Édes fiam!

Istennek hála él, és hírt ad magáról. De mi dolga még katonáéknál, hogy vakokkal és sántákkal tartják? Ha frontra vezényelnék, jobb, ha ismét ágynak esik, s messzire kerüli a halált. Én kikúrálom, hogy szülőanyja se ismer magára, ha élne, szegény Boris. Meg kell hagyni, igen csinos, ha meglátja a képét a Rózsi, elmegy a kedve a ficánkolástól, s más legényre nem néz. Suttognak mindenfélét, hogy eljár hazulról, szabadságos katonákkal látják, tán magányában s bánatában, hogy sose lett gyereke, mivel vigasztalódna. Szegény fejét ne okolja, Pista, már a Rózsi anyját is kergette a balsors, halottat szült, ha pedig élőt, tudván tudtuk, hogy a Bede Apolló ivadékai közül amelyik megmarad, terméketlen lesz az, mint a homoki hátság, így viszi tovább a család, amit örökbe kapott. Hol fogyás van, ott halnak, hol gyarapodás, ott éhes szájból lesz sok, inkább örvendjen, hogy nem hülyét vagy bénát kapott, ha megjön, győzze a sok hadiárvát befogadni.

Húga ír, az Annus, s kíván bátyjának egészséget a távolból, közbe alig bírja hessegetni a csemetét, mert maga maradt, a Jóskát behívták, ki tudja, milyen lőárokba gunnyaszt, él-e az én vejemuram. Öreg nővérei, az Erzsi meg a Vika Szolnokon sírnak az urukért, hogy szereljék le őket hamar, vagy lőjék lábon, mert jobb egy rokkant apa, mint a halott, a Rozi nem különben, asszonyok sorsa, mit cirkalmazzam. Rajt marad a nőn a temérdek éhes gyerek, az apákból meg csak a név, hogy Molnár, Pinczi meg Kovács. Remélem, nem jár rosszjányhoz Pesten, úgy mondják, csurig a bordély, a végén még elkap valamit.

A műhelyre vessen keresztet, Pista, mióta elment, elébb lelakatolta a hatóság tartozások okán, majd kétes alakok vertek benne tanyát, szökevény, koldus, csavargó, jobb kerülni. A szerszámot a Rózsi kimentette, tán megírta, hogy tisztába legyen. Majd talpra áll, ha vége a búbánatnak, s viszi tovább apja örökségét, ne legyen hiába, hogy az én Istvánom árva létére felkapaszkodott a paraszti sorból, és kitanult csizmadiának.

Itt cudar idők járnak, belénk fagy a szusz, apja sírját a hóból kellett kiásni, alig találtuk. Vén csontjaim sajognak, hiába, na, maholnap ötven leszek. Temetni se tudunk, pedig a templomba folyvást kongatnak. Szegény szülőanyja sírját a Jánosik gondozzák, rendes népek, csak irányomba vannak megvetéssel. Mostohája hantját meg, ha emlékszik rá, a falka kikaparta, úgyhogy amint kitavaszodik, és elvonul az ár, terméskövet hoz rá az öreg Radóczi Újszászról.

Idén nem volt pénzünk pocára, rágjuk a tavalyi szalonnát, akad belőle, meg kannába zsír, krumpli, a kevéske lisztet jó időbe fölhordtuk a padlásra, s a tojó is kitart még az ólba, Istennek hála, micsoda áldás. Magát, Pista, Pesten hogy tartják, el ne fogyjon, mer kell az erő idehaza, a fát ki vágja.

A végére hagytam, mer igen nagy szégyen nekem. Érdekli is magát a Boldi sora, tán irigy rá, hogy édes szülöttem, de hát gyerek voltam, hogy hoztam volna világra magát.

Ne legyen rossz, fiam, az isten látja.

Üdvözli Mamája és mind az összes itthol maradott.

*

Kedves fiam, Pista!

Tán haragszik, nem ír. Vagy haza tart, és a posta elkerülte. A Rózsi ügyébe ne mérgelődjék, nagyobb kár a műhely. Nem kenyerem a görbe beszéd, ez a Rózsi… ki se mondom, minek hinne egy rékasi vénasszonynak, ki a falig se lát, nem Szolnokig. 

Mikor a családba kerültem, tudja, kaptam tisztes iparost uramnak, igen vén volt, s jött vele két nagyobbacska s egy kisebb jány, meg maga. Erzsike huszonegyet töltött, Ria tizenkilenc fele járt, a kis Rozi tíz se, maga meg pelyhes állú legény, alig bírtam a nagy szájával. Tagadott engemet, szökött előlem, hol tudott, bántott, de megbocsátottam árva fejének, mert amit pár esztendő alatt istentől kapott, csoda, hogy eszénél maradt. Nem voltam asszonyforma se, tán nővére lehettem volna, hisz magam is csak épp a huszonötbe léptem. Özvegy uram két hitvest temetett előttem, szegény Jánosi Boris után elvette azt az újszászi jányt, a Radóczi Máriát, s maga még meg se szokta az új anyát, mikor három év után isten azt is maga elé szólította. Hát mivé lesz egy kislegény, kit tízévesen ér csapás, majd enyhet nem lel, kibe kapaszkodna, ha mind sírgödörbe fordul. A sok halott gyermekről nem beszélek. És akkor az apja egy jászberényi Bóta jányt hoz a házba, s nem kívánja kivárni a gyászévet. Törődött is azzal, hogy megszólnak érte. Rendes, derék ember volt máskülönben, mi lecsúszott elemek, fejünk fölött a szégyennel, hogy korhely apám elkártyázta alólunk a házat, veszett mindenünk. Tűrtem a szégyent otthol, tűrtem a faluba a megvetést, hogy halott nők helyébe álltam, s viseltem a család haragját, hogy a Jánosik semmibe néznek. Mikor az uram agyhűdést kapott, s itt hagyott, a Jánosi Pista elment a hivatalba jelenteni, s a feleség nevét kihúzatta. Engemet. A Nagyok meg, az a sok gondozásba adott árva szanaszéjjel, azt se tudták, hogy vagyok. Csak az a két nagyjány, az Erzsi meg a Ria viselt, barátnék voltunk, nevettünk, daloltunk, mikor az uram rájuk parancsolt, hogy Mamának hívjanak. Mondták, mondták, de gúny volt a hangjukba, a kis Rozi kereste egyedül bennem az anyát, amerre mentem, árnyként követett.

Még jó, hogy lett nekem egy jányom meg egy gyerek, saját jogon.

Pedig magát is fölneveltem. Tán meg is kedvelt, hogy múltkorába Mamának szólított. Nem hagyta el a száját ilyen sose. 

Hogy telnek napjai katonáéknál? Nem istállóba tartják, úgy-e? Annus szerint az Augusztába van. Mondja, miféle hely az? Adnak rendes ételt, van fekhelye, váltás ruhája? 

Mi megvagyunk idehaza úgy-ahogy. Boldi fiam besorozták, s vitték a frontra, hírt felőle nem kapok. Félek, baja esik, gyerek hisz, kerge kölyök, mindig kehes, úgy köhög, megfagy még az orosz télbe, szíven lövik, ki tudja. Imádkozzon érte, Pista, tartsa meg az isten az én két szép fiam. 

Rózsit hagytam a végire, hogy ne izgassam. Történt, hogy az apja, a Rákos Pali tiszteletét tette Rékason. Tudta, hogy felvitte isten a dolgát, és a téglaházba lakik Szolnokon? Egy vasúti napszámos. Erre vitt az útja, rossz bőrbe van, meg kell hagyni, igen szuszog. Hozott sajtot, kemény, hogy a fogam vásik belé, de nagy kincs minálunk. Na, az tudatta velem, hogy a Rózsi úgy nekibúsult, hogy ha nem jön levél az urától, felmegy Pestre, hogy felkutassa, vagy kinéz egy nyalka obsitost. 

Kellett magának ilyen asszony. 

Ha írna, elég egy szó, hogy él, azzal én megelégszek.

Csókolja Mamája és Annus, aki ír.

*

Kedves Pista!

Mennek az évek, s maga hallgat. Tán puskatűzbe került, vak lett, sánta, akár a többi, eszét vette a légnyomás, hogy nem talál haza? Keserves énnekem a gondolat, hogy beteg lett, vagy foglyul ejtette a ruszki. De nem adom a reményt! Mi volna más magának, ha nem én. Nem hittem el ám Rózsi egy szavát se, mikor kocsin idehozatta magát a kimosdott kanijával, s orrom alá dugott egy papirost, melybe kérvényezi a hatóságtól, hogy nyilvánítsák az urát halottnak. Megállj, te, mondom, s igen elöntött a méreg. Takarodol az én házamból, még hogy álljak tanúnak, hogy nem jön Pestről levél, s nem ért hír se magáról. Na és! Itt vérnyákolt a küszöbön a Rózsi, hogy bárcsak lenne szabad, de lekaptam a két lábáról. Kapott-e postát, volt-e rajt plecsni, hogy a Pista elesett, van-e bizonyság, dögcédula, búcsúlevél az én halott fiam véres zubbonyából, merne-e esküdni a saját becses életére, hogy a gyerek halva van, de csóválta fejét a céda, hogy nem, dehogy. Most már jusztis élnie kell, Pista, hogy egye meg a penész a Rákos Rózsit Szolnokon!

Gyereket se szült, jányt se, mehet szeretőstül a pokolra!

Azt se mondta, hogy az apjok, a Pali bácsi, már ’16 tavaszán mibennünket itt hagyott. Elvitte az aggkor, ment a hitvese, az Apolló után. Temetéséről hírt se adtak, hogy elmondtunk volna érte egy miatyánkot, hanem egy falubeli, az Etmán látta, mikor odabe járt a városba, hogy vasutas búcsút kapott. De nem írtam én se, megbocsássa, sok a dolog idehaza, s mind az én nyakamba szakadt, mer ’16-ba nagy bánatunkra a kis Pityu itt hagyott. Itt maradt a bánat meg az a sok éhes száj, az Annus maradék négy családja.

Aztán megszánt az Isten, és hazavezette vőmuram, a Jóskát, s mikor már lemondtunk róla, egy szem gyerekem, Boldizsárt. Oly nyeszlettek voltak, akár az ujjam, de igen örvendtünk, most is belékönnyezek. Megjárta a fiam a kerek világot, csuda eset, vasutat épített Murmanszkba, aztán nyugat fele vitték az angolok fogolyként, onnét került árkon-bokron át haza a háború után. Azóta is csak ezt hallgatjuk idehaza, nem győzik a csemeték a szájuk tátani. Kutatott ám maga után, felment Pestre, nézte kórházba, járt Vörös Keresztnél, a külügybe, hogy kerestesse, de se rokkantak, se holtak közt nem találta, lelt végül egy sántát, ki emlékezett a jász fejére, nagy bajszára, de soráról az se tudott.

Bolondnak tart a Boldi, hogy kitartok. Hát bolond vagyok.

Éjszaka van, a gyertya rögvest leég. 

Tán rossz voltam. Nem anyja. Hadd legyek jó utoljára. Nem bocsátom meg, ha odavész! 

Csókoljuk Annussal

*

Drága Lányom, Anna!

Ezt a kis ládikát, benne lapokkal és pár levéllel a Mamától és Pista bátyádtól rád hagyom. Fáradt vagyok, a szívem gyönge, nem ver már soká. Pista nem tért haza sose, az Augusztából küldték vissza Mama összes levelét még ’20 telén, mikor a kórházakat s telepeket kiürítették, hogy legyen hely a vagonlakóknak. Sose tudtuk meg, mi lett vele. Szegény Mama beletört, csak ti adtatok erőt neki, gyerekek, meg Boldi, míg meg nem találta azt a zsineget, tudod… Attól kezdve a Mamának se kellett az élet tovább. Őrizd ezt a ládát, míg élet van benned, s add a gyerekednek tovább. 

Édesanyád, Annus