Jelentés a békásmegyeri téglagyár agyagbányájában folyó leletmentésről:
„Fent említett helyen agyagbányászás során a mai műúttól nyugatra húzódó területen római épület maradványait termelték ki, s kőanyagát az Illatos árok menti Duna-védgáthoz szállították el. Mire a leletmentést elkezdtük, a római épület keleti traktusa már leomlott, s az egész épület leszakadással fenyegetett. Minthogy mindössze két ásatási munkaerő áll rendelkezésünkre, a júniusi esőzések során még egy középső helyiségsor is leszakadt.
Eddig hét helyiséget bontottunk ki, egy csatornát a villa déli szegélyén. Észak felé még mindenütt falcsonkok állnak ki a szakadékos partfalból.”
Miközben a békásmegyeri Duna-parton már évek óta ásatások folytak, Kőnig Antal egyik terepbejárása alkalmával, 1961 májusában fedezte fel a téglagyárnál a faragott köveket, nagy mennyiségű tegulát (tetőfedő téglát), imbrexet (kúpcserepet) és terrazzo padlómaradványokat. A helyszíni szemlén kiderült, hogy korábban „már sok durván faragott követ hordtak ki a töltéshez”, s nyilvánvalóvá vált, hogy éppen egy római kori villaépületet bontanak szét a munkagépekkel. Nem sokkal ezután, május 26-án Póczy Klára vezetésével indult meg a rövid ideig tartó leletmentés. Június 15-én már arról értesülünk, hogy „Békásmegyeren, a Téglagyár melletti ásatásnál sem a Vállalat, sem a Múzeum nem dolgozik, ellenben az érdeklődők sok kárt tesznek az ásatásban”. Kőnig Antal a gyár felett húzódó dűlőút mellett, a bokrok alatt újabb római téglákat és falmaradványokat látott június 23-án, de úgy tűnik, soha többet nem folyt régészeti kutatás a területen. Naplója szerint ősszel csak kotrógépekkel és földgyaluval dolgoztak itt, s a kitermelt földdel feltöltötték a Barát-patak (Büdös-árok) és a fővárosi üdülők közötti területet.
A római kori villák
A villa elnevezés a római korban nem fényűző lakóházat jelentett, bár ismerünk számos luxus kivitelű épületet is. A villák önálló gazdasági egységként működtek (egyfajta majorságként), amelyek az önellátáson kívül eladásra is termeltek. A vidéki földbirtokon található épületegyüttest Columella, a Kr. u. I. században élt szerző gazdasági szempontból három részre osztotta.
A földbirtokos háza mellett különféle gazdasági rendeltetésű épületek (istállók, kocsiszínek, pajták), a birtokon dolgozók szállásai (villa rustica) álltak. A pars fructuariához tartoztak a terménytárolók, sajtolók, borospincék. Ezek körül kisebb műhelyek, kemencék, őrlőmalmok, tavak és trágyadombok helyezkedhettek el. A villákhoz szorosan tartozó földterületen folyt tehát az állattenyésztés, növénytermesztés, bor- és olívaolaj termelés, fakitermelés vagy egyéb gazdasági, kézműves és ipari tevékenység. Vitruvius a falusi házak kapcsán ír a legcélszerűbb elrendezésről. Eszerint például az udvarban a konyha a legmelegebb helyen, a marhaistállók pedig a konyha mellett legyenek, „s ezek jászlai a tűzhelyre és kelet felé nézzenek, mert ha az ökrök fényt és tüzet látnak, nem lesznek ijedősek”, míg „ha az igáslovakat a tűz közelében tartjuk az istállóban, borzasak lesznek”. A fürdők legyenek összekapcsolva a konyhával, az olajprés a konyha szomszédságában működjön, a hozzá kapcsolódó borospince ablakai pedig északra nézzenek.
Ezeket a logikusan hangzó ajánlásokat egyelőre nem tudjuk hasznosítani az Aquincum környéki villák esetében. A legtöbb csupán részben kutatott, néhány épületrészletet sikerült csak közülük feltárni, a melléképületek elhelyezkedéséről vagy funkciójáról többnyire nincsenek ismereteink.
A békásmegyeri villa
Római kori villák egyre nagyobb számban kerülnek elő a budai hegyek lankáin. A környéken, a békásmegyeri villától északra, Budakalászon, Pomázon, Szentendrén, délre Csillaghegyen, a Pusztakúti út mentén, a Mocsárosdűlőnél, az Aranyhegyen, a Csúcshegyen, a Harsánylejtőn, a Testvérhegyen, a Kapucinus dombon, az Ürömi úton, a Szépvölgyit úton sorakoznak az eddig ismert lelőhelyek.
Mivel a békásmegyeri villáról az említett jelentéseken kívül egyéb dokumentációval nem, csupán néhány fotóval rendelkezünk, az ásatásról egyedül Póczy Klára Budapest Régiségeiben megjelent cikkéből tájékozódhatunk. Ennek során a 4 méter széles sóderes út mellett sikerült a 12×12 méteres alapterületű főépületet körülhatárolniuk. Ebben az esetben tehát a közeli villákhoz képest egy igen kisméretű, szegényesebb épületről van szó. Az alaprajz azt sugallja, hogy teljes kiterjedését sikerült felmérni, illetve a leszakadt részeket kiszerkeszteni. Az ásatási fotókból és a korabeli falkutató módszerekből kiindulva azonban elképzelhető, hogy a későbbi bolygatások, kimarkolt részek, az erózió vagy a szűkös keret miatt nem volt mód észrevenni további falmaradványokat. A Kőnig Antal által későbbi terepbejárási naplóban említett, bokrok között megbúvó további falakról s főként elhelyezkedésükről nincs információnk.
A teraszosan, több szinten épült szobasorokat fél méter vastag omladékréteg borította. A legfelső és a legalsó megtalált padlók közötti szintkülönbség 380 cm volt. Lehetséges, hogy a lezuhant oszloptöredékek és kőbázisok a villa keleti oldalán oszlopos tornác részeit képezték. Az udvarról lépcső vezetett az alacsonyabban fekvő házba. Az egyik küszöbkő az eredeti helyén feküdt, néhány falon megmaradt a fehér vakolat is. A 3. helyiség felől eredetileg szintén nyílt kijárat az udvarra, ezt azonban később az ajtókerettel és az északi oldalon lévő ablakkal együtt befalazták. Elképzelhető, hogy földcsuszamlás miatt volt szükség erre, illetve a meredek lejtő felőli fal 50–55 cm-esről 80 cm vastagságúra szélesítésére. Az 1. helyiségből a 4. helyiségbe egy csatorna nyúlt, amelyből átfolyhatott a víz, s így – az ásató feltételezése szerint – a középső sor keskeny kamrái lehettek a fürdőszobák. Az 1., 4. és 5. helyiség padlója alatt kőlapokat találtak, amelyek a hegyoldalba behúzódó üregeket – feltehetően pinceként szolgáló helyiségeket – fedték le. A pincébe az 1. helyiségből is nyílhatott egy csapóajtó, amennyiben a kemence melletti 80×90 cm-es felületen a kőlapok hiánya erre utal.
A III. század végén – IV. század elején bizonyos részeket még átépítettek. Az ásatás során talált 33 darab érem többségét a III. század második felében verték, de a 2 darab II. Constantinus és egy Valens érme alapján a villát a 374. évi kvád betörés előtt valószínűleg nem hagyták el. A lándzsa és zabla Póczy Klára szerint arra utal, hogy a lakók elmenekülése után a katonaság, kisebb helyőrség vette birtokba az épületet. Így a villa, amely korábban a dombon a szobák szintkülönbsége miatt szép kilátást nyújtott, a római uralom végén magaslati erődként szolgálhatott. Az épületet tűzvész pusztította el, a helyenként megmaradt, megszenesedett tetőgerendákra omlott a beszakadt tető, erre pedig rádőlt az északi külső fal. Néhány kora népvándorlás kori és középkori lelet későbbi, rövid ideig tartó használatról tanúskodik.
Újabb római épület a Rózsadomb utcában
A 2006-ban Békásmegyer-Ófalu dimbes-dombos részén elsőként előkerült római kori objektumok kulcsfontosságúak a kutatás szempontjából. Egy pince és gázcsőárok árkában falmaradványokat, omladékrétegeket, terrazzo padló- és tégladarabokat találtak. A falakat a felhagyás után kőbányaként használták, így a legtöbbnek csak kiszedett nyoma maradt. Az építéstechnika és a néhány lelet elárulja, hogy egy római kori épületet rejt a föld.
Több információhoz akkor juthatunk, ha a környékbeli bejelentett építkezéseken régészeti megfigyelést végzünk, s ki tudjuk deríteni, hogy egy újabb villagazdaságról, útállomásról, fogadóról, esetleg településhez tartozó épületről van-e szó.
A környék villatulajdonosai
Gyakran előfordul, hogy a régészek olyan települést találnak, amelynek sosem derül ki a neve, ugyanakkor iratokból, kőemlékekről ismert településneveket nem tudnak beazonosítani lelőhelyekkel. A kutatás régóta feltételezi, hogy a vicus Vindonianust, egy Aquincum territoriumához tartozó falusias települést Békásmegyeren vagy Csillaghegyen kell keresni.
Theodor Mommsen külön megjegyezte, hogy baromfikkal harcolva sikerült lejegyeznie a feliratot, amelynek megfejtésére több megoldás is született. Az oltárkövet Iupiter optimus maximusnak, luno reginának, Minervának és az összes többi istenségnek állították a vicus Vindonianus birtokosai. A mára már megkopott, töredékes kövön felsorolták az előkelő, possessorokként megnevezett aquincumi polgárok neveit is. Eszerint az egyik oltárt Aurelius Vettianus római lovag birtokán állították. A másik oldalon, amelyen a possessorok oltárkövéről emlékeznek meg, első helyen szerepel M. Aur(elius) Aepictetianus, akinek hivatali pályafutása alapján kikövetkeztethető, hogy a feliratok 229-ben készülhettek. Minthogy villatulajdonosok rendszerint leszerelt katonák, illetve a városi vezetőréteg tagjai voltak, amennyiben a kő az eredeti helyéről került elő, nem kizárt, hogy a békásmegyeri villa egyik birtokosának nevét is az oltárt állítók között kell keresnünk.
(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)
