolo mellett, ’s bel- és külföldi lapok nem telhetnek meg e’ mestermü magasztalásival.” A sajtó osztatlan lelkesedése kapcsán a publicista és műfordító (későbbi országgyűlési képviselő) Kazinczy Gábor feltette a kérdést: lehetünk-e egyáltalán büszkék Markóra, Liszt Ferencre, ha országunk igen keveset tett azért, hogy ők itt legyenek sikeresek és elismertek: „De magyar e ez a’ Markó, ez a’ Liszt, ez a’ Haydn, hogy a’ művészvilág’ több nagy matadorait ne említsem? Érdemli-e ez a’ nép, melly a’ külföld’ buta majmolásában, keble’ kincseit méltánylani, megtartani képes nem volt soha; érdemli-e, kérdem, hogy ragyogásuk ő rá is vessen egy sugárt? – Nem! ’s te Marko és Liszt, lelenczei a’ nagy világszellemnek, büntelen’ tagadhatjátok meg a’ természetelleni anyát, ’s ragyogástok’ koszorúit rakjátok le azon karokba, mik méltányló szerelemmel nyíltak elétek!” (Társalkodó, 1839. május 18.) Kazinczy arra buzdította a nagy alkotóinkat, hogy legyenek azzá, éljenek ott, ahol közönségük megbecsüli őket, mecénások támogatják művészetüket.
A külföldön boldoguló művészeinkkel kapcsolatos sajtóvita két évvel később, 1841-ben ismét fellobbant. Ekkor az Athenaeum hasábjain a Döme nevű szerző idézte a Publicola írói álnéven publikáló Szász Károly erdélyi tanár, jogász és matematikus szavait. Publicola szerint a magyarságnak nincs oka örülnie Schodelné Klein Rozália operaénekes, Markó és Liszt külföldi sikereinek, mert ők nem hangoztatják magukról, hogy magyarok, sőt Publicola egyenesen a hazafiságukat kérdőjelezte meg azzal, hogy megírta: ezek az alkotók a Lajtán túl maguk sem gondolják azt, hogy magyarok. Ezzel ellentétben Döme védelmébe vette a festőt: „Mint rokona és fiatalkori biztosa és barátja e’ nemes lelkű férfiúnak bizonyossá tehetem P. urat, hogy Markó a’ Lajtán innen is túl is egy magyarnak sem enged a’ haza’ szeretetében, hogy Ő nemzete’ nevét soha sem tagadta meg, vagy csak soha sem is hallgatta el, ’s hogy az ő ajkairól őt senki a’ kerékföldön másnak mint magyarnak nem ismeri, mi neki édes öröme és dicsősége.” (Athenaeum, 1841. október 14.)
Markó 1840-től folyamatosan szerepelt a Pesti Műegylet tárlatain, de gyakran magántulajdonosok adták be saját Markó-képüket ezekre a kiállításokra, hogy megjelenhessen egy-egy képe a régi Redout (Vigadó) termeiben rendezett kiállításokon. Az itthon kiállított festményei között találunk Itália napsütötte lankáit, az olasz népéletből vett zsánerjeleneteket ábrázoló témákat és bibliai jeleneteket is. Ezzel párhuzamosan a művészeti témájú publicisztika nem tudott eltávolodni a Markó és Liszt Ferenc kapcsán sorra felmerülő identitáskérdésektől. A Honderü 1844. január 20-án írt Markó Károly kapcsán, hogy „lehetne-e csodálkoznunk, ha netán szülőföldjét feledné el a szellemdús festész előbb, semmint a bájoló Italiát, ama szent hazát, melly bölcsője és egyszersmind menhelye annyi fellengő művészetnek! […] Még Amerikába is diadallal viszik át Marko’ ecsetének dicső teremtményeit, csak saját honosi nem tanulják becsülni őt, kit az egész művelt világ Magyarország’ Claude Lorrain-jének czímez. Meglehet csalatkozunk, de mi olly kevés Marko-képet ismerünk Magyarhonban, hogy alig mérnék azokat ujjainkon előszámlálni.” A szerző úgy folytatja, hogy a „legszebb paloták’, a legdúsabb oligarchák’ csarnokaiban sem látni e bájoló ecset’ örökre szép vonásait. […] A több év óta létező pesti műegylet tudtunkra egyetlenegy képet vásárolt eddig a jeles művésztől, ha jól emlékezünk a nemzeti museumnak ajánlottat. A nemzeti museum tehát e kis magánegyletke’ kegyéből birandja legnagyobb festőjének egyetlen remekét!…” Ezután a cikk szerzője végül a nemzet tehetős arisztokratáihoz szól: az anyagi jólét fontos, de a „a szent művészet’ szellemi kamatja sem kicsiny tényező a népek’ emelkedésében, s hogy a nemzet […] nem feledkezhetik el egészen amaz árva fiukról, kiknek dicső neveik, midőn világsz-erte zengenek, a nemzet saját hírét, saját dicsőségét viszhangozzák. […] Hazafiak! honatyák! pártoljátok az élet’ költészetét… művészetét… mert rövid az élet, örökös pedig a művészet!” Ez a cikk is jól példázza azt, amiről már korábban szóltunk Markó indulása kapcsán: még az 1840-es években sincs a művészetet fenntartani képes kultúrafogyasztó polgárság az országban, de még az arisztokrácia is inkább Bécsben tartotta gyűjteményeit.
Az év során, 1844-ben, szintén a Honderü hasábjain, annak május 18-i számában jelentkezett ismét e keserű téma. A festőhöz és a zeneszerzőhöz további neveket kapcsolt a cikk szerzője: Elssler Fanny balett-táncosnőét és az akkor még csak tizenhárom éves hegedűművészét, Joachim Józsefét. Joachim kora (és egyes vélemények szerint minden idők) egyik legjobb hegedűjátékosa volt, aki az akkor alakuló berlini zeneakadémia első igazgatója volt 1869-től egészen haláláig, 1907-ig. A cikk szerzője e négy magyar jelentőségére irányítja az olvasók figyelmét: „Tehát a világművészet’ három székvárosát azonegy perczben három magyar művész tartja magasztaltságban. Joachim Londont, Liszt Párist és Elssler Bécset. Vegyük még hozzájuk Romát, mellynek egyik dicsősége: Marko hasonlag hazánkfia.” Majd a szerző azzal folytatja, hogy méltán büszkék lehetnénk arra, hogy „e pillanatban Magyarhonnak köszöni Europa a művészet’ négy külön ágáni legelső lángeszeit, ha – ha e lángeszek’ kifejlesztése körül magunknak bárha parányi kis érdemecskénk is volna. Mig most – a fénynél, melly dicsőségükről hazánkra sugárzik, csak annál inkább látjuk saját – semmiségünket, annál fájdalmasban érezzük művészetek körüli teljes hátramaradtunkat.” Hiszen Joachim például a bécsi konzervatóriumban, majd Lipcsében tanult, később Felix Mendelssohn Bartholdy oldalán jutott el Londonba, ahonnan nem volt számára megállás a világhírig, Markó pedig, amint már említettük, szintén a császárvárosban indult el a művésszé válás útján. A szerző felteszi a nemzetet megrovó kérdését: „köszönhetnek-e honunknak valamit a – vaktörténetes születésen kívül? édesanyaként ápolta-e ez a született lángeszet? s ha nem – kivánhatunk-e bő vonzalmat mostohaanya iránt? Ím az énekiskola, a zeneegylet – tengenek. Conservatorium – még úgyszólván jámbor óhajtat. Vajha ne sokáig lenne már az, hogy ne kényteleníttetnénk művészeti mezetlenségünket a külföld’ dicsőségének ál pávatollaival födözgetni.” A Honderü írója ugyan nem említi, de 1844 májusában ugyanígy sorakozhatna a zeneegylet és a konzervatórium „tengődése” mellé a művészképzés fájó hiánya is.
Itália földjén
A pesti művészeti közegben fellendülő kiállítási élet számos kritikát kapott: az éppen ekkor teret nyerő művészeti kritika néhány képviselője az orientalizáló és egzotikus témák túlsúlyára panaszkodott, hiányolva a nemzeti tájakat, a magyar karaktereket. Pesti Műegylet 1846-os kiállítását éppen a velencei származású Marastoni Jakab rendezte, aki a korábbiaknál is több hazai művészt szerepeltetett ebben az évben a tárlaton, de – ahogyan ezt Ney Ferenc kritikájában olvashatjuk – e szándékot így sem övezte osztatlan lelkesedés, mert a magyarok is olasz témákat festettek: „A’ 4-ik terem csupa hazai műveknek van átengedve, ’s mit találunk itt? Arczképet, meg tanulmányfőt, meg arczképet, meg csendéletet, és ismét arczképet. Hát még? Bibliai darabot, olasz haramiákat, korcsmai kóborlók meg játékosokat, olasztájékot, bagdadi karavánt, guslejátszót, görög vadászt, olasz halásznét, velenczei gyermeket, és velenczei vizhordozókat, s még Márkótúl három olaszvidéket. Kétségkívül mind igen igen magyar, igen hazai tárgyak!” (Életképek, 1846. augusztus 15.)
De milyenek Markó „olaszvidéki” tájai? Markó Károly Lőcsén született, mérnökként a Tátrában tevékenykedett, majd Bécsben érett művésszé és Kismartonban élt évekig. Számára Itália földje egy egészen sajátos tájélményt jelentett: korábban nem látott vegetáció, dús lombú fák, pineák, amelyek a tüzes napfényben megannyi zöldben játszanak; és az izzó, párás levegővel átjárt mediterrán hangulat, amely rátelepszik az antikvitás romjaival ékeskedő tájra.
A Honművész így írt az első Pesten bemutatott képeiről: „De mit szólljunk magáról az olasz vidékeket tárgyaló festményekről? Maguk azok a’ természet, egész mezetlenségében ’s pompájában, egyszerűségében ’s gazdagságában vászonra varázsolva. A’ hivebben vissza nem adhatott lombok között szellőket vélünk susogni; a’ harmatos fűvet dagadni képzeljük; az árnyakba hűsölni vágyakozunk; a’ virágnak csak illata hiányzik, a’ csermelynek pedig suttogása. ’S milly utánozhatlanok romjai, levegője.” (Honművész, 1840. július 5.)
A legkorábbi képek közé tartozik a szüreti jelenetet ábrázoló, Olasz táj táncoló alakokkal (Szüret) című, ma a Magyar Nemzeti Galériában őrzött képe. Az 1835-ben, Rómában készült festmény az Itália-élmény minden jellegzetességét magába sűríti az idillikus tájba helyezett romokkal és a szüretelő, népviseletben látható helyiekkel. Ezek a staffázsalakok valószínűleg épp a tarantellát járják: ez a pörgős ritmikájú dél-olasz néptánc jellegzetes lépésekkel idézi meg a fájdalmas tarantulacsípés okozta izomrángásokat, és általában tamburinos (csörgődobos) és mandolinos zenére táncolják – ahogyan Markónál is láthatjuk. Ugyanígy a jó hangulatú szüretelőket festette meg a több mint tíz évvel későbbi, Firenzében készült Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel című képén is, az előzőhöz képest azonban egy jellegzetes új motívummal komponálta meg képét. Markónak ettől az alkotói korszakától kezdődően szinte állandó képi eszköze lett a lemenőben lévő nap, amelynek utolsó sugarai is erős fénnyel aranyozzák be a tájat. A festmény levegője szinte vibrál, a burjánzó növényzet levelei szinte csillognak, és a festésmód is figyelemre méltó. A Markóra jellemző aprólékos, részletező, finom kézzel festett képen a napkorong – mintegy annak erejét hangsúlyozandó – vastag, pasztózus ecsetvonásokkal került a vászonra.
Követői – egyrészt a festő saját gyermekei, másrészt a 19. század közepén kibontakozó tájfestők generációja – a markói eszményítés módszerével és a képeket beborító aranyló csillogás szüntelen keresésével alkották meg a magyar tájfestészet legjelentősebb műveit.
A magyar puszta: nemzeti táj Markó ecsetjén
Ugyan már korábban, 1841-ben is szerepelt Markó a Pesti Műegylet tárlatain magyar témájú képpel (Magyar vidék, amelyet pisai tartózkodása során festett), a hatvanéves Markó Károly 1853-ban két hazai tájjal is jelentkezett itthon. A puszta és a Magyar alföldi táj gémeskúttal című képek nagy visszhangot keltettek a korabeli sajtóban. Az egyik legnagyobb érdekességük, hogy a magyar Alföldtől több száz, ezer kilométerre készültek: előbbi Bécsben, utóbbi Firenze környékén. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött festményeket több mint harminc év itáliai távollét után, emlékezetből festette Markó, s mint ilyenek, topografikus pontosság, bizonyosan azonosítható helyszín helyett emblémába sűrítik az alföld „lényegét”: a puszta síkjában magányosan tornyosuló gémeskutat, az itatóvályút, a magas horizontot. Érdekes, hogy Petőfi Sándor közel ugyanekkor, 1844-ben, Pesten írta Az Alföld című versét és 1848 júniusában, és szintén Pesten készült a Kiskunság című költeménye, Munkácsy Mihály pedig Münchenben vitte vászonra korai, 1867-es tájképét, a Vihar a pusztán című olajképet.
Markó Károly ezeken az alföld-képeken nem alkalmazhatta maradéktalanul az itáliai képek sajátosságait, az általa igen kedvelt és a legmagasabb szinten használt megoldásokat: a nehéz felhők mögé bújó napkorong alatt nem izzik a végtelen róna, a levegőt nem színezi meg a páraszemcséken csillogó napfény, a növényzet sem sorakoztatja egymás mellé a zöldek sokaságát. Az Itália-képekhez hasonlóan azonban ezek az alföld-képek is valamiféle eszményítést mutatnak: az idealizáló karakterű festmények a „puszta csendje” állandó toposzt örökítik meg. A puszta című kép kompozícióját az alacsonyan húzódó horizontvonal és a felette játszódó égi események uralják: látjuk, hogy elvonulnak a viharfelhők, mögötte a tiszta ég kékje sejlik fel. A páros szivárvány is mutatja, hogy épp most állt el az eső, és ez, a zápor, a földön megálló víz az alföldi ember legnagyobb kincse. Markó a rónaság nyugodt, reményteljes arcát festette meg, s ezzel a korszakban szinte erőszakosan követelt nemzeti témájú festészet követelményeinek is megfelelt. A puszta című kép mögötti gondolatiságba a festmény megrendelője és tulajdonosa, gróf Zichy Edmund vezette be a publikumot. Egy 1896-os cikkben olvashatjuk Zichy visszaemlékezését, amely szerint Markó „ezt a képet a szabadságharcz elbukásának hatása alatt festette, mikor a szabadság és alkotmány elveszett. De oda festette a szivárványt, a reményt, hogy a nagy baj közepette nem kell csüggednünk, mivel majd nekünk is felvirrad egy szebb jövő hajnala…” (Képes Folyóirat – A Vasárnapi Ujság füzetekben, 1896, 19. kötet, 388–389.) Ezek a gondolatok még fontosabbá teszik számunkra, a magyar kultúra szempontjából A pusztát: a szabadságharc idején is távollévő Markó együtt érzett a magyarokkal, és Itália bájoló vidékei mellett a magyar pusztát járta a képzelete.
Érdekes szempont a Markó és a hazafiság kérdésben, hogy amikor az első és sokáig egyetlen hazai kiállítási nyilvánosságot, a Pesti Műegyletet nemzetietlenséggel vádolták (mert kezdetben – amikor magyar alkotók nem lévén nagy számban – több külföldi alkotót szerepeltettek, és a sorsolásra megvett képek is sokszor „idegenektől” vétettek meg), akkor épp Markó neve került képbe e vádak semlegesítésekor. A Pesti Műegylet arról határozott, hogy évente vásárolnak és a Nemzeti Múzeumnak ajándékoznak majd festményeket, hogy a magyar kultúrát gyarapítsák, és rögtön 1843-ban és 1844-ben is vásároltak Markótól egy-egy képet. A műegyleti kiállításokon eladóként megjelölt Markó-festmények mindig nagy szenzációnak számítottak, és áraik meghaladták az átlagos szintet: például 1843-ban, amikor a Pesti Műegylet összesen 900 pengő forintot fordított arra, hogy képvásárlással a Nemzeti Múzeumot gyarapítsa, akkor ebből az összegből 500 pengő forintot csak egyetlen Markó-tájképre költöttek el.
Markó Károly élete vége felé, 1853-ban hazalátogatott Pestre. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója helyet adott a festő köszöntésének. Markó tiszteletére díszlakomát tartottak, kifüggesztették a múzeumi tulajdonban lévő képeit, megkoszorúzták a Ligeti Antal által festett portréját. Császár Ferenc jogász és költő verssel köszöntötte a festőt: „A nagyvilágé lettél ecseteddel / de a mienk nagy lelked és szíveddel; / és a babér, mely éke homlokodnak; / örök sugarú fényt kölcsönöz a honnak”. Az ekkor kiadott emléklapon pedig Székács József püspök, író verse köszöntötte Markót: „Amint műveiden szemeink bámulva merengnek: / örvend lelkünk, hogy szépek, hogy honfiművek; / üdvözlégy minden népeknek honfia, MARKÓ! / S légy e hazáé is – e haza szíve Tiéd!” E versek is a nagyvilág–Magyarország polémiára épülnek, kicsengésük is figyelemre méltó:
A Nemzeti Múzeumban három, 1860 és 1900 között megnyitott képtári termet neveztek el magyar művészekről: Markóról, Zichy Mihályról és Munkácsy Mihályról. E rövid névsorban mindenképpen figyelemre méltó, hogy mindegyikük külföldön lett híres festő. A Markó 1860-ban bekövetkezett halála után a Nemzeti Képcsarnok Egylet további nyolc képet megvásárolt a festő hagyatékából, és 1864-ben szobrot is állítottak a tiszteletére ebben a teremben. Hans Gasser márvány mellszobrát Ferenc József osztrák császár és magyar király ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. A Markó-csarnokban nem csak az ő és fiai festményei függtek, hanem többek között Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Ligeti Antal, Brodszky Sándor és Marastoni Jakab táj- és életképei is, mintegy példaként bemutatva a magyar nemzeti táj és karakter, valamint a hőn áhított magyar festőiskola alakulását. Markó tájainak magyar karakterét ugyan később megkérdőjelezték, a Markó-termet nem szüntették meg, de később az anyaga szűkült, és Gasser szobra is kikerült onnan.
Jelenleg csaknem ötven olajfestmény és több mint százötven grafika található a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében, és több műve van jelenleg is magyarországi magángyűjteményekben. Festményei világszerte magán- és közgyűjteményekben, Firenzében (Gallerie degli Uffizi, Museo Stibbert) és Modenában (Galleria d’Arte Moderna), valamint Koppenhága, Pozsony, Prága, Barcelona és Mexikóváros múzeumaiban is megtalálhatók.
Markói örökség a magyar kultúrában
Markó Károly élete utolsó szakaszát a Firenzéhez közel fekvő, Appeggio vagy La Peggio néven ismert villában töltötte családjával. A vidéki villa sokáig a Medici-család tulajdonában öröklődött, és a toszkán dombvidék éke volt, de a 19. század elejére igencsak lepusztult. Az egykor fényűző épületet jelentősen átalakították, a kertből gazdaság lett. Markó Károlyon kívül is volt híres lakója: később az olasz szobrász, Giovanni Dupré is élt falai között. Markó itt látta vendégül azokat a fiatal festőket, akik tanulni szerettek volna tőle. Ahogyan Erdélyi János költő, kritikus, népköltési gyűjtő 1845-ben a Pesti Hírlapban írt Markóról: „A művésznek Florenzben az új idők Athenjeben, sőt egész Olaszországban nagy híre van az ottani művészek előtt is… Körülötte az ifjú művészek serege, mint egykor Raffael körül.” Tanítványa volt többek között Kovács Mihály, Molnár József, Telepy Károly és Ligeti Antal is, de idősebb Markó Károly művészetének hatása nem ért véget velük. Markó gyermekei, Károly, András, Katalin és Ferenc is folytatták édesapjuk tájfestészetét: képeikkel idősebb Markó Károly romantika és klasszicizmus határán kibontakozó hagyománya öröklődött tovább. A Markó Károly és követői festményei, az Olaszhonban készült művek is a hazai kultúrát gazdagítják, a magyarok feladata tehát nem más: „Hazafiak! honatyák! pártoljátok az élet’ költészetét… művészetét… mert rövid az élet, örökös pedig a művészet!” – ahogyan a Honderü is felhívta erre a figyelmet több mint száznyolcvan évvel ezelőtt.
Nyitóképen:
Id. Markó Károly: Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel, 1846
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
© Szépművészeti Múzeum, Budapest
