I.

A Muzsikás november 5-én az Óbudai Társaskörben koncertet adott. Ebben nincs semmi meglepő: 52 év alatt az együttes több ezerszer lépett már színpadra. Abban sincs semmi meglepő, hogy ezúttal egy régebbi lemezük anyaga adta a fellépés gerincét: a Szól a kakas már. A koncert mégis lehetőséget adott, hogy elgondolkozzunk: az elmúlt 52 (esetleg 152-252) évről… 

Az előadás alapjául szolgáló, különleges anyag 1992-ben jelent meg CD-n – és ha jól tudom, ez volt az első, amely LP-n már nem –, létrejöttének története ma is izgalmas: a makói zsidó családból származó Simon Zoltán zeneszerző, karmester (1923–1991) a nyolcvanas évek végén adott az együttesnek néhány jegyzetet, többnyire egyszerű dallamot 1946-os, Kodály Zoltán biztatására Máramarosszigeten gyűjtött anyagából, néhány instrukcióval, amelyek szerint az előadásmód, a kíséret nem tér el jelentősen a környék egyéb zenéitől: hiszen a különböző nemzetiségű zenekarok – zsidók, cigányok, magyarok – mindenütt zenéltek, akár a kalotaszegi lakodalmakban is. A Muzsikás legjobb tudása szerint neki is állt a jegyzetek kidolgozásának, és pár hét alatt összeállt az az anyag, amelytől Simon Zoltán a könnyekig meg volt hatva – mintha fiatalkora éledt volna újra. A Muzsikás pedig útnak indult, hogy felkutassa, él-e még valami ebből a zenéből eredeti helyén. Az ebből készült lemez előbb itthon jelent meg, de szerencsére nemcsak, így jutott el a kincs a világ minden tájára, Maramaros, The Lost Jewish Music of Transylvania címen.

A zenei anyag tehát elindult a maga útján. A Muzsikás pedig megmaradt az egyik legismertebb és legelismertebb népzenei együttesnek – azt hiszem, nem sok Kossuth-díj osztotta meg ennyire kevéssé a magyar társadalmat, mint az övék (1999), noha kaptak ennél még rangosabb elismerést: 2008-as WOMEX-díjuk nemzetközileg felér nagyjából egy népzenei Nobel-díjjal. A közönség pedig szép lassan talán el is felejtette ezt a Szól a kakas már néven futó albumot, vagy azt a kisebb szenzációt, amit ez 1992-ben jelentett.

Szinte jelképes, hogy a címadó szatmári magyar népdal hogy lett a nemzetközi zsidó folklór része. Az eredeti versszakokhoz toldódott egy csodaváró negyedik (vagy sokadik): „Mikor lesz az már / mikor lesz az már / jibboné ha’mikdosi / cion tömalé / akkor lesz az már”, ami már nem a szerelmesek egymásra találására, hanem a Messiás eljövetelére, a Szentély felépülésére vonatkozik. A népdal továbbköltése, a haszid folklórba illesztése a legenda szerint az 1751-ben Szerencsen született Taub Izsák rabbi műve. Így ez az a népdalunk, amit a hazai és nemzetközi zsidóság, illetve a magyarság egyaránt magáénak érez. 

A többi dallam – bár „eredetibb” zsidó népzene – sokkal inkább rekonstrukció, egy picit vállaltan benne van az „ilyen lehetett” az „ilyen volt”-tal szemben. Már amennyiben a folklór esetében ez a kérdés egyáltalán feltehető – hiszen minden olyan, amilyennek játsszák, függetlenül attól, hogy fél-egy évszázaddal korábban hogyan játszották.

A koncerten Hamar Dániel volt a szóvivő: felvezette, előkészítette, átadta, mediálta a zenét, felhívta a figyelmünket, szórakoztatott – és közben zenélt. Később telefonon válaszolt kérdéseimre, órákat beszélgettünk, ugyanebben az egyszerre szórakoztató, oldott, ugyanakkor hihetetlenül érdekfeszítő stílusban, amiért hálás vagyok neki. Tőle tudom, hogy – mivel a vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen eltűnt a második világháború után – a rendszerváltás körüli gyűjtőútjuk során a roma muzsikusoktól tanultak „zsidó fogásokat”, vagyis ők őrizték meg legjobban ezeket a dallamokat. A koncerten a lemez tizenkét zeneszámából hat hangzott el, a környező (elsősorban persze magyar) népzenék között. A műsor egyrészt nagyszerűen volt felépítve, kellően változatos és érdekes maradt mindvégig, akár a zenék eredetét, akár hangszerelését illetően. („Ötven év alatt a saját bőrünkön tanultuk meg, hogy kell egy koncertet felépíteni”, mondja Dániel szerényen és kellő öniróniával). A zsidó dallamokra talán egy picit jobban jellemző a moll, a felemelt hetedik fok – de néhány magyar dallam ebben is a megtévesztésig hasonlít rájuk. A lemezen egyértelműbben érezhetjük, mi a zsidó népzene, a koncerten ezek a zenék teljes szimbiózisban éltek, hatottak egymásra, és még amikor zeneileg és térben távolabb – pl. a Mezőségre – kerültünk, egyszer csak visszaköszönt egy ismerős motívum, szerkesztési vagy hangszerelési mód.

Hamar Dániel elárulja: amikor műsoron van ez az anyag, mindig ilyeténképpen adják elő. „Nem az ismeretterjesztés a célunk, hanem a zenei élmény átadása.” A Muzsikás lehetősége az, hogy felmutassa azokat a zenéket, amelyekkel dolgozik – hogy ez kihez jut el, vagy hogy egy lemezt hányan fognak megvenni: ez nem rajtuk múlik. Ezúttal viszont az derült ki, hogy évtizedekkel később a zsidó folklóranyag „visszaköszönt” Erdélyben helyi muzsikusoktól, kicsit variálva. Emellett pl. egy krakkói nemzetközi zsidó zenei fesztivál gálakoncertjén az „all stars” együttes kapásból be tudott állni kísérni a Muzsikást a gálakoncert záró számában, vagyis a fesztiválon részt vevő összes együttes – amelyek közül egyedül a Muzsikás nem zsidó – alaposan ismerte az anyagot… 

A ‘92-es lemez zenéit rendszeresen kérik tőlük turnéik folyamán is, például Amerikában, így folyamatosan „kézben van” az anyag, most se kellett leporolni.

Én ezt nevezem folklórnak, és ha volt is csaknem fél évszázad, amikor nem játszották, vagy keveset játszották, vagy nem azok játszották, akik eredetileg, ez a zene ismét folklórnak tekinthető és él.

II.

Hamar Dániellel arról beszélgetünk, mit jelentett a lemez a megjelenésekor. Az a prekoncepcióm – kamaszkori élményem –, hogy a Muzsikás egész működésére jellemző volt, különösen az első évtizedeikben, hogy minden lemezük valamiféle hitvallásként működött, emlékezzünk a Nem arról hajnallik, amerről hajnallottra, amelyet a nyolcvanas években okkal értelmeztünk a szabadság (-vágy) hitvallásaként. (Erre utalva a „Szabad ének, szabad madár”, Sebestyén Márta hangján aztán az SZDSZ reklámdala lett az első szabad választásokkor.) 

Hamar Dániel erről szerényen, de határozottan kijelenti: a Muzsikás sohasem politizált direktben, de a művészi kifejezés eszközeivel – nem politikailag, hanem magasabb szinten – véleményt nyilvánított olyan kérdésekben, amelyek a társadalmat foglalkoztatták. És így volt ez a zsidó folklór lemezük idején is, amikor – a rendszerváltás után – itt is, ott is megjelent az antiszemitizmus, illetve általában a kirekesztés, az ellenségkép-faragás. Ha tehát 1992-ben egy népzenei együttes a zsidó népzene értékeit mutatja fel, az ebben a kérdésben is vállalt állásfoglalás. Hiszen ezeken a helyeken a különféle népek egymás mellett éltek békében, és ahogy Dániel fogalmaz: „hogy valaki milyen nyelven szavahihető, az mellékes”, márpedig az ott élő emberek ilyen lényeges tulajdonságok mentén ítélték meg egymást, nem pedig aszerint, ki milyen nyelvet beszél (jobban). Máramarosszigeten a háború előtt három zsinagóga is működött – később egy „díszzsidót” is be kellett venni, hogy meglegyen a kellő számú férfi az egyetlen gyülekezet imájához, azaz kilegyen a micve. Csíkban mesélik, hogy ha szombaton a zsidó bolt zárva volt, valakinek mégis szüksége volt valamire, a hátsó ajtót nyitva találta, elvette, ami kellett neki, és letette a pénzt, „csak nem fogjuk becsapni a saját zsidónkat”. A békétlenséget, a gyűlöletkeltést mindig a nagypolitika kreálta, aminek leginkább a kisebbségek estek áldozatul, mikor ki: cigányok, zsidók, vagy épp magyarok.

Aki alaposabban ismeri a vidéki Magyarország társadalmi és anyagi bajait, az tudja: a vidéki zsidóság kiirtása máig begyógyulatlan seb, mert az ő hálózatos – tehát nem feudális, nem a régi hierarchiára épülő – működésüket nem pótolta semmi, a vidéki értelmiség jelentős részben eltűnt az ő elvesztésükkel, pótolatlanul. Dániel a Tax Free Shopok kínálatát hozza eklatáns példaként: Finlandia vodka mindenhol van, Tokaji aszú viszont alig valahol. A magyar vidéken pedig hiányzik az a helyi tudás, evidencia, amit a patikus, az állatorvos, a kereskedő jelentett – a vidék elszegényedésének okai közt ez is szerepet játszik.

Ezek persze a koncert vagy a lemez tematikáján messze túlmutató kérdések, de annyiban relevánsak, hogy a Muzsikás fél évszázada arról zenél, amiben hisz: értékeket tár és mutat fel. Musica est magistra vitae, parafrazeálhatnánk a mondást, ez a Muzsikás lehetősége, feladata és felelőssége, ez volt az elmúlt fél évszázadban. A zenekar hitvallásában, identitásában ugyanaz maradt, noha volt egy-két kényszerű tagcsere: előbb ifj. Csoóri Sándor betegsége miatt a kilencvenes évek második felében Porteleki László állt be, akinek addigra megvolt a zenekari gyakorlata. A korai évtizedek állandó énekesének (Sebestyén Márta) kiválása óta nincs énekes tagja a Muzsikásnak, de Petrás Mária, illetve az utóbbi évtizedben Kacsó Hanga állandó vendége a fellépéseknek és turnéknak – a mostani koncerten is megcsodálhattuk nemcsak gyönyörű hangját, hanem csodás kisugárzását is. Tőle Hamar Dániel sokat vár akkor is, „majd ha mi már nem leszünk”. A közelmúlt nagy vesztesége Éri Péter halála – Mester László az ő helyére jött, szintén sok évtizedes népzenei gyakorlattal, zeneileg tehát könnyen beilleszkedett. Dániel viszont Éri halála óta – két éve – nem tudta őt levenni a honlapról. A Muzsikás életében nem voltak összeveszések, a döntések demokratikusan születnek, a pénzt egyenlően osztják el – és senki se lett milliomos… 

Arra a kérdésemre, ma van-e aktualitása a lemeznek, Dániel azt válaszolja: csak művészi értelemben. A népzene helyzete viszont más lett. Egyrészt van a Zeneakadémián népzene-tanszak, és a határon túl él a népzene, illetve a külföldi, második-harmadik generációs magyarság számára egyértelműen az identitás része. Másrészt azonban az általános iskolai zeneoktatás Kodály, Bartók országában meglehetősen szégyenletes szinten van. (Említem Dánielnek, hogy gyerekkorunkban nővéremmel egy-egy virágról, madárról – pl. rozmaringról, pacsirtáról – egymásra licitálva soroltuk olykor magyar népdalok tucatjait, ma pedig egyet se biztos, hogy tudna mondani egy iskolás…). Emellett nálunk valahogy „ciki” a „magyarkodás”: Dániel ellenpéldaként az íreket mondja, ahol fel sem merül az „írkedés”, ha mondjuk már az Angliából induló kompon elkezdenek ír népzenét játszani; vagy említi a U2 frontemberét, Bonót, aki lazán lemegy a helyi, dublini pubjába, és beáll zenélni a helyiek közé. 

Reméljük, hogy még sokszor hallhatjuk a Muzsikást, akár ezekkel a zenékkel, akár mással, de az biztos: ők letették az asztalra azt, amire feltették az életüket. Ők megválaszolták a maguk kérdéseit: a fentieket és másokat is – ettől még ezek a kérdések itt maradnak velünk. Egy ilyen koncert – túl az élvezeten – alkalom arra is, hogy újragondoljuk őket.