Erika a hatvanas évek közepén született Debrecenben, mégis inkább Szarvast tartja szülőhelyének, ahol felnőtt. Szakmunkás szülei azt szerették volna, hogy ő már diplomás legyen, amit Erika többszörösen is túlteljesített. „Az édesanyám debreceni családjában több óvónő is volt, sokat játszottam a gyerekekkel, amit nagyon szerettem. Ezért a gimnázium után a pályaválasztás nem volt kérdéses, óvónő lettem.” – mondja. Majd elvégezte az Evangélikus Hittudományi Egyetem hittanári szakát, később a debreceni Tanítóképző Főiskolát is. Évekig tanított, majd amikor megcsapta a kiégés szele, ismét váltott. Akkoriban vesztette el az édesapját, a gyászfeldolgozás pedig megerősítette abban, hogy nemcsak munkát, de szférát is váltania kell. A tanítás után a szociális munka következett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat újonnan induló Támogató Szolgáltatásának beindítására Erikát kérték fel. „Ehhez új készségekre, tudásokra volt szükségem.
A pszichológia mindig is közel állt hozzám, gyakran tapasztaltam, hogy az emberek könnyen megnyíltak nekem.” – fűzi hozzá. Menet közben okleveles szociális munkás diplomát is szerzett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat egy idő után Országos Evangélikus Módszertani Központtá vált. „Harminckilenc, főként bentlakásos idős otthon volt rám bízva. Jártam az országot, nagyon sok intézményvezető munkáját, problémáját ismertem meg és igyekeztem segíteni nekik” – magyarázza. Évek múltán Szarvasról a fővárosba helyezték át a Módszertani Központot. Így Erika újra visszakapta a Támogató Szolgálat vezetését, de úgy érezte, hogy már nem talál benne szakmai kihívást, ezért ismét továbblépett.
Minden rosszban van valami jó
Állásportálokat nézegetve az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ álláshirdetésén akadt meg a szeme, ekkor már 2011-et írtak. „Megkértem a férjem, hogy jöjjön fel velem Budapestre, és nézzük meg ezt az intézményt az egyik hétvégén. Akkor éppen zárva volt, de a külső megjelenésben is látszott, hogy volna itt tennivaló. Sokan jelentkeztünk az állásra, végül kettőnket hívtak be meghallgatásra az akkori Szociális Bizottság ülésére. Őszintén vázoltam, hogy mihez értek és mihez nem.
A férjem támogatott ebben a döntésemben is.” – idézi fel az intézményvezető. Végül Erikát választották, annak ellenére, hogy akkor még senkit nem ismert Óbudán.
Egyedül nem megy
Vidékről a fővárosba csöppeni, új intézményt vezetni, ez újra igazi szakmai és emberi kihívást jelentett számára. Kezdetben nehéz volt boldogulnia, de szerencsére segítőkre talált. „Bartháné Bolyos Zsuzsanna, Zagyva Imréné Terike, Kovács Éva, Sebestyén Károlyné” – sorolja a legrégebben itt dolgozó kollégák nevét, akiknek nagy hálával tartozik. „De a drága Kovács Béla bácsit is meg kell említenem, aki a lakásvásárlásnál adott hasznos tippeket. Fogalmam sem volt, hogy milyen a jó panel. Béla bácsi már akkor tapasztalt panellakó volt, és azt mondta nekem, hogy »Erikám, se alulra se felülre, se oldalra, csak középre!«” – ilyen jó tanácsokkal ellátva vette meg a munkahelyéhez közeli óbudai lakását.
„Férjem – aki egyébként környezetgazdálkodási szakmérnök, szociális munkás és hittanár – azt szokta mondani, hogy mivel Budapesten nincs elég kert, ezért a férfiak itt »panel-kertészkednek«, vagyis állandóan fúrnak, faragnak, bütykölnek. Polcot tesznek fel, vagy éppen szerelnek le, persze nem hangtalanul.” – teszi hozzá mosolyogva. Erika férje is Óbudán gyakorolja a hivatását egy nyugdíjasház klubvezetőjeként. Erika őszintén elmesélte azt is, hogy nem lehetett gyerekük, így ők a munkájukban teljesedtek ki igazán, és a szociális munka valóban hivatás számukra.
Ez több, mint egy munkahely
Az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ kapcsán ez igaz a dolgozókra is, de az ellátottakra talán még inkább.
András, az egyik fiatal foglalkoztatott elmesélte, hogy tizenegy éve lett beteg, vagyis megváltozott munkaképességű. Pszichés és lelki okok miatt már nem tud dolgozni „normál” munkahelyen. „Esélyt kaptunk az élethez! Van egy hely, ahol mi is dolgozhatunk, van miért felkelnünk minden nap, itt mondják nekünk, hogy ügyes vagy, jól csináltad! Én ezért szeretek itt dolgozni!” – meséli.
„Ez nekem több, mint egy munkahely” – ezt már egy fiatal nő, Rita mondja. „Itt megértőek velünk a segítők és a munkatársaink is. Vannak már barátaim, ezért is jó idejönni. Én a táncfoglalkozást szeretem a munka után a legjobban, most épp karácsonyra készülünk egy szép tánccal” – meséli izgatottan.
„A fizetésünk lehetne egy kicsit több, de legalább ez is van” – teszi hozzá László, aki már az idősebb korosztályhoz tartozik. Régebben csak pár napos munkákat kapott, de itt már elég régen dolgozik, és nem szeretne innen elmenni. „Előtte sokat voltam otthon egyedül a szobámban, az nem volt jó. Itt benne vagyok a közös programokban, legjobban a kutyaterápiát szeretem.” – mondja.
Zsuzsa is őszintén megosztja az érzéseit: „Örülök, hogy megtartanak itt minket, sajnos az eredeti szakmámban nem tudok már dolgozni, gyermekápoló voltam. Nagyon rettegtem attól, hogy elejtek egy csecsemőt. De ha itt el is ejtem a papírt, amivel épp dolgozom, nem lesz baj, nem szidnak le. Régen egészséges emberek között dolgozhattam, most meg mindenki beteg, ugyanúgy, mint én, így könnyebben elfogadjuk egymást. Itt van nekünk pihenő-sószoba (Snoezelen szoba) is, amit nagyon szeretek. Gyakran társasjátékozunk is a többiekkel, ami sokat jelent nekem.”
Csapattá kellett érnünk
Erikának mint intézményvezetőnek meg kellett küzdeni a dolgozók kezdeti fluktuációjával, mára már harmincnyolc stabil ember dolgozik. „Pszichológus, szociális munkás, szociálpedagógus, gyógypedagógus jelölt, egészségfejlesztő mentálhigiénikus, gyógypedagógiai-asszisztens, szociális gondozók. Ők segítik a közel száz fogyatékkal vagy pszichiátriai betegséggel küzdő ellátottunkat, hogy valódi értékteremtő munkát végezhessenek nap mint nap itt, a Benedek Elek utcában.” – mondja a vezetőnő. A dolgozói elvándorlást és a kiégését hivatott megelőzi még az intézményi szupervízió, esetmegbeszélő is. „Ezek a személyiségfejlesztők segítettek abban, hogy mostanra már csapattá értünk össze, hatékonyabban kezeljük a konfliktusokat, javult a kommunikáció is a dolgozók között.” – vonta le a következtetést Erika.
Megmutatjuk, hogy mit csinál egy szociális munkás
Közel két éve önkormányzati kezdeményezésre saját kommunikációs munkatársa van az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központnak is. „Lenner Kristóf majd szociológus lesz, ő kezeli a Facebook-oldalunkat, a honlapunkat is.” – fűzi hozzá a vezetőnő. „Fontos, hogy képekben, kisvideókban, írott szövegekben a szülőknek, a lakosságnak, a fenntartónak, a leendő támogatóknak, szponzoroknak kommunikáljuk, hogy milyen szociális munka folyik pontosan az intézményben. A szociális munka sokszor még mindig nincs eléggé megbecsülve társadalmi szinten sem. A köztudatban a szociális munkát gyakran még egyenlőnek gondolják a közmunkával, és sokan nem is értik, hogy miért kell ehhez diploma.” – fűzi hozzá a vezetőnő.
Új idők új kihívásai
A pandémiás helyzet az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központot is váratlan kihívások elé állította, ezért Erika 2020. januárjában katasztrófa- és kríziskezelő szakpszichológusi képzésre iratkozott be az ELTE-re. „Februárban kezdtük a tanulmányokat, rögtön az volt a feladat, hogy saját intézményünkre készítsünk vészforgatókönyvet, és sajnos ezt azonnal alkalmazni is kellett a valóságra. Nem lehetett „tűzre-vízre”, hanem mindent a Covidra kellett szabnunk. Nemcsak a saját járványügyi intézkedési tervünket írtam meg, hanem Óbuda más szociális intézményeinek is segítettem. A kollégák és gondozottak lelki egészségére is fokozottan oda kellett figyelnünk, mert őket is stresszelte a járványhelyzet. A szakdolgozatom is az intézményünkről szól. A címe: „Az enyhe értelmi sérültek stresszreakciói, rezilienciája (rugalmas akalmazkodóképessége), megküzdési stratégiái a Covid-19 járvány idején” – magyarázza Erika.
„Nekem ebben segít a Gondviselésbe vetett hitem, ami persze nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy majd csak megsegít a Jóisten! Ez sokkal inkább egy cselekvő hit, mert Isten is csak úgy tud segíteni, ha mi is mindent megteszünk magunkért és másokért. Természetesen nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!”
Kovács Éva
Egyidős vagyok az intézménnyel! 1979. óta dolgozom a varrodában, eredetileg szabásznak jöttem. Hárman szabtunk több, mint 30 bedolgozónak, Muhari Kálmánné Erzsike részlegvezető keze alatt. Akkor még a III. ker. Tanács VB. Szociális Foglalkoztatója voltunk. Sokféle munkánk volt, sok megrendelőnek. Többek között a kerületi óvodák, bölcsődék számára ágyneműt, tornazsákot, partedlit, a Kelta utcai iskolának félkötényt, a Martos Flóra Gimnázium ballagó lányainak szoknyát varrtunk.
A kerületben több textilgyár (Goldberger, Lenáru) is termelt szebbnél szebb anyagokat, kedvünkre válogathattunk saját termékek előállításhoz. Ügyeskezű nyugdíjas bedolgozóink otthon, háztartási varrógépeken darabbérért készítettek flanel hálóinget, otthonkát, ágyneműt, kombinét. A legdivatosabb jersey ruhákat 6 fő a varrodában készítette. Ezek a Szociális Intézetek Boltjában találtak gazdára. Dolgoztunk a Margit Kórháznak, az Óbudai Társaskörnek és az Óbudai Ifjúsági Háznak, de a kerületen kívülről is megkerestek minket kórházak, munkásszállók, szállodák, sőt még a Néphadseregnek is varrtunk zászlót.
Az idő múlásával a munkatársak és a bedolgozók is elfogytak mellőlem, vezetőváltások történtek. Megszűnt a szabászat terme, az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthona került oda. Mint minden új és ismeretlen körülmény vegyes érzelmekkel töltött el, de bíztam a jövőben, az új vezetésben és magamban is. Jól tettem! A textilgyárak ugyan megszűntek, a saját termékek gyártása is, de egymásra találtunk egy szövetkezettel (FŐNIX), akik német és francia gyermekruhákat varrattak bérmunkában. Nekik már igen magas minőség kellett. Szerencsém volt az új csapatommal, bár nemcsak szakképzett varrónőkből állt, mégis tudtak az elvárásoknak megfelelő munkát végezni. Többüket a munkanélküli központból szerződtette a főnököm. Amikor a Főnix Szövetkezet megszűnt, vállalkozók kerestek meg minket, akik a kerületben laktak, dolgoztak. Éveken át adott munkát a varrodának a KÜSZI Kft, lakástextíliával foglalkoztak, ezeket szabtuk, varrtuk, csomagoltuk. Rendezvényszervezőknek szép és különleges megoldásokat gyárthattunk, egy közülük a mai napig visszajár, ritkán, de olyankor egészen különleges feladatokkal lát el. Egy a kerületben működő textilforgalmazó cég, a SZILUTEX tulajdonosa is ránk talált, bútorszövetekből minták készítését kérte tőlünk.
2007. körül nagy szívfájdalmamra megint változás történt. Megszűnt a nyugdíjasok foglalkoztatása, megsirattuk egymást. Megint az ismeretlen előtt álltam, kisebb műhelybe kerültem, reménykedtem. Onnantól sérült, fogyatékos embereket foglalkoztathattunk. Nehezen találtunk, találunk közöttük olyan ellátottat, aki ipari gyorsvarrógépen dolgozhat. Kissé monoton az állandó munkánk, a már említett bútorszövet minták készítése: nagy szó, hogy ez a megrendelő kitartott kis varrodánk mellett.
Három főből áll a mostani csapatom. Nekik nem szakmájuk a varrás, de mutattak kellő érdeklődést iránta. Szerencsére egyikük több mint 10 éve kitartóan végzi a feladatát: lokkol. Másikuk keveset, azt is fiatalon dolgozott szalagon, de a hosszú kihagyás után nálunk újra bátran odaült a gyorsvarró mellé. Büszkén mondhatom, hogy egy fiatalembert is megtanítottam varrni ezeket a bútorszövet mintákat. Ő a betegsége miatt hagyta abba az eredeti szakmáját, az autófényezést.
Jelentős munkánk volt az elmúlt hónapokban a koronavírus megjelenésével. Szájmaszkokat varrtunk az Önkormányzatnak, az OKK-nak, a Platán Könyvtárnak.
Reményeim teljesültek, sok munkával.
Bartháné Bolyos Zsuzsanna
Az Óbudai Szociális Foglalkoztatóba 1989 október 10-én mint otthoni bedolgozó kezdtem. Ez nagy segítség volt, mivel két kiskorú gyermeket neveltem. A munkákat gépkocsival hozták ki a papírműhelyből, amit határidőre kellett elkészíteni. Ha a minta ellenére valamit nem tudtam, akkor bementem a műhelybe, ahol megmutatták a munka menetét. A karácsonyi üdvözlőkártyákba lévő aranyszálak befűzését és csomagolását vállaltam. Teljesítménybérben voltunk, ami ösztönzött a minél precízebb és több munka elvégzésére.
Később Némethné Mártika, az intézmény vezetője felajánlotta, hogy dolgozzam a műhelyben. Sokkal nagyobb lehetőségem lett olyan munkák elvégzésére, ami otthon nem volt lehetséges: újságok összehordása, perforálás, stancolás, biegelés, tűzés, fúrás, sorszámozás. Ezáltal több lett a keresetem is. Ha sürgős munka volt, haza lehetett vinni, elkészíteni és másnap visszavinni.
Némethné nyugdíjba vonulása után Borzák Károly lett az igazgató. Amikor a Müncheni Sörfesztiválra kellett puzzle-okat dobozolni, a nagy mennyiségre való tekintettel megengedte, hogy a nagyobb és ügyesebb gyerekeink bejöjjenek a műhelybe, és ők is segítsenek. Egyre nehezebb és érdekesebb feladatokat kaptam, például mesekönyvek kasírozása. Ezt vagy egyedül csináltam, vagy párban készítettük.
2010-ben Borzák Károly kinevezett a papírműhelybe vezetőnek. Ez új kihívást jelentett. A megrendelőkkel való kapcsolattartás, az ellátottaknak a munkák kiosztása, megtanítása, ellenőrzése. Sikerült velük, és szeretteikkel jó viszonyt kialakítanom. A sok-sok ügyeskezű ellátottnak köszönhetően sokfajta munkát tudtunk elkészíteni.
Borzák Károly nyugdíjba vonulása után Janurikné Csonka Erika lett az intézmény vezetője, aki továbbra is szabad kezet adott a bérmunkák területén. Erikával való megbeszélések után egyre több új megrendelőtől tudtunk munkákat vállalni, amik mindig elkészültek a megadott határidőre. 2012-ben Erika javaslatára polgármesteri dicséretben részesültem. Koordinátorként ez még nagyobb lendületet adott a munkám elvégzéséhez. Sikerült olyan megrendelőket is megnyernünk, akik egész évben, heti szinten hozták a munkákat. Nagy kihívás volt a Sziget Fesztiválra a pólók, zoknik, kitűzők, felvarrók méret szerinti csomagolása és címkézése, és közben láttuk, hogy a csomagok a világ különböző országaiba mennek. 2018-ban nyugdíjba vonulásom előtt Intézményvezetői dicséretben részesültem, ami szép és méltó elismerése volt a műhelyben töltött éveknek. Nyugdíjasként visszajárok, a kerámia részlegben dolgozom, ami érdekes feladatnak bizonyul.
