Keresés
rovatok
rovatok
múzeum | 2018 tavasz
Fotó: Aquincumi Múzeum
Nagy Alexandra: Római kori villa Békásmegyeren
Római épület zuhant az agyagbányába
Leletmentés bejelentés:
„Kőnig Antal személyesen közli, hogy terepbejárása alkalmával a III. ker., Békásmegyeri Téglagyárnál (Budakalász határánál) az agyagbánya mellett a Budapesti Útépítő Vállalat markológéppel földet termel ki. A leszakadt partból kb. 8 m hosszú és 50–60 cm széles római kori törmelékréteg látszik ki, melyben látszólag falmaradványok is vannak. Ugyanebből a törmelékből két darab, kb. 100×80×60 cm-es, gondosan faragott kő került elő, melyeknek két végén csapolás nyoma volt megfigyelhető. Ezen kívül nagy mennyiségű tegula, imbrex és terrazzo padló volt látható.”

Jelentés a békásmegyeri téglagyár agyagbányájában folyó leletmentésről:

„Fent említett helyen agyagbányászás során a mai műúttól nyugatra húzódó területen római épület maradványait termelték ki, s kőanyagát az Illatos árok menti Duna-védgáthoz szállították el. Mire a leletmentést elkezdtük, a római épület keleti traktusa már leomlott, s az egész épület leszakadással fenyegetett. Minthogy mindössze két ásatási munkaerő áll rendelkezésünkre, a júniusi esőzések során még egy középső helyiségsor is leszakadt.

A földkitermelés során súlyosan megrepedt és összeszakadozott agyagfalban már csak az épület északi szegélyén folytathatjuk régészeti megfigyeléseinket.

Eddig hét helyiséget bontottunk ki, egy csatornát a villa déli szegélyén. Észak felé még mindenütt falcsonkok állnak ki a szakadékos partfalból.”

Miközben a békásmegyeri Duna-parton már évek óta ásatások folytak, Kőnig Antal egyik terepbejárása alkalmával, 1961 májusában fedezte fel a téglagyárnál a faragott köveket, nagy mennyiségű tegulát (tetőfedő téglát), imbrexet (kúpcserepet) és terrazzo padlómaradványokat. A helyszíni szemlén kiderült, hogy korábban „már sok durván faragott követ hordtak ki a töltéshez”, s nyilvánvalóvá vált, hogy éppen egy római kori villaépületet bontanak szét a munkagépekkel. Nem sokkal ezután, május 26-án Póczy Klára vezetésével indult meg a rövid ideig tartó leletmentés. Június 15-én már arról értesülünk, hogy „Békásmegyeren, a Téglagyár melletti ásatásnál sem a Vállalat, sem a Múzeum nem dolgozik, ellenben az érdeklődők sok kárt tesznek az ásatásban”. Kőnig Antal a gyár felett húzódó dűlőút mellett, a bokrok alatt újabb római téglákat és falmaradványokat látott június 23-án, de úgy tűnik, soha többet nem folyt régészeti kutatás a területen. Naplója szerint ősszel csak kotrógépekkel és földgyaluval dolgoztak itt, s a kitermelt földdel feltöltötték a Barát-patak (Büdös-árok) és a fővárosi üdülők közötti területet.

A villa feltárása 1961-ben.
Forrás: Aquincumi Múzeum archívuma

A római kori villák

A villa elnevezés a római korban nem fényűző lakóházat jelentett, bár ismerünk számos luxus kivitelű épületet is. A villák önálló gazdasági egységként működtek (egyfajta majorságként), amelyek az önellátáson kívül eladásra is termeltek. A vidéki földbirtokon található épületegyüttest Columella, a Kr. u. I. században élt szerző gazdasági szempontból három részre osztotta.

A villagazdaság főépülete (villa urbana) a tulajdonosok anyagi helyzetétől függően Pannoniában is rendelkezhetett fürdőtraktussal, vízöblítéses illemhellyel, padlófűtéses szobákkal, amelyeket színes falfestményekkel és stukkókkal, esetenként mozaikpadlókkal díszíthettek.

A földbirtokos háza mellett különféle gazdasági rendeltetésű épületek (istállók, kocsiszínek, pajták), a birtokon dolgozók szállásai (villa rustica) álltak. A pars fructuariához tartoztak a terménytárolók, sajtolók, borospincék. Ezek körül kisebb műhelyek, kemencék, őrlőmalmok, tavak és trágyadombok helyezkedhettek el. A villákhoz szorosan tartozó földterületen folyt tehát az állattenyésztés, növénytermesztés, bor- és olívaolaj termelés, fakitermelés vagy egyéb gazdasági, kézműves és ipari tevékenység. Vitruvius a falusi házak kapcsán ír a legcélszerűbb elrendezésről. Eszerint például az udvarban a konyha a legmelegebb helyen, a marhaistállók pedig a konyha mellett legyenek, „s ezek jászlai a tűzhelyre és kelet felé nézzenek, mert ha az ökrök fényt és tüzet látnak, nem lesznek ijedősek”, míg „ha az igáslovakat a tűz közelében tartjuk az istállóban, borzasak lesznek”. A fürdők legyenek összekapcsolva a konyhával, az olajprés a konyha szomszédságában működjön, a hozzá kapcsolódó borospince ablakai pedig északra nézzenek.

Ezeket a logikusan hangzó ajánlásokat egyelőre nem tudjuk hasznosítani az Aquincum környéki villák esetében. A legtöbb csupán részben kutatott, néhány épületrészletet sikerült csak közülük feltárni, a melléképületek elhelyezkedéséről vagy funkciójáról többnyire nincsenek ismereteink.

A békásmegyeri villa

Római kori villák egyre nagyobb számban kerülnek elő a budai hegyek lankáin. A környéken, a békásmegyeri villától északra, Budakalászon, Pomázon, Szentendrén, délre Csillaghegyen, a Pusztakúti út mentén, a Mocsárosdűlőnél, az Aranyhegyen, a Csúcshegyen, a Harsánylejtőn, a Testvérhegyen, a Kapucinus dombon, az Ürömi úton, a Szépvölgyit úton sorakoznak az eddig ismert lelőhelyek.

További villagazdaságokra utalhatnak helyenként a domboldalakban előkerült sírok is, hiszen sok esetben a tulajdonos családok a birtokaikon temetkeztek.

Mivel a békásmegyeri villáról az említett jelentéseken kívül egyéb dokumentációval nem, csupán néhány fotóval rendelkezünk, az ásatásról egyedül Póczy Klára Budapest Régiségeiben megjelent cikkéből tájékozódhatunk. Ennek során a 4 méter széles sóderes út mellett sikerült a 12×12 méteres alapterületű főépületet körülhatárolniuk. Ebben az esetben tehát a közeli villákhoz képest egy igen kisméretű, szegényesebb épületről van szó. Az alaprajz azt sugallja, hogy teljes kiterjedését sikerült felmérni, illetve a leszakadt részeket kiszerkeszteni. Az ásatási fotókból és a korabeli falkutató módszerekből kiindulva azonban elképzelhető, hogy a későbbi bolygatások, kimarkolt részek, az erózió vagy a szűkös keret miatt nem volt mód észrevenni további falmaradványokat. A Kőnig Antal által későbbi terepbejárási naplóban említett, bokrok között megbúvó további falakról s főként elhelyezkedésükről nincs információnk.

A teraszosan, több szinten épült szobasorokat fél méter vastag omladékréteg borította. A legfelső és a legalsó megtalált padlók közötti szintkülönbség 380 cm volt. Lehetséges, hogy a lezuhant oszloptöredékek és kőbázisok a villa keleti oldalán oszlopos tornác részeit képezték. Az udvarról lépcső vezetett az alacsonyabban fekvő házba. Az egyik küszöbkő az eredeti helyén feküdt, néhány falon megmaradt a fehér vakolat is. A 3. helyiség felől eredetileg szintén nyílt kijárat az udvarra, ezt azonban később az ajtókerettel és az északi oldalon lévő ablakkal együtt befalazták. Elképzelhető, hogy földcsuszamlás miatt volt szükség erre, illetve a meredek lejtő felőli fal 50–55 cm-esről 80 cm vastagságúra szélesítésére. Az 1. helyiségből a 4. helyiségbe egy csatorna nyúlt, amelyből átfolyhatott a víz, s így – az ásató feltételezése szerint – a középső sor keskeny kamrái lehettek a fürdőszobák. Az 1., 4. és 5. helyiség padlója alatt kőlapokat találtak, amelyek a hegyoldalba behúzódó üregeket – feltehetően pinceként szolgáló helyiségeket – fedték le. A pincébe az 1. helyiségből is nyílhatott egy csapóajtó, amennyiben a kemence melletti 80×90 cm-es felületen a kőlapok hiánya erre utal.

Az előkerült kevés leletanyag és a falazási technika alapján a villa a III. század közepe táján épülhetett.

A III. század végén – IV. század elején bizonyos részeket még átépítettek. Az ásatás során talált 33 darab érem többségét a III. század második felében verték, de a 2 darab II. Constantinus és egy Valens érme alapján a villát a 374. évi kvád betörés előtt valószínűleg nem hagyták el. A lándzsa és zabla Póczy Klára szerint arra utal, hogy a lakók elmenekülése után a katonaság, kisebb helyőrség vette birtokba az épületet. Így a villa, amely korábban a dombon a szobák szintkülönbsége miatt szép kilátást nyújtott, a római uralom végén magaslati erődként szolgálhatott. Az épületet tűzvész pusztította el, a helyenként megmaradt, megszenesedett tetőgerendákra omlott a beszakadt tető, erre pedig rádőlt az északi külső fal. Néhány kora népvándorlás kori és középkori lelet későbbi, rövid ideig tartó használatról tanúskodik.

Érmék a villából
Fotó: Komjáthy Péter

Újabb római épület a Rózsadomb utcában

A 2006-ban Békásmegyer-Ófalu dimbes-dombos részén elsőként előkerült római kori objektumok kulcsfontosságúak a kutatás szempontjából. Egy pince és gázcsőárok árkában falmaradványokat, omladékrétegeket, terrazzo padló- és tégladarabokat találtak. A falakat a felhagyás után kőbányaként használták, így a legtöbbnek csak kiszedett nyoma maradt. Az építéstechnika és a néhány lelet elárulja, hogy egy római kori épületet rejt a föld.

A leletmentésből származó kevés edénytöredék között nincsen késő római korra keltezhető, ilyen kevés nyomból azonban egyelőre nem vonhatunk le egyértelmű következtetéseket az épület funkciójáról és pusztulásának idejéről.

Több információhoz akkor juthatunk, ha a környékbeli bejelentett építkezéseken régészeti megfigyelést végzünk, s ki tudjuk deríteni, hogy egy újabb villagazdaságról, útállomásról, fogadóról, esetleg településhez tartozó épületről van-e szó.

A környék villatulajdonosai

Gyakran előfordul, hogy a régészek olyan települést találnak, amelynek sosem derül ki a neve, ugyanakkor iratokból, kőemlékekről ismert településneveket nem tudnak beazonosítani lelőhelyekkel. A kutatás régóta feltételezi, hogy a vicus Vindonianust, egy Aquincum territoriumához tartozó falusias települést Békásmegyeren vagy Csillaghegyen kell keresni.

Az elmélet alapja egy oltárkő, amelyet valahol Békásmegyer mellett, Kissing területén találtak a XIX. század elején.

Theodor Mommsen külön megjegyezte, hogy baromfikkal harcolva sikerült lejegyeznie a feliratot, amelynek megfejtésére több megoldás is született. Az oltárkövet Iupiter optimus maximusnak, luno reginának, Minervának és az összes többi istenségnek állították a vicus Vindonianus birtokosai. A mára már megkopott, töredékes kövön felsorolták az előkelő, possessorokként megnevezett aquincumi polgárok neveit is. Eszerint az egyik oltárt Aurelius Vettianus római lovag birtokán állították. A másik oldalon, amelyen a possessorok oltárkövéről emlékeznek meg, első helyen szerepel M. Aur(elius) Aepictetianus, akinek hivatali pályafutása alapján kikövetkeztethető, hogy a feliratok 229-ben készülhettek. Minthogy villatulajdonosok rendszerint leszerelt katonák, illetve a városi vezetőréteg tagjai voltak, amennyiben a kő az eredeti helyéről került elő, nem kizárt, hogy a békásmegyeri villa egyik birtokosának nevét is az oltárt állítók között kell keresnünk.

(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)