A magyar kultúrában nagy paradigmaváltás zajlott le a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején.
Míg a magyar underground kezdetei 1979-hez kötődnek (1) és a hetvenes évekre tehető az irodalmi generációváltás – a Péterek nemzedékének (Esterházy, Hajnóczy, Nádas és Lengyel) megjelenése is –, a képzőművészetben az 1980-as év a fordulópont. Ennek ellenére az Európai Iskolának köszönhetően búvópatakként mindig is jelen volt a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja által támogatott képcsarnoki festészet mellett egy, a kortárs európai trendekkel kompatibilisebb képzőművészeti hagyomány is Magyarországon, ám a sok egyedi kitörési kísérlet mozgalommá, iskolává csak a kádári szigor enyhülésével tudott válni.
Előbb a Molnár Sándor nevéhez köthető Zuglói kör jelent meg a hivatalos irányzattól teljesen eltérő művekkel, majd az Új szenzibilitás mozgalma, amely irányzat alkotói 1981-ben a Fészek Galériában csoportosan mutatkoztak be az Új szenzibilitás I. kiállításon. El Kazovszkij, Keserü Ilona, Mazzag István, Nádler István, Pinczehelyi Sándor, Tandori Dezső, Birkás Ákos, Mulasics László, Bak Imre, Fehér László, Klimó Károly, Szirtes János és társaik kifejezetten Kassák, Vajda és Korniss, valamint az Európai Iskola modernista tradícióját vállalták. (2)
FeLugossy László és efZámbó István köre neodadaista, neo-pop-art, posztmodern és hiperrealista, valamint abszurd stílusjegyekkel ruházta fel a happeningeket és akciókat, továbbá a hagyományos műfajokat, s bár névadójuk Vajda Lajos, jócskán felhasználták Erdély Miklósék tapasztalatait is.
Ugyanakkor a vajdások közül többen a zenei undergroundnak is meghatározó személyiségei lettek, megteremtve a műfajok sajátos szintézisét, egyben tovább építve a szentendrei művészeti hagyományt is, amelyet már addig is számtalan alkotó alakított a névadó Vajdától Bálint Endrén át Szántó Piroskáig.
A másik fontos színtér Újvidék, ahol ebben az időben tűnt fel Szombathy Bálint, akinek sajátos, a szerbiai és a magyarországi avantgarde között létrejövő pályája a hetvenes években indult. (3)
A Vajda Lajos Stúdió története a hatvanas évek közepén kezdődött Kecskeméten, ahol az akkor középiskolás, eredetileg szentendrei efZámbó István nyomdásznak tanult, emellett az Aranyhomok szálloda teraszán egy zenekarban játszott. A városban ismerkedett meg feLugossy Lászlóval, akivel 1966-ban – illegális – klubot nyitottak Purgatórium néven. Az összesen pár napig üzemelő hely egy kiállítással nyílt. Ennek megnyitóján hangzott el először az első Edwinista kiáltvány, amelyben – többek között – a következő kitételek szerepelnek: „Higgyünk a hitünkben! Temessük el a valóságot, ami látszólagosságával hazuggá tesz minden formát! Biztosítsunk helyet képzeletünk végtelen lehetőségeinek! Vegyünk birtokba minden felületet, hogy növeljük új világunk alapterületét! Kutassuk a megfoghatatlan dolgok szerkezetét!”
Mivel a nyomdásznak tanuló efZámbó a szöveget tíz példányban kinyomtatta, a rendőrség elvitte az akkor 17 éves középiskolást, mivel ez „veszélyes” tettnek számított. A rendőrségen leíratták vele, hogy mit ért „edwinizmus” alatt, ezután további fél évig vegzálták, elterjesztve, hogy a klub tagjai homoszexuálisok és kábítószeres italokat fogyasztanak. (4) Mivel a klubot bezáratták, efZámbóék egy padlásszobába költöztek, immár Nalaja Klub néven. Hogy miféle felforgatásról volt szó, arra efZámbó így emlékezik: „arról beszélgettünk, hogy ha van egy lyuk, ami lenyeli önmagát, és megalkotja sajátmaga szünetét, akkor az most van vagy nincs. (…) más meg hülyének nézett minket, hogy miért ezzel foglalkozunk”. (5)
Ugyanebben az évben, miután E/4 zenekarként felléptek a kiskunhalasi pol-beat-fesztiválon – efZámbó mellett feLugossy és Provaznik Géza, valamint Papes László volt az együttes tagja – október 6-án „csavargó-lét tisztaságú” kiállítás nyílt a szentendrei Templomtéren az ő, valamint a csatlakozó amatőr művészek munkáiból, akik a hivatalos utat megkerülve egyszerűen kitették képeiket az utcára. Ez volt az első szabadtéri kiállítás, amelyet egy év múlva, 1969-ben követett az I. Szentendrei Amatőr Képzőművészeti Tábor, majd a második szabadtéri tárlat – immár ötven résztvevővel.
Az első edwinista kiáltványt számtalan hasonló szöveg és akció követte, például a nekrofilista manifesztum, amelyben többek között kijelentik, hogy „készítsünk irgalomgépet a mosakodó halott nők számára”, „izgassuk fel a halottakat” és „csiklandozzuk halálra a halálra ítélteket”, majd a VI. Fledwinista manifesztum, amelyben leszögezik: „Az egyéniség fél egészség”, „vágjunk lyukat az égre, és ugorjunk ki rajta”, „Legyünk vakok, hogy lássunk” és „Támasszuk fel az élőket”.
Ebben az időben keletkezett az a kézzel írt művészkönyv is, amely az Üzenet a XXI. századból címet viseli, és amelyben efZámbó István segítséget kér az Emlékmű a háborúnak a békéért című nagyméretű szobrának elkészítéséhez: „Kérem, hogy minden eddig gyártott állami és magántulajdonban lévő fegyvert, harci eszközt és lőszert (beleértve a békés célokra alkalmazott repülőgépeket, anyahajókat, ágyúkat, aknavetőket, géppuskákat és apróbb fegyvernek számító tárgyakat stb.) szíveskedjék f. hó 18-ig szentendrei műtermembe szállítani, ahol is a szobrot 1970. január 3-án befejezni és átadni szeretném a köznek”
Időközben efZámbó és Provaznik Kelet-Németországba költöztek, ahol gyárban vállaltak munkát, mivel egy akkor hatályos törvény szerint, aki valamely testvéri, szocialista országban dolgozik, az mentesül a katonáskodás alól. A németországi évek alatt efZámbó az itthon tartózkodó feLugossyval művészeti levelezést folytatott (mail art) (6): míg ő a Vércipó című „egyszemélyes égi hetilap” példányait küldte feLugossynak, ő 1970-től a Vércipó pacni példányaival válaszolt – a két lap oldalait 1970. márciusában illesztették össze a Patkány nevű kocsmában.
Azon a nyáron még megszervezték a második edwinista tábort Szentendrén, a botrány azonban csak ősszel tört ki, amikor Nalaja Happening – Egy elme zárt osztályra vonulása címmel efZámbó Istvánék akciót rendeztek a Fő téren abból az alkalomból, hogy feLugossy Lászlót – aki nem élt a kelet-németországi gyári munka lehetőségével – elvitték katonának. A happening következménye, amelyben komoly peranyag keletkezett arról, hogy az egyik résztvevő nőn testszínű bugyi volt-e a kiszaggatott farmer alatt avagy meztelen fenékre húzta fel a nadrágot, ezzel közbotrányt okozva, a magyar jogtörténet egyik legabszurdabb pere lett, amelynek ideje alatt efZámbó István hónapokat töltött elmegyógyintézetben.
Az akcióról tudósító Szitnyai Jenő a Pesti Hírlapban a következőket írta 1971. január 17-én:
„A nalaja játék a következőképpen zajlott. Zámbó értelmetlen mondatokat kiáltozott, amire hasonló értelmetlenséggel kellett válaszolni. ‘Ki mint veti ágyát, maga esik bele’ – harsogta Próféta. ‘Zöldség’ – adta meg valaki a frappáns feleletet. A helyesen válaszolók között egy bőröndből jutalmakat osztottak ki. Rossz rádiócsövet, képkeretet, pléh kanalat, sezlonlábat”. A tudósító – társaihoz hasonlóan – sajnálkozva, ironizálva, gúnyolódva folytatja, végkövetkeztetése pedig az, hogy efZámbó István elmebeteg, a szentendrei művészek akciója pedig egy elmebeteg agy torzszüleménye, nem művészet.
A cikk valószínűleg már a lejárató koncepció részeként született meg, hiszen maga az akció fél évvel korábban, 1970. július 26-án zajlott le – és a feltételezésekkel ellentétben nemhogy politikai tartalma nem volt, de semmilyen tartalma sem: a meghívóban az szerepelt, hogy „nalaja happening” lesz, a műsor a „nézőtől és a szereplőktől függ. Biztosított program nincs”.
Az üres jel fogalmával Erdély Miklósnál találkozhattunk először a magyar kultúrában. A biztosított program nélküli happeninget a résztvevők művészeti akcióként, a nézők egy része szintén művészi akcióként, mások balhéként, megint mások politikai felhangokkal telített akcióként, míg a rendőrök botrányként érzékelték.
A perben az ügyeletes rendőr, akinek közbelépése miatt a happeningből egyáltalán büntetőügy lett, a következő vallomást tette: „Nekem a postás szólt, hogy szakállas személyek a színpadon felolvasást tartanak és filmeznek”. (7)
Az „amit nem értünk, az ellenséges tevékenység” elvének hatása azonban nemcsak a hatalom kontra művészek viszonyban jelentkezett. Hanem a művészek és a közönség viszonyában is, azt a hamis látszatot keletkeztetve, hogy ami a hatalomnak nem tetszik, az szükségszerűen rendszerellenes és szükségszerűen lényeges művészeti tett – hogy ily módon az ellenállás gesztusa maga töltődött fel művészeti tartalommal, az viszont abból a szempontból problémás, hogy azok az akciók és művek, amelyeknek semmi más mondanivalójuk, kiindulópontjuk és létokuk nem volt, mint az aktuális rendszerrel való szembeszegülés, 1989 után már nem értelmezhetők az eredeti kontextus ismerete nélkül.
A későbbi vajdások nalaja happeningje természetesen nem ebbe a kategóriába tartozott – eredetileg, mint említettük, nemhogy politikai felhang, de cél sem volt mögötte azon kívül, hogy megemlékezzenek egy „elme zárt osztályra vonulásáról”.
Végül efZámbó István került zárt osztályra, akit skizofréniával diagnosztizáltak, miközben a happening miatti büntetőügy zajlott. Arra a kérdésre, hogy miért nem hajlandó reálisan látni a világot, és miért él álomvilágban, a következőt válaszolta: „Én az álmokat tartom reálisnak”. (8)
A happening egyébként kisebb nemzetközi bonyodalmat is okozott, amikor ugyanis az este már otthon tartózkodó efZámbónál házkutatást tartottak, az egypéldányos – és természetesen gyanús – művészkönyvén és a már megint előbukkanó edwinista kiáltványon kívül megtalálták nála azt a vendégkönyvet is, amelyben az előző szabadtéri kiállítás nemzetközi résztvevőinek neve és címe volt – így kénytelenek voltak egyenként lenyomozni a négyszáz magyar, lengyel és német résztvevőt.
Hat hónap után, amelyet efZámbó részben vizsgálati fogságban, részben az elme-megfigyelőben töltött – ahol már híre volt, amikor bevitték, a bent tartottak pedig arról suttogtak, hogy a szentendrei művészek elfoglalták a rendőrőrsöt – „akarategységben elkövetett garázdaság” miatt ítélték el a társaságot, a vizsgálat ideje alatt három hónapot a Gyorskocsi utcai fogdában, hármat az elme-megfigyelőben leülő efZámbót pedig végre kiengedték és kiadták szüleinek házi ápolásra.
A kihallgatások és a per, mint említettük, bővelkednek szürreális elemekben: az edwinizmus mibenlétéről újra és újra faggatózó rendőröknek efZámbó ekkor adta az azóta elhíresült definíciót, amely szerint „olyan zászló, amelyet olyan szél lobogtat, amely nem fúj”, míg az eljárás lényegi része volt az a bizonyító eljárás, amelyben azt vizsgálták, hogy egy farmer alá vett testszínű bugyi hány méterről különböztethető meg a kilátszó, bugyi nélküli bőrtől, továbbá valóban rondán beszélt-e az akció során néhány résztvevő.
A „szentendreiekkel” a Kafkát és Ionescot is idéző per és a negatív sajtókampány ellenére sem bírtak: 1972-ben ismét két kiállítást rendeztek, majd megszületett a megállapodás arról, hogy tevékenységüket hivatalos formában folytatják, és 1973-ban megalakult a Vajda Lajos Stúdió (VLS). Taggá az válhatott, aki akart, efZámbón és feLugossyn kívül az alapítók között – mások mellett – Terebessy László, Tóth Dezső, Zádor Péter, Matyófalvi Gábor, Holdas György, Hegedűs György, Hegedűs László, Aknay János, Agócs Attila, Wahorn András, Csorba Simon, Bereznai Péter, Csajka Gábor Cyprián, Bernáthy Sándor, Bukta Imre, Lois Viktor és Szirtes János szerepelt.
A stúdió létrejöttének időpontja azért is érdekes, mert a viszonylagos lazulás után épp 1972-ben fogadtak el párthatározatot a kulturális élet szigorításáról.
A helyiség, amelyben a stúdió helyet kapott és amelyben máig működik, egy szentendrei, barokk kori pince a Péter Pál utcában. A különféle engedélyek és az alapításhoz szükséges papírok beszerzésében végül az egyik önkormányzati képviselő is segített – mindenesetre a stúdió alakulásának körülményei sokat elárulnak arról a taktikáról, amellyel a veszélyes, nem tetsző vagy gyanús dolgokat tanácsi és minisztériumi szinten kezelték: amit nem sikerült szétzilálni vagy megsemmisíteni, azt becsatornázták valamilyen módon a rendszerbe, azaz ellenőrizhetővé próbálták tenni, a vajdások pedig, akik kezdettől jelezték, hogy hajlandók elfogadni a játékszabályokat, csupán annyit kértek, hogy a tanács által javasolt rajzszakköri forma helyett stúdióként alakulhassanak meg. Ezt engedélyezték nekik, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár módszertani csoportjának felügyelete alatt.
A VLS létrejötte ily módon legalább annyira volt köszönhető a tagok szándékának, mint – a tágabb kontextust tekintve – a kornak: a hetvenes évek elejére nyilvánvaló lett, hogy az alternatív – részben generációs – kultúra valahol meg fogja találni azt a kitörési pontot, amelyben a különféle, szétszórt klubok és egyedi akciók után végre koncentráltan megmutathatja magát, efZámbó és feLugossy, valamint a körülöttük pillanatok alatt kialakuló szellemi tér pedig mágnesként funkcionált.
Amint a hatalom ezer dilettáns és központi akarattól vezérelt kísérlete, hogy a fiatalokat összefogja, szükségszerűen kudarcot vallott – említhetjük itt a KISZ-rendezvények langyos unalmát, vagy a spontán fesztiválosodó építőtáborokat –, a hiteles szellemi hagyományra építő, az abszurdot és a dadaizmust mint létmódot felmutató szentendreieknek minden erőfeszítés nélkül sikerült megteremteniük a Kádár-kor egyik legfontosabb szellemi pólusát. Hogy ebben hány százalékban van benne az, hogy az abszurd és a dada szükségszerűen szemben áll a hatalommal, az, hogy a szentendrei tárlatok és a stúdió működése szabad volt egy agyonszervezett, bürokratikus korban – hiszen efZámbóék az Erdély Miklós-i elvet követték: minden művészet és mindenki művész –, mennyire volt benne annak a szellemi háttérnek a hitelessége, amelyre a VLS építkezett, mennyire volt benne efZámbó és feLugossy, valamint társaik személyes hitelessége, később pedig mennyit lendített a szentendrei kör vonzerején a Bizottság zenekar, amely egészen más, közérthetőbb eszközökkel mutatta fel a lét abszurd élményét, azt nehéz kibogozni.
A népszerűség kulcsa az volt, hogy minek látszott a VLS-jelenség kívülről – a szabadság köre, a hatalommal szembeni demonstráció, művészi kísérlet, az élet mint művészet projekt kerete –, az azonban, hogy a létrehozók szándéka mi volt valójában, nehezen definiálható.
A stúdió „célkitűzéseiről” maguk az alapítók sem mondanak többet, mint hogy „a Vajda Lajos Stúdió egy laza életforma, egy konvencióellenes magatartás, és egy sajátosan nonkonformista világszemlélet elegyeként határozható meg” (9). Az előbbi kijelentés efZámbó Istvántól származik, aki a következő mondatban úgy jellemzi a stúdiót, „mint egy olyan felhőt, amelynek nem lehet meghatározni a széleit”.
A „szentendreiség” ugyanakkor nemcsak művészeti magatartás, stílus, mód – avantgárd, dada, fluxus, happening etc. –, de olyan komplex társadalmi magatartásforma is, amely a hippikultúrától a beatkultúrán át számtalan elemet integrál, és Novotny Tihamér szavával egyben „szubéletformát” is jelent: a Vajda Lajos Stúdió és köre a hetvenes évektől tudatosan élte a művészetet és tette művészetté az életet. A személyes élettér és a művészet tere összemosódott, az otthonból, ugyanúgy, mint a város bizonyos pontjaiból, kiállítótér lett – híresek voltak az efZámbó-féle házibulik, feLugossy dojo-otthona mellett pedig ott volt Lois Viktor egofarmja –, vagyis azt, amit Erdély, Szentjóby és Hajas elkezdett, efZámbóék totálissá tették, ráadásul a szentendreiséghez magánmitológia is tartozott az edwinizmustól a Nalaján át az elhíresült zászlós tételmondatig.
De mi az az edwinizmus, amelynek jegyében a VLS alapítói megkezdték a működést, és amely után annyira érdeklődtek a rendőrök?
Edwin (E/4) a Vajda Lajos Stúdió négyszárnyú, kozmikus idegen lénye, a „lelkiűrhajózás” szimbóluma. efZámbó István több interjúban elmesélte, hogy tizenöt éves volt, amikor egy éjjeli vihar szentendrei verandájukra sodort egy rovart. Nem ismerte fel, hogy egy lótetűt lát, a lény pedig lenyűgözte. Egyik ismerőse az Edwin (Szent Edwin) nevet adományozta az ismeretlen, „űrből érkező” állatnak, amely később több vajdás megmozdulásban visszatért: az 1972-es, még a stúdió alakulása előtti kiállítás, amelyen a szentendrei művészek mutatkoztak be a Metro Klubban, az IDEGn nevet viselte, a lény nevéből főleg efZámbónak köszönhetően pedig szellemi alapállás született, az edwinizmus, amelynek képviselői többek között azt vallják, hogy „életünk végtelen kirándulás önmagunkban”. (10)
Az edwinisták a XX. század megváltói, amatőr Krisztusok, „félhivatalos próféták”, „égi segédmunkások”, akik tanulmányaikat az „Álomi Reményfűző Intézetnél” végezték. Az irányzat alapítói – Ze-fir négyszárnyú lelkiűrhajós effektuális efZámbó István és Vugyoár Lelkiűrhajós flugomániás Edwin, arra vetemült gyönyörű Flug, vagyis fenomenális feLugossy László – másként is megpróbálták körvonalazni ezt az alapállást.
A következőképpen: „Az edwinista olyan lottószelvényen játszik, amelyen a nyerés eshetősége abszolút kizárva.” „Az edwinisták belső érzéseik szerint munkanélküliek”.
Az edwinizmus mellett a másik kulcsfogalom a nalajázás, amely értelmetlennek tűnő, a nyelvi automatizmuson alapuló szövegelést jelent – a kifejezés állítólag Rejtő Jenőtől ered –, a műfajban feLugossy, Wahorn és efZámbó szövegei is maradandók (lásd a Bizottság zenekar szövegeit).
Noha a VLS szellemiségében, a tagok megnyilatkozásaiban, az akciókban, magukban a műalkotásokban számtalan dadaista és ezáltal gyermetegnek vagy „primitívnek” tűnő elem van, efZámbóék szándékosan esetleges megnyilvánulásainak szellemi alapvetésében az akció látványosságának, non-konformitásának szándékán túl ugyanúgy ott van Kant, Schopenhauer, Nietzsche és Hamvas Béla szelleme, mint Erdély Miklós munkáiban – a nem egyszer szándékosan kiürített jel, szándékosan vagy szándéktalanul polgárpukkasztóvá tett akció pedig képességtől, műveltségtől és hajlandóságtól függően dekódolható különféle szinteken a szimpla „balhétól” a komplex művészeti-emberi megnyilvánulásig.
efZámbó több helyütt említi Matei Calinescu regényét, a Zacharias Lichter életét, mint amely hatalmas hatással volt rá: a román szerző könyve először 1971-ben jelent meg magyarul Szilágyi Domokos fordításában a Kalligram Kiadónál. Calinescunál valóban több olyan elem fellelhető, amely a vajdás szellemiségben is visszatér: az élet maga művészi tett, a modern kor művésze a bohóc, a tudatos bohóc a döbbenet mélysége felé törekszik, a művészet maga a szabadság, a hatalom szükségszerűen ostoba, az „ostobaság birodalma”, a modern kor eszköze pedig az irónia. (11)
A Vajda Lajos Stúdió ugyanakkor nem tekinthető egységes arculatúnak – ami részben önmeghatározásából is következik –, hiszen a Tóth István-féle fotórealizmus mellett a klasszikus installációkon át (Bukta Imre) a dadaista performanszokig (efZámbó, feLugossy, Wahorn) a szobrászat határműfajaiig (Lois) a Bernáthy-féle grafikáig, a Vető János–Méhes Lóránt (Vető– Zuzu) kísérletekig, az Aknay-féle táblaképekig mindent képes volt integrálni, azaz valóban olyan felhőként működik a mai napig, amelynek „nincs széle”.
Gyanítható, hogy voltaképpeni definiálatlansága az, ami miatt a rendszerváltás után is érvényes is maradt – vajdásnak lenni máig a leginkább attitűdöt jelent, amely az újabb és újabb generációk önmeghatározása által folyamatosan változik, mégis azonos azzal, ami 1973-ban volt.
