Az Aranyhegyen, a Jutasi és a – stílszerűen – Pogánytorony utcák sarkán álló, harmincas években emelt torony pár éve cserélt gazdát, és a birtokon belülre került tulajdonos saját költségén csináltatta meg a hiányos lépcsőt és kőkorlátokat. Az állagmegóvó munkákra már nagy szükség volt: a Pogánytorony évtizedek óta pusztult, a róla szóló beszámolók időnként már a teljes végzetét vetítették előre. A torony a valóságban valószínűleg ennyire nem volt rossz állapotban, az alsó lépcsőfokokat is inkább szándékosan távolíthatták el, hogy elvegyék kicsit az alkalmi felfedezők mászási kedvét.
A Pogánytorony sorsára hagyva is vonzott látogatókat, hol az alternatív városnéző túrák keretében, hol az ősmagyar-pogány szubkultúrák környékéről. Utóbbiak kisebb számban a napfordulókon és a napéjegyenlőségek idején tették itt tiszteletüket, átvágva a dzsungelen, ami az évek alatt eluralkodott a telken. Pedig egykor díszkert volt itt, a torony körül öt „szent nyírfával”, név szerint Balázzsal, Botonddal, Emesével, Lehellel és Csabával.
A néhány évvel korábban emelt tornyot a Turáni Egyistenhívők használták szimbolikus jelentőségű emlék- és szertartáshelyként, bár nem éppen konfliktusmentesen: már a torony ünnepi avatásán is kardlapozó csendőrök jelezték, hogy a karhatalom nem nézi jó szemmel a pogánykodó őskultusz megnyilvánulásait.
„Üröm és Óbuda között, Budapest határában, szőlők és kelkáposztatáblák felett, a kopár hegy tetején, különös, háromemeletes, terméskőből faragott, bástyaszerűen kiképzett torony fúródik a halványkék égbe… Ez a pogány torony, amely, mint titokzatos felkiáltójel ágaskodik a hegytetőn, a gyárak kéményei felett, a porba és ködbe vesző, morajló város határában” – írta az újság 1935 nyarán, beszámolva a pogány megtelepedésről az akkor még inkább külvárosinak számító környéken.
A Turáni Egyistenhívők sajátos, magát vallásinak tekintő csoportja volt a korabeli Magyarországnak, akik a kereszténységgel szemben az ősi hithez való visszatérést szorgalmazták. Az eszmei háttér adott volt: Trianon után az „áruló Nyugattal” szemben felívelt a keleti testvérnépekkel szövetséget kereső turanizmus ázsiója, a magyar orientalizmus törökbarátságának pedig mindig is volt némi politikai huzatja. A kurucos vonal keleti eszményeit és a néprokonsági gondolatot a magyar diplomácia is igyekezett kihasználni (nagyjából a korszak összes miniszterelnöke tagja volt az irányzat reprezentatív testületének, a Turáni Társaságnak), és az indoeurópai népek közé zárt magyarság „egyedül vagyunk” érzését oldotta a gondolat, hogy valójában a hatalmas turáni népeknek lennénk a legnyugatabbra szakadt képviselői.
A Kárpát-medencétől Közép-Ázsián át a merészebb elképzelésekben egészen Japánig húzódó, turáninak gondolt népek összetartozását kulturális, földrajzi, nyelvészeti, időnként fajbiológiai érvekkel próbálták alátámasztani, és az irányzat a két világháború között egyre inkább a szélsőjobb felé radikalizálódott. A harmincas évekre a mozgalom délibábosabb kedvű tagjai a tudomány partvonaláról teljesen elsodródtak a nemzeti mítoszok mélyebb vizeire: innen jön néhány olyan ma is lenyűgöző alternatív tudományos politikai sci-fi, mint a sumér-magyar leszármazás, az amerikai indiánok magyarokkal való rokonítása, vagy éppen a turáni fajok atlantiszi származásának gondolata.
Azoké, akik a nyugatellenességet, a nemzeti egyediségbe, a magyarság különleges civilizációs teljesítménybe vetett hitet az ősvallás újjáélesztésével elegyítették. A Turáni Egyistenhívők a kereszténység felvétele előtti hitrendszerhez való visszatérést hirdették, melyet monoteizmusként, egy magasabb rendű pogányságnak gondoltak el. Tulajdonképpen ez volt az első, radikális nemzeti alapon álló vallási mozgalom, a ma is hódító nemzeti ezotéria és alternatív történelemszemlélet korai reprezentánsa.
A Turáni Egyistenhívők egyházát 1934-ben egy Bencsi Zoltán nevű ügyvéd, valamint egy kiugrott unitárius lelkész, Köröspataki Kiss Károly alapította. Utóbbinak – ez akkor a keletmániával és a természetkultusszal függött össze – egy vegetáriánus étterme is volt a Kiskörúton, a magyarságot pedig gondolatvilágában a babiloniakkal és egyiptomiakkal hozta kapcsolatba. Bencsi a turániak őshazáját a Tigris és az Eufrátesz közé tette, és kinyilatkoztatása szerint faji vallást akart adni a magyarságnak. „Az ősi hittől való eltérésünk alkalmas volt arra, hogy fajunkat megfossza a világuralomtól. Ősi vallásunk alkalmas volt arra, hogy vele kivívjuk az egész világ feletti uralmat” – írta az Ősi hitünk című brosúrájukban, mely a turáni fajt Isten választott népének tételezte. Talán nem teljesen véletlen, hogy a korabeli rendőrségi jelentések szerint a pogány egyház tagságának jelentős része kapcsolódott a nemzetiszocializmus pártjaihoz is.
A főtáltos Bencsi volt, a helyi szervezeteket boncok vezették, az egyház tagjai jelképes vérszerződést kötöttek. Az uborkaszezonban az újságok is szívesen foglalkoztak a pogány kultusszal, amiről meglehetősen elítélően írtak, és tudni vélték, hogy a turániak még fehér lovat is áldoznak. Talán ez maradt meg leginkább a csoportról, noha ennek, mint erről Ablonczy Balázs, a turanizmusról Keletre, magyar! címen nagyszerű könyvet író történész beszámol, pont nem volt valóságalapja. Ahogy az a fényképes újságcikk sem volt hiteles, mely szerint egy újszülöttet a baba arcán kétoldalt vágásokkal avattak turáni egyistenhívővé; a „sebeket” a fotográfus némi lekvár segítségével imitálta a nagyobb olvasottság kedvéért.
A keresztény kurzussal szemben nyílt kihívást jelentő Koppány-híveket azonban a szekta jelenséget amúgy is üldöző rendőrség nem nézte jó szemmel: az alapítóknak rendszeres jelenésük volt a bíróságon, a tagokat megfigyelték, pamfletjeiket elkobozták.
Ez a hatósági figyelem gátolta az emlékműépítést is. Pedig a csoport már alakulásuk évében szobrot akart állítani Koppánynak valahol a budai hegyekben, de a főváros nem adta meg az engedélyt, és hasonló okból nem lett örökké égő sumér áldozati oltár sem a Hármashatár-hegyen, ahogy papíron maradt Zajti Ferenc monumentális tabáni terve is a világ legmagasabb, Attilát ábrázoló lovas szobráról.
Így jött szóba jobb híján a turániak egyik erdélyi eszmetársa, a már nyolcvan felett járó Szász Farkas aranyhegyi telke. A nyugalmazott minisztériumi tanácsos és háztulajdonos eredetileg a hét vezér tiszteletére akart itt tornyot állítani, méghozzá „a boldogság tornyát”. Mint a kissé különc, a hanyatló civilizációval szemben az ősi hitet propagáló öregúr az érdeklődő újságírónak – petróleumlámpa mellett, hiszen bizalmatlan volt a villanyfénnyel, a modern dekadencia e tartozékával szemben – kifejtette: „Én kilátótornyot akarok, azért, hogy ott elábrándozzanak csendben, álldogálva az emberek… Én megkínálom az Aranyhegy boldogságával az emberiséget… De nem a sportolóknak, az eszeveszetten rohanóknak, hanem azoknak, akik szinte áhítatos imával tisztelik meg a természetet!”
Az eredetileg 13 méter magas, Attila, Árpád és Koppány tiszteletére emelt torony terveit Täubel Géza készítette és Wührl Géza építő-kőfaragó mester kivitelezte. Täubelt a magát „magánpogánynak” nevező Szász végül nem fizette ki, úgyhogy áhítat mellett per is lett a dologból. Az első terveken még az emléktorony meghatározás szerepelt, de hogy ne kockáztassák az engedélyt, végül, mint a Budapest főváros Levéltárában őrzött iratokból látszik, inkább a semlegesebb kilátótorony formulát választották.
A toronyépítéshez megkapták a hozzájárulást, a Turáni Egyistenhívők által szervezett ünnepélyes felavatás azonban már hatósági erődemonstrációba fulladt: a csendőrök ekkor verték szét kardlapozva a megjelenteket. „Vezérlő fejedelmünk, Koppány, ha most élnél, mindnyájan lófarkas lobogód alatt harcolnánk!” – szavalta a toronynál a főtáltos.
A bejárat felett felirat állt:
„Kápolnaszerű ősi emlék
Jelkép mausoleum.
Rossz időben menhely — szabad bemenet.
Arra is, hogy fogalmaid számba vedd.
Mert sírunkat ássa, mélyíti,
Korunk beteges fogalmai.”
A hatszögletű Pogánytorony tetején ekkor még bronz turulmadár fészkelt, bent kőoltár állt. Ezek ma már nincsenek meg. A Falanszter Blog szerint az építményt az ötvenes években az ÁVH légtérfigyelő toronyként használta, sőt, egy legenda szerint egy kis ideig itt tartották őrizetben a telken Szakasits Árpádot. A közösségi médiában olvasható visszaemlékezések szerint a torony fizikailag aztán ’56-ban szerzett komolyabb sebeket. A november 4-dikei szovjet megszállás után az óbudai Schmidt-kastélyban napokig tartották még magukat az aknavetőkkel felszerelkezett ellenállók, akik a Pogánytornyot birtokba vevő szovjet katonákat is lőtték a kastélyból – állítólag ekkor dőlt le a torony legfelső szintje.
Az eredeti mellvédek lejjebb is hiányoznak, de a lőrésszerű nyílásokkal bíró erődszerű épület statikailag feltehetően rendben van. A homlokzat oldalán kőlépcső visz fel az első szintre, onnan csigalépcsőn lehetne továbbmenni, ha nem lenne ráccsal lezárva. A historizáló, eklektikus építmény építészetileg ugyan nem számít kimagasló értéknek, de története miatt és kilátóként is megőrzésre méltó. A hetvenes évektől többször gazdát cserélő épületen azonban a közelmúltig senki nem végzett állagmegóvási munkákat, így az erősen leromlott, amire egyesek szerint hajdani tulajdonosok szándékosan is rásegítettek, hogy elhárítsák a telek beépítése elől a műemléki akadályt. A teljes pusztulás szerencsére nem következett be.
A kerületi szabályozási tervnek már hosszú ideje része a Pogánytorony környékének rendezése, és az is cél, hogy az kilátóként megnyílhasson a nagyközönség előtt – mivel azonban magánterületről van szó, hosszú ideje patthelyzet alakult ki. Most mégis látszik némi remény: a jelenlegi tulajdonos az elmúlt hónapokban saját költségén helyreállíttatta a lépcsőt, és más kisebb állagmegóvási munkákat is végeztek.
Bár a mostani tulajdonost elértük, szándékairól és személyéről nem sok mindent akart elárulni. A jelek szerint azonban ingatlanértékesítési elképzelései vannak: a Pogánytorony ugyanis márciusban felkerült a legnagyobb ingatlanos oldalra, ahol a szomszédos telekkel (a kettő együtt összesen 1870 nm) párban kínálják, nem kevesebb, mint 155 millió forintért. A hirdetés azzal kecsegtet, hogy az ingatlanon különálló vendéglátóipai egység létesíthető, ami azt sejteti, hogy az évek óta keringő, étteremről vagy cukrászdáról szóló tervek továbbra is élnek. A Pogánytorony, mint látogatható műemlék sorsa még mindig nem dőlt el.
