Keresés
rovatok
hegyvidék | 2021 tavasz
Fotó: Kolozsi Ádám
Kolozsi Ádám
Nem fog már összeomlani a Pogánytorony
Eladó tábla az ősmagyar kultuszhelyen
Eladó Óbuda legendás és legendásan rossz állapotú emlékműve, az aranyhegyi Pogánytorony. A magántulajdonban lévő, harmincas években emelt építményt 155 millióért hirdetik, és legalább már az összeomlásától nem kell tartani, miután az elmúlt hónapokban állagmegóvó felújításokat végeztek rajta. „Magánpogányok” és a Boldogság tornya: a turáni ősmagyarok Attila, Árpád és Koppány tiszteletére emelt építményének története a nemzeti ezotéria mélybugyraiba vezet.

Az Aranyhegyen, a Jutasi és a – stílszerűen – Pogánytorony utcák sarkán álló, harmincas években emelt torony pár éve cserélt gazdát, és a birtokon belülre került tulajdonos saját költségén csináltatta meg a hiányos lépcsőt és kőkorlátokat. Az állagmegóvó munkákra már nagy szükség volt: a Pogánytorony évtizedek óta pusztult, a róla szóló beszámolók időnként már a teljes végzetét vetítették előre. A torony a valóságban valószínűleg ennyire nem volt rossz állapotban, az alsó lépcsőfokokat is inkább szándékosan távolíthatták el, hogy elvegyék kicsit az alkalmi felfedezők mászási kedvét.

A Pogánytorony sorsára hagyva is vonzott látogatókat, hol az alternatív városnéző túrák keretében, hol az ősmagyar-pogány szubkultúrák környékéről. Utóbbiak kisebb számban a napfordulókon és a napéjegyenlőségek idején tették itt tiszteletüket, átvágva a dzsungelen, ami az évek alatt eluralkodott a telken. Pedig egykor díszkert volt itt, a torony körül öt „szent nyírfával”, név szerint Balázzsal, Botonddal, Emesével, Lehellel és Csabával.

A Koppány tiszteletére ültetett fákat Törökkoppányról, a pogány vezér hagyomány szerinti, Somogy megyei szálláshelyéről hozták 1939-ben.

A néhány évvel korábban emelt tornyot a Turáni Egyistenhívők használták szimbolikus jelentőségű emlék- és szertartáshelyként, bár nem éppen konfliktusmentesen: már a torony ünnepi avatásán is kardlapozó csendőrök jelezték, hogy a karhatalom nem nézi jó szemmel a pogánykodó őskultusz megnyilvánulásait.

„Üröm és Óbuda között, Budapest határában, szőlők és kelkáposztatáblák felett, a kopár hegy tetején, különös, háromemeletes, terméskőből faragott, bástyaszerűen kiképzett torony fúródik a halványkék égbe… Ez a pogány torony, amely, mint titokzatos felkiáltójel ágaskodik a hegytetőn, a gyárak kéményei felett, a porba és ködbe vesző, morajló város határában” – írta az újság 1935 nyarán, beszámolva a pogány megtelepedésről az akkor még inkább külvárosinak számító környéken.

A Turáni Egyistenhívők sajátos, magát vallásinak tekintő csoportja volt a korabeli Magyarországnak, akik a kereszténységgel szemben az ősi hithez való visszatérést szorgalmazták. Az eszmei háttér adott volt: Trianon után az „áruló Nyugattal” szemben felívelt a keleti testvérnépekkel szövetséget kereső turanizmus ázsiója, a magyar orientalizmus törökbarátságának pedig mindig is volt némi politikai huzatja. A kurucos vonal keleti eszményeit és a néprokonsági gondolatot a magyar diplomácia is igyekezett kihasználni (nagyjából a korszak összes miniszterelnöke tagja volt az irányzat reprezentatív testületének, a Turáni Társaságnak), és az indoeurópai népek közé zárt magyarság „egyedül vagyunk” érzését oldotta a gondolat, hogy valójában a hatalmas turáni népeknek lennénk a legnyugatabbra szakadt képviselői.

A Kárpát-medencétől Közép-Ázsián át a merészebb elképzelésekben egészen Japánig húzódó, turáninak gondolt népek összetartozását kulturális, földrajzi, nyelvészeti, időnként fajbiológiai érvekkel próbálták alátámasztani, és az irányzat a két világháború között egyre inkább a szélsőjobb felé radikalizálódott. A harmincas évekre a mozgalom délibábosabb kedvű tagjai a tudomány partvonaláról teljesen elsodródtak a nemzeti mítoszok mélyebb vizeire: innen jön néhány olyan ma is lenyűgöző alternatív tudományos politikai sci-fi, mint a sumér-magyar leszármazás, az amerikai indiánok magyarokkal való rokonítása, vagy éppen a turáni fajok atlantiszi származásának gondolata.

Koppány aranyhegyi tornya a turanista mozgalmak közül is az extrémebb vonal szent helye volt.

Azoké, akik a nyugatellenességet, a nemzeti egyediségbe, a magyarság különleges civilizációs teljesítménybe vetett hitet az ősvallás újjáélesztésével elegyítették. A Turáni Egyistenhívők a kereszténység felvétele előtti hitrendszerhez való visszatérést hirdették, melyet monoteizmusként, egy magasabb rendű pogányságnak gondoltak el. Tulajdonképpen ez volt az első, radikális nemzeti alapon álló vallási mozgalom, a ma is hódító nemzeti ezotéria és alternatív történelemszemlélet korai reprezentánsa.

A Turáni Egyistenhívők egyházát 1934-ben egy Bencsi Zoltán nevű ügyvéd, valamint egy kiugrott unitárius lelkész, Köröspataki Kiss Károly alapította. Utóbbinak – ez akkor a keletmániával és a természetkultusszal függött össze – egy vegetáriánus étterme is volt a Kiskörúton, a magyarságot pedig gondolatvilágában a babiloniakkal és egyiptomiakkal hozta kapcsolatba. Bencsi a turániak őshazáját a Tigris és az Eufrátesz közé tette, és kinyilatkoztatása szerint faji vallást akart adni a magyarságnak. „Az ősi hittől való eltérésünk alkalmas volt arra, hogy fajunkat megfossza a világuralomtól. Ősi vallásunk alkalmas volt arra, hogy vele kivívjuk az egész világ feletti uralmat” – írta az Ősi hitünk című brosúrájukban, mely a turáni fajt Isten választott népének tételezte. Talán nem teljesen véletlen, hogy a korabeli rendőrségi jelentések szerint a pogány egyház tagságának jelentős része kapcsolódott a nemzetiszocializmus pártjaihoz is.

Fotó: Kolozsi Ádám

A főtáltos Bencsi volt, a helyi szervezeteket boncok vezették, az egyház tagjai jelképes vérszerződést kötöttek. Az uborkaszezonban az újságok is szívesen foglalkoztak a pogány kultusszal, amiről meglehetősen elítélően írtak, és tudni vélték, hogy a turániak még fehér lovat is áldoznak. Talán ez maradt meg leginkább a csoportról, noha ennek, mint erről Ablonczy Balázs, a turanizmusról Keletre, magyar! címen nagyszerű könyvet író történész beszámol, pont nem volt valóságalapja. Ahogy az a fényképes újságcikk sem volt hiteles, mely szerint egy újszülöttet a baba arcán kétoldalt vágásokkal avattak turáni egyistenhívővé; a „sebeket” a fotográfus némi lekvár segítségével imitálta a nagyobb olvasottság kedvéért. 

Ablonczy szerint a magát többezresnek mondó pogány közösségnek valójában legfeljebb néhány száz híve lehetett, és az egész dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

A keresztény kurzussal szemben nyílt kihívást jelentő Koppány-híveket azonban a szekta jelenséget amúgy is üldöző rendőrség nem nézte jó szemmel: az alapítóknak rendszeres jelenésük volt a bíróságon, a tagokat megfigyelték, pamfletjeiket elkobozták.

Ez a hatósági figyelem gátolta az emlékműépítést is. Pedig a csoport már alakulásuk évében szobrot akart állítani Koppánynak valahol a budai hegyekben, de a főváros nem adta meg az engedélyt, és hasonló okból nem lett örökké égő sumér áldozati oltár sem a Hármashatár-hegyen, ahogy papíron maradt Zajti Ferenc monumentális tabáni terve is a világ legmagasabb, Attilát ábrázoló lovas szobráról.

Így jött szóba jobb híján a turániak egyik erdélyi eszmetársa, a már nyolcvan felett járó Szász Farkas aranyhegyi telke. A nyugalmazott minisztériumi tanácsos és háztulajdonos eredetileg a hét vezér tiszteletére akart itt tornyot állítani, méghozzá „a boldogság tornyát”. Mint a kissé különc, a hanyatló civilizációval szemben az ősi hitet propagáló öregúr az érdeklődő újságírónak – petróleumlámpa mellett, hiszen bizalmatlan volt a villanyfénnyel, a modern dekadencia e tartozékával szemben – kifejtette: „Én kilátótornyot akarok, azért, hogy ott elábrándozzanak csendben, álldogálva az emberek… Én megkínálom az Aranyhegy boldogságával az emberiséget… De nem a sportolóknak, az eszeveszetten rohanóknak, hanem azoknak, akik szinte áhítatos imával tisztelik meg a természetet!”

A turániak a közeli dombokra nem kevesebb, mint tizenegy hasonló pogány tornyot terveztek, bennük örökké lobogó lánggal, végül azonban csak az aranyhegyi valósult meg.

Az eredetileg 13 méter magas, AttilaÁrpád és Koppány tiszteletére emelt torony terveit Täubel Géza készítette és Wührl Géza építő-kőfaragó mester kivitelezte. Täubelt a magát „magánpogánynak” nevező Szász végül nem fizette ki, úgyhogy áhítat mellett per is lett a dologból. Az első terveken még az emléktorony meghatározás szerepelt, de hogy ne kockáztassák az engedélyt, végül, mint a Budapest főváros Levéltárában őrzött iratokból látszik, inkább a semlegesebb kilátótorony formulát választották.

A toronyépítéshez megkapták a hozzájárulást, a Turáni Egyistenhívők által szervezett ünnepélyes felavatás azonban már hatósági erődemonstrációba fulladt: a csendőrök ekkor verték szét kardlapozva a megjelenteket. „Vezérlő fejedelmünk, Koppány, ha most élnél, mindnyájan lófarkas lobogód alatt harcolnánk!” – szavalta a toronynál a főtáltos.

A bejárat felett felirat állt:

„Kápolnaszerű ősi emlék
Jelkép mausoleum.
Rossz időben menhely — szabad bemenet.
Arra is, hogy fogalmaid számba vedd.
Mert sírunkat ássa, mélyíti,
Korunk beteges fogalmai.”

A hatszögletű Pogánytorony tetején ekkor még bronz turulmadár fészkelt, bent kőoltár állt. Ezek ma már nincsenek meg. A Falanszter Blog szerint az építményt az ötvenes években az ÁVH légtérfigyelő toronyként használta, sőt, egy legenda szerint egy kis ideig itt tartották őrizetben a telken Szakasits Árpádot. A közösségi médiában olvasható visszaemlékezések szerint a torony fizikailag aztán ’56-ban szerzett komolyabb sebeket. A november 4-dikei szovjet megszállás után az óbudai Schmidt-kastélyban napokig tartották még magukat az aknavetőkkel felszerelkezett ellenállók, akik a Pogánytornyot birtokba vevő szovjet katonákat is lőtték a kastélyból – állítólag ekkor dőlt le a torony legfelső szintje.

Fotó: Kolozsi Ádám

Az eredeti mellvédek lejjebb is hiányoznak, de a lőrésszerű nyílásokkal bíró erődszerű épület statikailag feltehetően rendben van. A homlokzat oldalán kőlépcső visz fel az első szintre, onnan csigalépcsőn lehetne továbbmenni, ha nem lenne ráccsal lezárva. A historizáló, eklektikus építmény építészetileg ugyan nem számít kimagasló értéknek, de története miatt és kilátóként is megőrzésre méltó. A hetvenes évektől többször gazdát cserélő épületen azonban a közelmúltig senki nem végzett állagmegóvási munkákat, így az erősen leromlott, amire egyesek szerint hajdani tulajdonosok szándékosan is rásegítettek, hogy elhárítsák a telek beépítése elől a műemléki akadályt. A teljes pusztulás szerencsére nem következett be.

A telekre a kerületi önkormányzat az ezredforduló után építési korlátozást hozott, majd 2013-ben az akkor már igencsak leromlott épület helyi védettség alá került.

A kerületi szabályozási tervnek már hosszú ideje része a Pogánytorony környékének rendezése, és az is cél, hogy az kilátóként megnyílhasson a nagyközönség előtt – mivel azonban magánterületről van szó, hosszú ideje patthelyzet alakult ki. Most mégis látszik némi remény: a jelenlegi tulajdonos az elmúlt hónapokban saját költségén helyreállíttatta a lépcsőt, és más kisebb állagmegóvási munkákat is végeztek.

Bár a mostani tulajdonost elértük, szándékairól és személyéről nem sok mindent akart elárulni. A jelek szerint azonban ingatlanértékesítési elképzelései vannak: a Pogánytorony ugyanis márciusban felkerült a legnagyobb ingatlanos oldalra, ahol a szomszédos telekkel (a kettő együtt összesen 1870 nm) párban kínálják, nem kevesebb, mint 155 millió forintért. A hirdetés azzal kecsegtet, hogy az ingatlanon különálló vendéglátóipai egység létesíthető, ami azt sejteti, hogy az évek óta keringő, étteremről vagy cukrászdáról szóló tervek továbbra is élnek. A Pogánytorony, mint látogatható műemlék sorsa még mindig nem dőlt el.