A rendszerváltásig legalábbis gyanús volt, aki kifejezetten a proletariátus, a munkások vagy a parasztság irodalmi reprezentációját vizsgálta – a témáról nehéz volt az elvárt politikai lózungok és a kötelező osztályharcos szemlélet nélkül beszélni. 

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a József Attila- és Móricz Zsigmond-képünk, a falukutató mozgalom emlékezete és Gelléri Andor Endre egész életműve is megsínylette, hogy az ideológiailag terhelt évtizedekben különös (pártos) figyelem irányult rá. 1990 után természetesen nyitott volt a lehetőség, hogy újraértékeljük ezen életművek vonatkozó részét, de akkor az előkerült Hamvas-életmű, a Márai-reneszánsz, a polgári irodalom revideálása a közbeszéd szintjén fontosabb volt, mint a „munkás- és parasztírók” újrakanonizálása. 

A fent említett szerzők közül a legmostohábban alighanem Gelléri Andor Endre életművével bánt az irodalmi és értelmiségi közbeszéd: bár Óbudán van még utcája, lassan kihull az emlékezetünkből. 

Holott ő az az írónk, aki megszólaltatta egy addig néma réteg, a munkások és a kispolgárok hangját a magyar irodalomban.

Talán nem túlzás az sem, hogy ha ő nem teszi ezt meg, mindennek nem marad szépirodalmi nyoma, prózában artikulálódó nyoma a háború előtti évtizedekből.

Nem azt állítom, hogy ne jelent volna meg számtalan szöveg, amelynek hősei munkások, szegény emberek voltak, ám ezek nagy része ideológiailag terhelt, inkább politikai töltetű szöveg volt, vagy olyan óriási életművek része, mint Kassáké, amelyben a munkások világáról szóló szövegeket lehetetlen önmagukban, a nagy kontextus nélkül vizsgálni. 

A külváros arcai 

Gelléri életműve tehát unikálisnak tűnik: egy olyan szegmensről ad hírt, amelyről kevesen írtak.  

Ő azért tudta megírni így, mert megélte. Az óbudai munkások életéről, a mosodai figurákról, a cselédlányokról, lakatos-segédekről, az éhezésről, a munkanélküliségről, a hárommillió koldus országáról lehet ugyan beszélni más pozícióból is – és van, hogy ez sikerül, gondoljuk Kosztolányi cseléd-novelláira vagy az Édes Annára –, ám azokat az ízeket és színeket, amelyek nem a külső megfigyelő, hanem az átélő szemszögéből kerülnek be a szövegbe, nem lehet reprodukálni máshogy, csak ha a szerző dolgozott lakatosműhelyben, éhezett és maga is járt munka után. 

A probléma az, hogy aki mindezt megéli, ritkán van birtokában a megfelelő irodalmi nyelvnek: elmondani talán tudja, megírni nehezen. 

Gelléri beleszületett.  Apja lakatosműhelyt tartott fenn Óbudán, fiát, bár próbálta taníttatni, abban már nem támogatta, hogy író legyen. 

Ahogy Vargha Kálmán, Gelléri monográfusa felhívja a figyelmet, az apa figurája Gelléri szemében maga volt a „félelmetes isten”, aki „hosszúnapon szalonnát eszik és cigarettázik”, páncélszerkény-üzletet tart fenn a Tímár utcában, hosszútávú célja pedig az, hogy egy egész gyára legyen. 

A szörnyeteg apa

Az apa elvárta volna a teljesen más természetű fiútól, hogy kövesse, ám az nem volt alkalmas erre az életre. Kettejük viszonyát jól jellemzi, hogy amikor Gelléri Andor Endre első kisregénye megjelent, apja aláírást gyűjtött ellene, amikor 26 évesen Baumgarten-díjban részesült, apjától egy jó szóra nem számíthatott, máskor kéziratait égette el. 

Gelléri anyai nagyszülei kantinosok voltak a téglagyárban, anyja a konyhán főzött, így az író nemcsak a lakatosműhely, de a gyár életét is átlátta.

Apja üzeméről Halász Gábor így ír: „gyárnak az utca önérzete nevezte ezt a műhelyt, amely mély pincehelyiséget foglalt el. (…) Kékes, csillogó fények csaptak elő az ablakain, lent a félhomályban határozatlan alakok mozogtak”. 

Halász emlékezett a nagydarab fiúra, aki néha előbújt a pincéből, ám csak később sikerült azonosítania az íróval.

Gelléri, akit 18 évesen fedeztek fel, azonnal megtalálta azt a hangot, amelyen erről a világról hitelesen lehet szólni. Kosztolányi nem véletlenül nevezte tündéri realistának – máskor, egy erdélyi lapnak nyilatkozva azt mondta, a legtehetségesebbnek tartja a fiatal prózaírók közt –, Gelléri ugyanis a mese, az álom és a realizmus-  naturalizmus különös elegyét alkotta meg munkástörténeteiben.

Korai írásai után akkor talált rá határozott hangjára, amikor a Magyar utcai gőzmosoda alkalmazottja lett. A visszaemlékezések szerint Szegi Pál barátja vette rá, hogy írja meg a mosoda életét. 

Az üzem mint az alvilág jelenik meg Gellérinél, ahol a pára, a hőség, a párolgó benzin ködében élnek a munkások, akik közül néhányan az eszüket is elvesztik.

Van, aki parazsat szór féltékenységből egy szerelmespárra, másnak a lábára zúdul sav – már ebben a korai szövegben is felismerhető az író azon törekvése, hogy ne sematikus „munkást”, elnyomott „osztályt” mutasson be, hanem hús-vér szereplőket. 

Gelléri irodalmi pártfogóinak köszönhetően 1928-ban Németországba utazhatott. Az onnan írt levelei alapján úgy tűnik, kevéssé érezte jól magát – nem tudott élni semmilyen, Németország által kínált lehetőséggel.

Az élet reális íze

A nagymosoda 1931-ben jelent meg, és Gelléri Andor Endre ezzel berobbant az irodalomba. 

Bálint György a Pesti Naplóban Gorkijhoz, Hamsunhoz hasonlította, a kritikusok elismerően szóltak a Gelléri-világot benépesítő fura figurákról.

Kodolányi János azt emeli ki, hogy olyan társadalomkritika jelenik meg a kötetben, amelyben az élet „reális íze érződik”. 

A nagymosoda, noha megjelenésekor – ma így mondanánk – nagyot szólt, nem regény: novellisztikus részek, leírások állnak össze laza történetté. A könyv 1931-ben elnyerte a Mikszáth-pályázat díját, ugyanakkor az író felemás helyzetbe került. 

A fizikai munkát abbahagyhatta, ám új munkahelye, a textilgyár adminisztratív részlege szellemileg kimerítette, innentől még nehezebben tudott írni.  Ráadásul apja üzemét elvitte a gazdasági válság.

A következő novelláskötet, a Szomjas inasok 1933-ban jelent meg. Kosztolányi, aki, ahogy említettük, kezdettől figyelt a fiatal tehetségre, azt emelte ki, hogy az író eléri, hogy az olvasó kezdettől közösséget vállaljon például a szállítókkal – úgy olvassa a novellát, mintha maga cipelné a súlyos tárgyat. 

Gelléri olvasója – írja Kosztolányi – így „átél olyasmit, amihez különben semmi köze”. Szabó Lőrinc mellett Márai Sándor is dicséri, aki azt írja: „érdeklődése, meggyőződése, rokonszenve, szolidaritása (…) a városi proletárnak szólnak”. 

Az egyetlen támadás épp a marxista Korunkban éri, amelynek kritikusa azt írja, lehetetlen, papírszagú figurákat alkot a szerző. Németh László a Tanúban Gelléri alkotói módszerét Tamásiéhoz hasonlítja, mert mindketten „álommal beoltott realizmust” művelnek. 

A szintén óbudai Halász Gábor érzékenyen tapint rá arra, hogy Gelléri világában mennyire jelentős az, hogy a történetek nagy része Óbudán játszódik. 

„Óbuda (…) kap nála irodalmi polgárjogot, a nagyvárosba átültetett vidék” – írja Halász.

Amit az írótársak ilyen sokféleképp fogalmaztak meg, arról maga Gelléri így beszélt: „A szegények országába dobott a sorsom és itt fejlődött ki bennem a szociális látás”. 

Ugyanakkor – ezt egy percre sem érdemes elfelejteni – Gellérinél nem a téma az újdonság, hanem az, ahogyan ábrázolja ezt a világot. A naturalista leírások, önreflexív részek mellett minduntalan megjelenik ezekben az írásokban a játék, a gyermeki rácsodálkozás, a csoda, a varázslat, a hóbortos alakok, akik benépesítik a Gelléri-világot, pedig nem egyszer a groteszk, vagy a szürreális felé tolják a novellákat. (Volt olyan kritikusa a háború után, aki egyenesen Becketthez, Ionesco-hoz hasonlította Gellérit – nem véletlenül.)

Érdemes felidézni az Egy fillér című írást, amelyben egy munkás az utolsó fillérjét vízre bocsátja – a gesztus egyszerre kétségbeesett és játékos.

Vargha Kálmán jó érzékkel veti fel az íróról szólva, hogy mindaz, ami Gellérinél „tündéri”, vagyis játékos, groteszk, mesés, a korszak levegőjében amúgy is benne van.

Archetípusok

Ezek azok az évek, amikor a művészek nagy számban kezdtek vonzódni a „primitív” kultúrákhoz vagy az olyan kulturális-etnikai zárványokhoz, amelyekben még megtalálható volt valamiféle „romlatlan” lélekállapot, így a betyárvilág, a haszid zsidók zárt világa vagy épp a külvárosi munkások sajátos világa kínált témát a fogékony szerzőknek. 

Szép irodalmi kísérlet lehetne Isaac Bashevis Singer és Gelléri néhol nagyon összehangzó világának összevetése – azok a fura figurák, akik Singer haszid történeteit benépesítik, kísértetiesen emlékeztetnek Gelléri egy-egy hősére. Nemcsak mert szegény emberek, de mert romlatlanok, jó értelemben véve ártatlanok, ugyanakkor démonikus indulatokra és gonosztettekre is képesek – olyan archetipikus figurák, akik a polgáriasult, a nyers emberi indulatokat és érzelmeket átalakító, edukált polgári társadalomban nem találhatók meg, vagy teljesen máshogy „működnek”. 

Fontos, hogy Gelléri, akinek a harmincas években még két kötete jelent meg, nem félt megmutatni a munkások világának negatív aspektusait sem. Az egyik novella bolgár hősét munkatársai kínozzák halálra, de nem ez az egyetlen olyan történet, amelynek főhőse a hozzá hasonlóan kiszolgáltatottak áldozata lesz, másik hősét, akit tolvajláson kapnak, a többiek megölik és befalazzák.  

Ha a mágikus-groteszk világábrázolás okán Singer jó párhuzamnak kínálkozik Gelléri életművét vizsgálva, a szociális vetület, a nyomorultak világának megmutatása mint művészi program felől nézve olyan alkotók nevei juthatnak eszünkbe, mint Brecht, Gorkij vagy a képzőművészek közül Käthe Kollwitz és Derkovits Gyula – Gelléri prózájában viszont épp az az izgalmas, hogy nála erőlködés nélkül simul össze a varázslat, a szürreális elemek és a nyers szociografikus igény. Az írások különös lebegését épp ez adja – olvashatók a mese, de olvashatók a munkásvilág végtelen keserűsége, Isten és ember általi elhagyatottsága felől is.

A vég

Gelléri, zsidó származása miatt sorstársaihoz hasonlóan fokozatosan vált jogfosztottá. 1942-ben megszűnt a textilgyári munkaviszonya, és bár Füst Milán és Móricz is pártfogolta, íróként a Nyugat legitimálta, sőt 1931-ben megnősült és gyerekei születtek, egyre nehezebben boldogult.

Nemcsak munkahelye megszűntét, de előtte a hivatalnoki létet is nehezen élte meg, egy levelében Füst Milánnak fakadt ki: „Ha Móricz Zsigmond hivatalba járna, vajon milyen munkákat írna?”

Az utolsó, életében megjelent kötet a Villám és esti tűz, amely tizenhat írást tartalmaz, köztük a címadó novellát. 

Gellérit élete utolsó éveiben nagyon nyomasztotta, hogy nem marad ideje regényt írni – érezte, hogy a kispróza műfajánál már többre képes, az üldözöttség, az anyagi nehézségek, a családi gondok, majd az egymás utáni munkaszolgálatok gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy nekiüljön a regénynek, ami alighanem a magyar irodalom egyik legnagyobb vesztesége. 

A félbemaradt Egy önérzet története című önéletírása az utolsó nagy prózakísérlete, amely posztumusz jelent meg – összeolvasva a novellákkal kiderül, hogy az öngyötrő, önelemző sorok mögött ott van mindaz az élményanyag, amiből azok is születtek.

Ugyanakkor kirajzolódik belőle az is, hogy Gelléri egy idő után külső szemlélőként, megfigyelőként tekint az őt körülvevő mikrovilágra, szolidáris, de már nem azonosul vele.

Töredékes, de így is teljesnek tűnő irodalmi mű az övé.

Ha abból a szemszögből nézzük, hogy más ilyen hitelesen nem adott számot a harmincas-negyvenes évek városi szegényeinek világáról, alighanem érthető, hogy miért kellene nagyobb figyelemmel őriznünk ezt az örökséget. 

Az utolsó hónapok 

Gellérit 1942-től sorozatosan behívták munkaszolgálatra. Füst Milánnak írt egyik levelében említi, hogy felmerült a lehetősége annak, hogy az Egyesült Államokba távozzanak, de attól tartott, ha elmegy, nem lesz többé író. A kiújult asztmája miatt a munkaszolgálatos állomáshelyek mellett megjárta a kórházakat is. A Vörösmarty utcai iskolaépület volt az utolsó pesti állomáshelyük, innen vitték el 1944 novemberében. Reichmann Rezső főmérnök memoárjából tudjuk, hogy november 28-án vagonírozták be őket a Józsefvárosi pályaudvaron, előbb Pozsonyújfaluba vitték őket, ahol gyakorlatilag éheztek, miközben tankcsapdákat és lőállásokat ástak. Onnan 1945 márciusában Bécs felé vitték a megmaradt foglyokat hajón, majd Mauthausen felé gyalogmenetben. A végállomás Gunskirchen volt, ahol a 750 fős barakkokba 1500 embert zsúfoltak be. A tábor területén nem volt víz. A flekktífusz már a felszabadulás előtt terjedni kezdett. 

Májusban az amerikaiak elérték a tábort. Gelléri elkapta a tífuszt. 1945. május 10. és 20. között halt meg egy welsi kórházban.