Mióta élsz Óbudán?
A családom több generáció óta itt él. A szüleim és a nagyszüleim is itt születtek. Fenn laktak, a hegyen életük végéig. Gyerekeim az óbudai német nemzetiségi iskolába jártak. Én júniusban születtem a Folyamőr utcai „Hat-házban”. Miután lebontották, januárban a Szőlő utcába költöztünk, ahová pólyában hoztak át, itt is nőttem fel. A hajógyári óvodába jártam, mert anyukám ott dolgozott. Ide jártam a Zápor utcai Általános Iskolába is (ma Óbudai Nagy László Általános Iskola), ami meghatározó volt számomra. Mai napig fel tudom mondani ábécé sorrendben az osztálynévsort. Színvonalas iskola volt, összetartó volt a közösség, nem csak a mi osztályunk, hanem az egész évfolyam.
Milyen hatással volt erre a közösségre az, ami történt veled?
A legtöbben tapintatosan, de tudtomra adták, hogy mellettem állnak. Volt valaki, aki ápolónő lett, ő felajánlotta, hogy bármiben segít, mivel tudta, hogy ez egy komoly sérülés. Az első iskolai szerelmem vitaminokat hozott. Volt az ismerősöknek egy másik része, akik nehezen tudták elfogadni, hogy az elkövető az az ember, aki. Ráadásul az elkövető létrehozott egy Facebook-csoportot, amin keresztül befolyásolni akarta a közvéleményt. Nagyon sok iskolatársamat megkeresték. Ez annyira széleskörű volt, hogy – ha jól tudom – még hozzád is eljutott. Ekkor még folyt a nyomozás, mégis arra sarkallták az embereket, hogy foglaljanak állást, az akkor már gyanúsított mellett. Ez a presszió az eljárás bizonyos pontjain, például a jogerős ítélet meghozatalakor fokozódott. Az apja a mai napig vezet egy erősen zaklató blogot. Az első négy hónapban annyira súlyos állapotban voltam, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Egy steril ágyon feküdtem meztelenül, szenvedtem a morfium mellékhatásaitól, a páromnak pelenkáznia kellett, a gyerekeket elköltöztették, teljesen el voltam szigetelve.
Gyakori, hogy az áldozatot teszik felelőssé…
A közös ismerősöket felkavarta, nem csak a személye, de maga a cselekedet brutalitása és precíz megtervezése is. Amikor nem mentem be dolgozni, a környezetemben mindenki tudta, hogy valami baj történt, és hogy ki állhat emögött. Egyértelmű volt mindenki számára, aki velem a zaklatást végigélte, hogy a bűncselekmény ennek az egyenes folytatása volt. A kívülállókban persze keltett disszonanciát. A kollégáiban, osztálytársakban, akik viszonylag jól ismerték, mégsem vették észre, hogy ilyenre lenne képes. A jogerős bírósági ítélet kimondta, hogy nem csupán a cselekedete, hanem a személye is különösen veszélyes a társadalomra. Ezt nehéz lehet feldolgozni azoknak, akiknek másik oldalát mutatta. Maguk a jogalkalmazók sem tudtak ezzel a helyzettel mit kezdeni, hogy ott van öltönyben egy orvos, egy kórházigazgató, keresztény ember, prominens személyek a rokonai és minden jót elmondhatnánk róla. Ez a kétkedés,csodálkozás az egész jogi procedúrát végigkísérte. Ezzel szemben engem megpróbáltak rosszéletű nőnek beállítani, aki házas emberrel kezdett – mintha egy kapcsolat csak egy emberen múlna. A sztereotípiák mindent áthatottak. Az egészből az lehet a tanulság, hogy a környezetünkből bárki lehet bántalmazó, attól függetlenül, hogy milyen rendes embernek tűnik kívülről. Az emberekből teljesen irreális reakciókat váltott ki ez a bűncselekmény, annyira sokkolta őket. Egy rendőrség által elrendelt pszichológiai vizsgálat során megkérdezték tőlem, hogy hányszor voltam egyszerre több férfivel. Ott ültem katéterrel, meggyalázva a nőiességemben, lúggal szétmaratva, és próbáltam a kérdést felfogni. Megpróbálsz megfelelni és próbálsz válaszolni, de egyszerűen nem érted, mire akar kilyukadni ezzel a kérdéssel, miért tartozik ez a bűncselekményhez? Volt, hogy egy nőgyógyász megkérdezte, mit tettem én az elkövetővel, hogy ezt csinálta velem? Visszakérdeztem, hogy szerinte mi tenné indokolttá, hogy valaki mással ezt tegye? Mondjuk ő legalább bocsánatot kért ezért a kérdéséért később.
Hogyan viselkedett veled a sajtó?
Az ügy elején nem én voltam érdekes számukra, hanem az elkövető, valamint az ügy brutalitása. Én mindaddig nem fordultam a nyilvánossághoz, amíg az ügyészség a nyomozás megszüntetéséről, valamint a bizonyítékok 30 napon belüli megszüntetéséről határozott. Úgy döntöttünk, felvállaljuk a nyilvánosságot, mert nincs más lehetőségünk. Bármilyen furcsa, az elején a legtöbbet a bulvárújságoknak köszönhettem, akik mindig tiszteletben tartották azt, hogy a cikkek csak úgy jelenhetnek meg, ha a jogi képviselőmnek előtte megküldik. Érdekes, hogy ahogy haladtunk előre az időben, folyamatosan szűntek meg azok az újságok, amelyeket az ügy érdekelt, akik figyelték az ügy menetét. Kicsit féltünk, hogy a végére marad-e újság, ami beszámol majd az ítéletről.
Van vagy volt benned félelem?
Amikor feküdtem a steril ágyon, annyira nagy fájdalmaim voltak, hogy arra gondoltam, jobb lett volna, ha inkább megöl. A biztonságérzetem is zéró lett. Rendőri védelem alatt voltam hat évig, ami nem adott valódi biztonságérzetet. A rendőrség próbálta megtenni a tőlük telhetőt, de sajnos nincs protokoll erre… sem. Ez amolyan házi őrizetszerűnek volt mondható. Mindig be kellett jelentenem, hova, kivel, mikor megyek, mikor érek haza stb. Mindeközben pedig az elkövető szabadon, mindenféle kényszerintézkedés nélkül mászkálhatott, külföldre járkált. Őt nem korlátozták semmiben, még akkor sem, amikor másodfokon 9 év börtönbüntetésre ítélték.
Honnan volt meg benned a bátorság, hogy ebbe az egészbe így beleálltál?
Borzalmas állapotban voltam, nagyon erős fájdalmakkal. Nem tudtam alapvető biológiai funkciókat ellátni. Ekkor kaptam meg az ügyészségi megszüntető határozatot, ami tele volt áldozathibáztató mondatokkal, mint például hogy én nem ismertem föl, az alibijét egy hamis tanúra alapozták, akit egyébként azóta el is ítéltek hamis tanúzásért, valamint hamis tanúzásra felbujtásért. Azt kellett eldöntenem, hogy vagy így fogok élni – és holnap eljön és újra megteszi, mert nincs következménye annak, amit velem tett, és talán még durvább dolgot tesz –, vagy felvállalom a nyilvánosságot. Annyira hazug és igazságtalan volt ez a megszüntető határozat, hogy ez adta az egyik legnagyobb erőt a fellebbezéshez. Persze akkor még nem tudtam, hogy mivel fog ez járni, tudtam, hogy hatással lesz a szeretteimre is az, hogy az újságokban leszek. Nem gondolom, hogy mindenkinek lehet azt tanácsolni, hogy merj kiállni, mert pontosan tudom, hogyan kínoz meg a rendszer, hogyan hurcolnak meg, főleg egy nőt. Egyre inkább úgy gondolom, hogy akik ki tudnak állni, egy Makai Viki, egy Orosz Bernadett és én, akik tudnak beszélni, akik ezt meg tudják tenni, azoknak ki kell állni azok helyett is, akik némák maradnak. Bátorítást lehet adni, de ezt nem lehet mindenkitől elvárni.
Szerinted te miért tudtál kiállni?
Egyrészt neveltetés kérdése, másrészt bennem megvan a szükséges ellenállás és igazságérzet. És mellettem volt egy társ és egy család, akik teljes mellszélességgel kiálltak mellettem. Nem mondom, hogy nem voltak borzasztó mélypontok, de az sosem fordult meg a fejemben, hogy nem viszem végig az ügyemet. Ez az ügy majdnem tíz évig tartott és mindenünket elvette. A karácsonyokat, a születésnapokat, az ünnepeket, az anyukámmal való utolsó időszakot, aki közben elhunyt. Mindenünket felemésztette. Tíz év nagyon sok idő, azalatt felnő egy gyerek.
Nemrég olvastam egy nőbarát településtervezésről szóló tanulmányt, aminek az volt a fő mondanivalója, hogy a városokat lényegében a férfiak kényelmére tervezték. Az egyik ilyen sokszor emlegetett példa, hogy a nők több időt töltenek és gyakrabban használják a mosdót, ráadásul ők azok, akik a gyerekeket is el kell lássák ezeken a helyeken. Mégis ugyanannyi női mosdó van, mint férfi, ami végeredményben azt jelenti, hogy a nőknek kevesebb jut. Azon gondolkodtam, hogy a panelházak lépcsőházai, folyósói itt, Óbudán is – ellentétben a gangos házakkal – olyanok, hogy a bejárattól a lakásig úgy jut el az ember, hogy nem lát rá senki, és ettől van egyfajta félelemérzetem.
Látod, most elmondtál valamit, amit sokan nem értenek. Mi el is költöztünk a korábbi lakásunkból, mert én soha többet nem tudnék ilyen lakásban élni, amiben hátat kell fordítsak egy zárt lépcsőháznak ahhoz, hogy bezárjam a lakásajtót. Nekem biztonságérzetet ad, hogy ha kilépek a lakásból, a szomszédok rám látnak. De az is fontos, hogy legyen üveg az ajtón, hogy lássam, hogy ha valaki áll előtte. Egyáltalán, nekem hosszú ideig egy ajtón belépni is problémát jelentett. A költözés másik oka az volt, hogy fájdalmas volt az emlékekkel szembesülni. Mert nemcsak a bűncselekmény történt ott, nemcsak a bűncselekmény helyszíne volt a fürdőszoba, hanem később a kötözések is a házi szakápoló által, ami borzalmas fájdalommal járt, morfium alapú fájdalomcsillapítót kellett szednem.
Fahidi Éva, holokauszt-túlélő mondta, hogy ő nem képes olyan lakásban élni, aminek nincs hátsó kijárata.
Igen, olvastam Edith Eva Eger könyvét, az „A Döntés”-t. Sokat segített nekem a feldolgozásban. Az én esetemben volt az egyik oldalon egy doktor, egy kórházigazgató, aki minden alkalommal úgy ült ott öltönyben, nyakkendőben, mintha csak egy igazgatósági ülésen lenne, nem a vádlottak padján. Velem meg úgy viselkedtek, mintha ott se lennék. Egy díszlet voltam a saját peremben. Nekem papírom van arról, hogy intézményi abúzus ért. Az, hogy magamra hagyott a rendszer, sokkal jobban fáj már, mint a bűncselekmény. És nem tudom, hogy valaha újra fogok-e tudni bízni a jogrendszerben. Becsapva érzem magam. Én abban a hitben éltem, mint mindenki más, hogy van egy rendőrség, aki nyomoz, van egy ügyészség, aki vádat emel és van egy bíróság, aki majd ítéletet hoz. Sajnos ezt most már nem így látom. Megjelent a sajtóban, hogy egyedül nevelem a két gyerekemet. Ennek ellenére a kutyát nem érdekelte, hogy mi történik a két gyerekkel, amíg az anyjuk bepelenkázva, bemorfiumozva fekszik. Hogy van-e ennivalójuk? El tudnak-e menni iskolába? Bepelenkázva elmehettem kihallgatásra, ahol leengedhettem a katétert a férfi WC-be. Ezt tudta adni a rendszer.
Szerinted fel lehet bármilyen tekintetben készülnie egy nőnek arra, hogy nagyobb biztonságban legyen? Kellene ezt mondjuk oktatni?
Mindenféleképpen. Nagyon fontos lenne elsajátítani azt a képességet, hogy a zaklató személyiséget felismerjük. Ha én ezt tudom, akkor abban a súlyos négy hónapos zaklatási időszakban feljelentést tettem volna. Ha kimentek volna hozzá a rendőrök, az talán megszakíthatta volna azt a folyamatot, ami ide vezetett. Kihozhatta volna az elkövetőt abból az örvényből, amit csak a bosszúállás elégíthetett ki. Már az iskolában oktatni kellene, hogy hol van az a pont, ami már nem elfogadható, például ha nem veszi valaki tudomásul a szakítás tényét. Ráadásul a zaklatók látszólag nagyon kedvesek, mindig csak megbeszélni szeretnék a dolgot, ha az századszorra van is. Nincs még egy utolsó megbeszélés. Naponta tízszer hívott, ilyenkor nem szabad felvenni a telefont. Meg kell tanulni, hogy mi az a “no contact”, amit a zaklató személyiséggel szemben kell alkalmazni. A hatóságoknak is, bíróknak, nyomozóknak és igazságügyi szakértőknek is kellene érzékenyítő tréningeket tartani, például arról, hogy egy bűncselekmény áldozatával hogyan kommunikáljanak. Ez a hatóságok érdeke is lenne, hisz az áldozati tanú nagyon fontos egy ügyben. Fontos, hogy a bántalmazott biztonságban érezze magát, a legjobb tudása szerint tanúskodjon, ezzel segítve a hatóságok munkáját.
Lezártnak tekinted ezt az ügyet?
Jogilag talán, de lelkileg, testileg ezt sosem lehet lezárni. A hosszan elnyúló jogi hercehurca miatt még megkezdeni se tudtam a feldolgozását. Napi szinten beszélünk erről. Ezt nem lehet feldolgozni soha, meg kell tanulni együtt élni vele. Az áldozatok sosem felejtik el a bántalmazás által átélt traumát. Kilenc helyreállító műtétem volt. Indiában a savtámadás a bosszú bevett formája, amennyiben a támadó szexuális közeledését vagy házassági ajánlatát visszautasítják. Az ilyen sérülések okozása mindig bosszú, hogy örökre ottmaradjon a nyoma. Ezek stigmák.
Tartasz attól, mi fog történni, ha szabadul?
Egyáltalán nem érdekel. Én nem érzek iránta sem haragot, sem gyűlöletet, teljesen indifferens személy számomra. Ő egy bűnöző, akit a jogrendszer elítélt, nem velem volt dolga, hanem a jogrendszerrel. Nekem semmi közöm hozzá. Már akkor sem volt hozzá semmi közöm, amikor a bűncselekményt elkövette velem szemben. Egy dolgot akartam – megszabadulni tőle. Erre tíz éve vele foglalkozom, mert a jogrendszer rákényszerített.
Nem akartál jó messzire elköltözni innen?
Nem. Én menjek el? Miért? Én nem csináltam semmit. Egy bűncselekmény áldozata lettem, amiről nem tehettem. Bárki, bármikor, bárhol bűncselekmény áldozatává válhat. A sérüléseimet is azért vállaltam fel, mert nekem nincs szégyellnivalóm. Szégyellnivalója csak az elkövetőnek van, aki ezt tette.
Jól tudom, hogy közben pályát módosítottál?
Nem egészen. Szociális intézményben dolgoztam eddig is, csak most másik kerületben. A párom beiratott egy OKJ-s manikűr tanfolyamra, mert nem tudtam kikapcsolni és azt kérte a pszichológus, hogy találjak valami hobbit, ami kikapcsol. Így most járnak hozzám körmözni, főleg ismerősök, a lányom barátnői. Ők tudják, hogy ki vagyok, sokat tudok velük beszélgetni. Ez is egy nagyon jó terápia. Nekem segít, ha beszélhetek róla. Nekem a csoportterápia is jobban működött, mint a személyes. A feldolgozás szempontjából fontos kapaszkodni egymásba, és tudni, hogy nem vagy egyedül. Orosz Bernadettel és Makai Vikivel is tartjuk a kapcsolatot, ott vagyunk egymásnak. Dolgozom egy dokumentumregényen Mérő Verával, ami idén tavasszal jelenik meg. Szeretném, hogy a könyv elolvasásakor a bántalmazottak azt érezzék, hogy nincsenek egyedül. Hogy közelebb tudjam hozni az embereket egy áldozathoz, hogy átérezhessék, mit jelent áldozatnak lenni. Talán így kevesebb lesz majd az áldozathibáztatás is. Az emberek el sem tudják képzelni, min mennek keresztül egy ilyen trauma során az áldozatok és a hozzátartozóik. Másrészt pedig szeretném a rendszerszintű hibákra felhívni a figyelmet, hogy változás legyen az áldozatokhoz való hozzáállásban. Engem bánt, hogy minden nap úgy fekszem le, hogy tudom, épp ma Magyarországon egy áldozatot ugyanúgy meghurcol a rendszer, mint ahogyan engem.
Gondoltál arra, hogy ha nem nőnek születsz akkor ez nem történik meg veled?
Nem. Azokat az örömöket, amik nőként értek, ez a bűncselekmény nem tudja annulálni. Szeretek öltözködni, kifesteni magam, csinosnak lenni. Más kérdés, hogy a bűncselekmény után annyira sérült a nőiségem, hogy amikor a munkahelyemen felköszöntöttek nőnap alkalmából, elsírtam magam, hogy az elszenvedett bűncselekmény ellenére is engem nőnek tekintenek. Ezt nem tudta elvenni. Külön figyeltem arra is, hogy a tárgyalásokon ápoltan jelenjek meg. És az állapotomhoz képest kihozzam a külsőmből a maximumot. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy keltsem egy nyomorult nő benyomását, de én erről hallani sem akartam. Tudom, hogy az volt a célja, hogy elvegye a nőiességem, de nem érte el.
Mi volt az első dolog, amit csináltatok, mikor már elkezdtél gyógyulni?
Nekem nagy vágyam volt eljutni Prágába. A párom a bűncselekmény előtti napon vette meg a jegyeket. Úgyhogy amikor már jobban voltam, kenőcsökkel felszerelkezve elutaztunk. És ott kiderült, hogy nem tudok pisilni, úgyhogy kórházba kellett mennünk és hazajönni. Úgyhogy ennyi volt az első nyaralásunk. Amikor a kórházból kijöttem, aznap volt az amfiteátrumban az Árpád Gimnázium tradicionális fáklyás ballagása. Egy kicsit ki tudtunk menni, de alig bírtam járni, mert akkor még rajtam volt a bőrátültetés donor felületén a kötés. Én is az Árpád Gimnáziumba jártam, esti tagozatra munka mellett a dolgozók gimnáziumába. Utána pedig a Pamutnyomóban dolgoztam, itt, Óbudán. Úgyhogy a tanulmányaim is, az első munkahelyem is Óbudához kötnek.
A bűncselekmény alatt melletted volt a kutyád. Lehet, hogy furcsa kérdés, de ő hogy van?
Traumatizálva. A kutya ott volt, amikor a bűncselekmény alatt engem az elkövető hurcolt a lakásban, a fürdőszobában a kádba tett, ott követte el a bűncselekményt, a lúggal leöntést. Akkor vettük észre, hogy baj van, amikor egyszer a fiam játszott velem és felemelt, és akkor a kutya stresszes állapotba került. Ha akár viccből jajgatok, akkor is odajön megvédeni. Sajnos nem tudom egyedül sétáltatni a bűncselekmény óta. Egy yorki-tacskó keverék, de ha nincs mellettem a párom, akkor séta közben mindenkit megtámad, aki a közelembe jön, legyen az kutya vagy ember. A kedvenc időtöltésem a kutyasétáltatás volt, de sajnos ez is a trauma része, hogy ezt sem tudom már megélni olyan önfeledten, mint a bűncselekmény előtt. Ezért külön jártam pszichológushoz is, sajnos, nem sok eredménnyel. Elmentem egy kutyakiképzőhöz is, aki azt állapította meg, hogy nem a kutyával van baj, hanem velem, mert én félek, nem érzem magam biztonságban, ilyenkor falkavezér szerepet vesz fel. Volt párkapcsolati problémánk is abból, ha nem veszem fel azonnal a telefont, ha nem tudnak elérni. A reggelek a legrosszabbak. Az emberek általában este félnek, én reggel. Akkor történt a bűncselekmény, ami megváltoztatta az életemet, és már sohasem lesz olyan, mint volt, vagy mint amilyen lehetett volna.
Amennyiben Önnek vagy bárkinek a környezetében segítségre van szüksége, forduljon az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálathoz!
Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat elsőrendű célja, hogy segítséget nyújtson a kapcsolati erőszak, a gyermekbántalmazás, a prostitúció és az emberkereskedelem áldozatainak, és szükség esetén gondoskodjon az elhelyezésükről.
A Telefonszolgálat állandó elérhetőséget biztosít minden bajba jutott és azonnali segítséget kérő embernek a nap minden órájában, az ország egész területén és külföldön, rendelkezésre áll mindenki számára, akinek szüksége van rá.
Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
https://okit.hu/
