Keresés
rovatok
interjú | 2022 blog
Fotó: Oláh Gergely Máté
P. Szabó Dénes
„Nehezen találtam meg Vera hangját”
beszélgetés Halász Rita íróval
Halász Rita első regényének főhőse, Vera egy válni készülő nő, aki elhatározza, hogy kilép a bántalmazó házasságából, elköltözik férjétől, és a két gyerekével új életet kezd. Vera azonban nem feltétlenül ideális anya: az otthona gyakran hanyag, gyerekeivel időnként veszekszik, és egy rossz kapcsolatnak köszönhetően kokainhoz is nyúl. Halász Rita regénye érzékenyen és kendőzetlenül mutatja be egy házasság megromlását, nem hiába nyerte el tavaly a Margó-díjat, melyet a legjobb elsőkötetes szerzők kaphatnak meg. Az Óbudán született író most gyerek- és fiatalkoráról mesélt, valamint arról, hogyan teremtette meg Vera alakját, mely a regény olvasói számára már többször verte ki a biztosítékot. 

 

A Mély levegő című regényedben felbukkannak óbudai helyszínek, mint a Filatorigát és a Rómaifürdő, a történet azonban nem ad pontosabb támpontot a helyszínekről. Csak nem Óbudán játszódik a regény?

 

A történet pontos helye tényleg ismeretlen. Csak annyit tudunk, hogy a főhős, Vera felmegy a hegyre. Hogy ez Óbuda hegyvidéki része, vagy egy budai helyszín, az nem derül ki. Egy olvasóm Vera lakását például a Pasaréti út környékén képzelte el. Az viszont tény, hogy az óbudai múltam hatással volt a regényre. Itt születtem, itt éltem huszonkét évig, a nagyszüleim az Akácfa utcában laktak, a nagynéném a Miklós téren. A nagyapám a Hajógyári-szigeten volt kazánkovács, a nagymamám és a dédanyám is a Szentlélek térre jártak iskolába, az Óbudai Gimnázium elődintézményeibe. Nálunk a családi ebédeknél Óbuda mindig szóba került.

 

Milyen emlékek fűznek a városrészhez?

 

A Margit Kórházban születtem, a Kiscelli utcában laktunk, oda is jártam óvodába. Később aztán a Kolosy tér fölötti környékre költöztünk, aztán jött a Mókus utcai Leövey Klára Általános Iskola, ahol ének-zenét tanultam. Volt külön zenei felvételi, amelyen az énekhangot és a ritmusérzéket is nézték, az osztályunk ebből a szempontból válogatott csapat volt. Az itt töltött nyolc év 1986-tól 1994-ig meghatározó volt, a legjobb barátnőimet és a férjemet, Apáti Ádám zenészt is itt ismertem meg.

 

Az iskolában milyen hangszeren játszottál?

 

Mivel édesapám zongorahangoló volt, és a lakásunkban mindig volt zongora, ezért nem volt kérdés, hogy ezt választom. A hegedű jött még szóba, de azzal ijesztgettek, hogyha játszani kezdek rajta, akkor kancsal leszek. A zongorát viszont fél év után meguntam, ráadásul kiderült, hogy nem vagyok benne annyira ügyes. Így aztán mégis a hegedűt választottam. És bár nem lettem hegedűművész, csodálatos élményeket köszönhetek a zenének. Az Aelia Sabina Zeneiskola ifjúsági vonószenekarában játszottam évekig. Részben itt ismertem meg a legjobb barátnőimet, akikkel később többek közt Olaszországban és Spanyolországban utcazenéltünk, és akikkel azóta is napi kapcsolatban vagyunk. A Mókus nyolc éve után aztán elhagytam Óbudát, az Arany János Gimnáziumba jártam, a Sas hegyre.

 

Óbuda később még szerepet játszott az életedben?

 

Tizennyolc évesen visszatértem, amikor az egykori Varga Rajzfilmstúdióban dolgoztam a Raktár utcában mint fázisrajzoló. Igaz, nem tanultam se a Képzőművészeti, se az Iparművészeti Egyetemen, rajzolni szerettem. Az ötlet anyukám barátnőjétől jött, aki mondta, hogy bedobtak hozzájuk egy szórólapot, amelyen az állt, hogy a Varga Stúdió rajzolókat keres. Anyukám kérdezte, hogy lenne-e kedvem megpróbálni, mire mondtam, hogy persze. Akkoriban amúgy is ráértem, mivel elsőre nem vettek fel az ELTE-re művészettörténet szakra, így felszabadult egy évem. A stúdiónál elvégeztem egy rajztanfolyamot, aztán fázisrajzoló lettem. 

 

Miért döntöttél a rajzolás mellett?

 

Amikor először láttam a Házibuli című filmet, nagyon megfogott, hogy Vic (Sophie Marceau) anyukája rajzfilmrajzolóként dolgozik. Ahogy láttam a lámpafénynél az asztalon rajzolni, éreztem, hogy ezt egyszer nekem is ki kell próbálnom. A Varga Stúdióban a Baby Blues, a Sheeep (sic!) és a Kipper című amerikai rajzfilmekben dolgoztam. Akkor jöttem el, amikor a stúdió elkezdte a Mr. Bean animációs sorozatot.

 

Beszéljünk a regényedről. A történet főhőse, az éppen a férjétől válni akaró Vera egy eléggé nemtörődöm anya, amit a családja előtt sem rejt véka alá. Nemcsak a lakásában nem akar rendet rakni, de olykor semmi kedve sincs a gyerekeivel foglalkozni. Mennyire mintáztad magadról?

 

Ez a kérdés az olvasókat is eléggé érdekli. A rendrakás terén Vera és én nagyon különbözünk. Én alapvetően rendszerető vagyok, bár ma reggel éppen nem fest jól a lakás. Vannak viszont olyan életesemények, amiket kölcsönadtam Verának, de ő máshogy gondolkodik és máshogy viselkedik mint én, olyan dolgokat is megcsinál, amit én nem tennék. Egyébként mindegyik karakter részben én vagyok. Benne vagyok a férjben, Péterben is, és ott vagyok Vera apjában. Ő például szeret mindenben takarékoskodni. Egy nap, otthon, amikor elkezdtem lejjebb tekerni a termosztátot, a férjem meg is jegyezte, hogy kezdek olyan lenni, mint a könyvben Vera apja.

 

A regényben a szereplők több oldala is megmutatkozik: a férjről megtudjuk például, hogy gondoskodó a gyerekeivel. 

 

Nem így terveztem. Nyolc évvel ezelőtt, az írás kezdetekor Péter még egyértelműen rosszabb karakter volt, Vera pedig egyértelműen jobb. Aztán, ahogy haladtam a történettel, éreztem, hogy Verát muszáj lesz „elrontanom”, Péterhez meg hozzá kell tennem valami jót is. Persze nem akartam erkölcstankönyvet írni. Ahogy a szereplők tulajdonságait sem akartam patikamérlegen kiegyensúlyozni. A sztori sem lehetett teljesen objektív. Mégiscsak Vera, egy válni készülő anya szemszögén keresztül látjuk benne a világot. Az egyes szám első személyben beszélő szereplő alapból egy megbízhatatlan narrátor. Szerettem volna érzékeltetni, hogy amit Vera mond, az nem biztos, hogy úgy van a valóságban. Ezt maga is fejtegeti a könyvben: „Ki tudja, hol az igazság? Ha levetítenék előttünk a történéseket, vajon ugyanazt látnánk, amit elmondtam?”.

 

Milyenek az olvasói visszajelzések?

 

Nagyon vegyesek. Az olvasók általában együttéreznek Verával, sajnálják, hogy bántalmazták. De aztán sokaknál eljön egy kritikus pillanat. Valakinél ott, amikor Vera az új pasijával elkezd kokainozni. Másnak már az bosszantó, hogy Vera kimondja, idegesítik a gyerekei, szeretne egyedül lenni, és néha nehéznek érzi az anyaságot. A legtöbb embernél az veri ki a biztosítékot, amikor Vera indulatos lesz, és megrázza az egyik gyerekét. Persze, íróként tisztában vagyok azzal, hogy egyetlen szóval átírható egy jelenet. Más lett volna, ha Vera egy pofont ad a gyerekének. Vagy ha a kokain helyett füvezik, vagy alkoholizál. Máris máshogy viszonyulnánk hozzá. Ezeket meg is írtam egy-egy korábbi verzióban, aztán elvetettem.

 

Milyen variációk léteztek Vera alakjára?

 

Próbálkoztam sok mindennel. Vera először egy nagyon gazdag családból származott, a szülei pedig elhanyagolták. Volt olyan változat is, amelyben az anyja nagyon depresszív volt. Ezeket aztán elhagytam. Nem tetszettek, a sztori sem volt elég erős. Nem jöttek úgy a mondatok. Szóval inkább a főhősből indultam ki. Nehezen találtam meg Vera hangját, de amikor ez megtörtént, akkor írta magát a könyv. A főhős magától cselekedett, így voltak olyan jelenetek, amiket nekem is nehéz volt leírni.

A többi női karakter esetében mi volt a szándékod?

 

Vera anyja eredetileg egy rosszkedvű, nehezen elérhető szülő volt, de valahogy nem kedveltem, „kiugrott” a szövegből. Ezért aztán változtattam rajta, erősebb lett a kapcsolódása Vera apjához, akivel ketten egy komikus párt alkotnak. A főhős barátnőjét, Andit pedig az olvasók egy része úgy értelmezte, hogy ő valójában Vera szuperegója, a felettes énje, hiszen mindig ő próbálja jobb útra téríteni. Tetszett ez a gondolat, hisz amikor a két barátnő beszél, az olyan mintha Vera saját magával vitatkozna. Andi alakját amúgy tíz barátnőmből gyúrtam össze. Igaz, a könyvben nem tudunk meg róla sokat. Azt tudjuk csak, hogy Portugáliában él, de azt nem tudjuk, hogy mit dolgozik, hogy mi van a pasijával. De szerintem ez nem gond. Nem akartam a mellékszereplőkről túl sok infót adni. Ha minden apróságot megírok, akkor ez egy másik regény lenne, egy lényegesen nagyobb. Én azonban csak Verára akartam koncentrálni, az ő fejében lenni, az ő gondolatait bemutatni. 

 

A történetben szó esik Szent Ritáról, a középkori szentről, aki a lehetetlen ügyek védőszentje. Hogy látod: vannak az életben olyan ügyek, amiket lehetetlen megoldani? 

 

Azért nehéz erre válaszolni, mert egy komplikált ügy esetében a kérdés lényegében az, hogy mi számít megoldásnak. Az, hogy csak az egyik fél jár jól? Mert azt egyes esetekben meg lehet oldani. De ha mindkettő jól akar járni, akkor lesznek érdekellentétek, ami miatt az ügy megoldatlan marad. Szent Ritának egyébként a házassághoz köthető történetei vannak, lehet, ebből a szempontból lett ő a lehetetlen ügyek védőszentje.

 

Te katolikus vagy. Vera hogyan áll a hit kérdéséhez?

 

Nem áll biztos alapon, de nincs ezen mit csodálkozni, hisz egy bántalmazó kapcsolat után az ember sok mindent megkérdőjelez. Ugyanúgy, ahogy az anyaságban, a nőiségben, az alkotásban, Vera ebben a kérdésben is még keresi a helyét. Hogy mit talál, mire jut, arra a könyv már nem ad választ. Engem viszont nagyon érdekel ez a téma, a következő regényem részben erről is fog szólni. Az istenkeresésről és a csodavárásról, a profán és a szakrális világ találkozásáról.

 

Az is Óbudán fog játszódni?

 

Nem, ez már Pesten, a belvárosban. A harmadik könyvben viszont azt tervezem, hogy visszatérek Óbudára. Ez egy családregény lesz, reményeim szerint igazi vaskos könyv, két helyszínen játszódik majd, a másik Chicago lesz.