Keresés
rovatok
novella | 2023 tél
Fotó:
Bajnai Zsolt
Nem lesz sitt

Zsike mami a múltból itt maradt úriasszonyként ragyogott, amikor a csokorral beléptem aprócska szobájába. Az idősotthonban. Szemeit rám emelte, elmosolyodott, és csak ahogy lassan emelkedett fel a fotelból, az árulta el, hogy a 85. születésnapja miatt érkeztem. Átölelt és a fülembe súgta: meglátom, innentől nekem is rohanni fog az idő, úgyhogy induljunk gyorsan a kedvenc cukrászdájába, ahol valami meglepetés is vár a 30. születésnapomon. Amióta dolgoztam, leginkább csak ünnepekkor találkoztunk, pedig élmény volt vele lenni. Legutóbb, karácsonykor még feladatot is kaptam tőle.

– Mire megtaláltam a Királylaki úton az emléktábla helyét, eldózerolták a házat, amin vagy harminc évig kint volt. Sitt lett a múltból – mutattam Zsike maminak a Hármashatárhegy alatti építkezést. Ragaszkodott hozzá, hogy a cukrászda előtt arra kanyarodjunk. – Kár érte. Pedig milyen vicces lett volna valahol kiállítani a táblát, aminek egyik oldalára a rendszerváltás előtt, másikra meg utána véstek hazugságot.

Egy darabig figyelte az építkezést, aztán feddőn annyit mondott: soha se foglalkozzak politikával. A cukrászdáig újra az emlékeit idéztük Óbudáról, ahol harmincöt évig tanított, és szerintem mindenkit ismert, mindenről tudott, és amíg nyugdíjas nem lett, róla is tudták a kerületben, hogy kicsoda. Miatta mentem törire, és talán ezért is kevert bele pont engem a tábla történetébe. Viszont a sütemények és a kávék mellett eleinte úgy tett, mintha már nem is érdekelné a dolog, és olykor csak úgy mellékesen hozná szóba, hogy mire jutottam.

– A Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulóján felavatott emléktáblát a születésem környékén, a rendszerváltás után cserélték le egy nyughatatlan, helyi politikus kezdeményezésére. Pontosabban csak megfordították, és a hátoldalára véstek fel valami olyasmit, hogy Csató József és a kommunista megtorlás áldozatainak emlékére. Egyetlen egyszer, a kilencvenes évek elején, egy október 23-ai ünnepség miatt került be a hírekbe, aztán mindenki elfelejtette. Így nem is feszegette senki, hogy hazugság van rajta, hiszen sem annak, sem bármilyen másik Csatónak a környéken nem volt köze semmiféle megtorláshoz. Csató szobafestő volt, a hatvanas évek elején halt meg.

Zsike mami olyan áhítattal nézett rám, mint aki legalább a rák ellenszerét fedezte fel. Aztán vagy öt perccel később, mintha lényegtelen mellékszál lenne a beszélgetésünkben, kibökte, hogy egyébként Csatónak hívták azt a képviselőt is, aki addig nem nyugodott, amíg nem került másik tábla a Királylaki úti ház falára. Ez a nyugdíjazása évében történt, amire azért emlékszik, mert az utolsó osztályával neki kellett az ifjúságot képviselnie az avatáson. Szerinte azért nem rendeztek a táblánál több ünnepséget, mert az a Csató, aki egyébként köpönyegforgató volt, a következő választáson nem lett képviselő, aztán meg szétitta magát. Mindezt azonban már csak hallomásból tudja, mert akkor ugyan Óbudán lakott, de tulajdonképpen nem itt élt, hiszen a nyugdíjazása után tíz évig szegény papát ápolta a lakásukba zárva.

Hirtelen váltott, és már a dédunokájáról kellett képes beszámolót tartanom. Majd egy közénk telepedő pillanatnyi csöndnél, habbal a szája szélén, ismét a táblára terelte a szót, és folytatnom kellett, hogy a bíztatására miket derítettem ki.

– Eredetileg is olyasmiket véstek arra a tábálára, amikből szintén egy szó sem volt igaz. Csaplár Anna, Szabó Erzsébet és Magyar István, azt hiszem, így hívták őket, valószínűleg nem voltak kommunisták, és nem Horthy rendőrei ölték meg őket a spicli Csató József miatt. Ahogy az 1969-es újságokból kibogarászható, ezt az egész hülyeséget egy Kollár nevű amatőr rendező találhatta ki, aki megunhatta a szavalós, éneklős ünnepi műsorokat, és valami helyi témájú, ütős drámával akart előrukkolni a gázgyári kultúrház színjátszóival.

Zsike mami édesen kuncogni kezdett, és már meg sem lepődtem, hogy mint az iskolai KISZ-t egykor patronáló fiatal tanár egy csapat diákkal ő is látta a Hárman egy eszméért című előadást a gázgyáriban. Szerinte mindenki jobban járt volna, ha a nagyravágyó Kollár inkább munkásmozgalmi versekből meg dalokból állít össze jubileumi, tanácsköztársasági műsort. Mert akkor nemcsak a három munkásmozgalmi hős csőbehúzásáról szóló, rosszul sikerült politikai krimit ússza meg a közönség, de Kollár is, hogy fel kelljen tárnia a darabja alapjául szolgáló kutatásait. Zsike mami fülig érő mosollyal folytatta, hogy persze azokból a kutatásokból semmi sem volt igaz, amit már akkor is lehetett sejteni, de Kollár jelentős színházi rendező akart lenni, és azt hitte, egy munkásmozgalmi dráma lendíti majd előre a karrierjét. Miközben elegánsan megtörölte a szája szélét, még, mint valami érdektelen apróságot, megjegyezte, az a karrier egy vidéki színház színészbüféjében, meg nem értett rendezőként ért véget.

Az unokatestvéreket, vagyis az unokáit is mindig sorra vettük, ha találkoztunk. És ilyenkor újra és újra elmondta, milyen szerencsés, hogy a két fiának hála öt unokája született, és most már dédunokából is van ennyi. Az asztal tetején megfogta a kezemet, boldog mosollyal rám nézett, és hozzátette, eszembe ne jusson egy gyereknél megállni. Több gyerek, több esély, hogy valaki öreg napjaimra a közelemben marad, bár ő soha se szeretett volna senkinek a terhére lenni. A nagybátyám halála után ezért is költözött inkább öregotthonba, hogy se apámnak, se a menyeinek ne kelljen róla gondoskodniuk. Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha nincs ez a táblahistória, akkor lehet, hogy ezúttal is ugyanazokról a dolgokról beszélgetünk, mint korábban, de Zsike mami, mintha a fejembe látott volna, újra a mellékszálunkra terelte a szót.

– Annyit sikerült kiderítenem, hogy Kollár történetének a szereplői valóban léteztek, de Csató, az állítólagos besúgó kivételével semmi közünk nem volt Óbudához, pláne az illegális kommunistákhoz. Pestszentlőrinciek voltak, és talán valami homályos szerelmi história miatt letek öngyilkosok éppen 85 éve a Táborhegyen. Csak Kollár darabjában alkottak földalatti pártsejtet, akik éppen illegális taggyűlést tartottak az erdőben, amit a Csató vezette spionok lepleztek, és aztán a rendőrökkel vívott tűzharcban hősi halált haltak. Ilyesminek sehol sincs nyoma. Csak annak, hogy Kollár kitalációja fél évszázadon keresztüli tényként keringett.

Zsike mami úgy tudott rám nézni, amikor valaminek a magyarázatába jobban belelendültem, mint egyetlen más nő sem az életemben. És, mint aki már csak nevetni tud a világ hülyeségein, úgy mesélte, hogy természetesen fiatal óbudai tanárként, ő is ott volt a tábla első avatásán, meg a fiatal Csató is, hiszen reménytelenül szerelmes volt a gázgyári színkör legszebb lányába, aki azon az ünnepségen is szavalt. Kollár makogva ismertette a színdarabja alapjául szolgáló kutatásait, beleszőve mindenféle, nem létező ellenálók emlékeit, meg szemtanúkkal folytatott beszélgetéseit. Közben szenvedett, mint egy kutya, rá nem nézett senkire, hiszen a harminc évvel korábbi hármas öngyilkosságra sokan emlékeztek a környéken. De ki vitatkozott volna egy igyekvő káderral? Az elvtársak boldogok voltak, hogy vannak helyi hősök, meg a múlt iránt érdeklődő fiatal kutatójuk, nem is beszélve a lelkesen koszorúzó KISZ-esekről meg úttörőkről. A helyi fontos embereknek az ilyesmi mindig elég, hogy a maguk igaza miatt bármit elhiggyenek.

Zsike mami kicsit fáradtan kortyolt bele kávéjába, és mintha csak a pontot akarná kitenni a mondat végére, még odaszúrta: Kollár meg végre hőst csinálhatott az anyjából.

Hiába kérdeztem vissza, az új munkahelyemre terelte a szót. Aztán, mint aki valamit nem mer kimondani, inkább Zsófikáról, a feleségemről kérdezett, akiért teljesen odavolt, mert nemcsak zenét tanított, de csellózott is a helyi szimfonikus zenekarban. Úgy játszott velem, mint macska a gombolyaggal. Akárhányszor én akartam visszatérni a tábla történetéhez, nem vette fel a szálat, sőt ellökte magától. Már beszéltünk a lassan haladó építkezésünkről, amihez persze ő is adott pénzt, amikor hirtelen mégis visszatértünk Kollárhoz. Egyetlen kérdésétől a homlokomra kellett csapnom.

– Tényleg! Csaplár Anna férjét Kollár Istvánnak hívták, és két árva maradt utána az 1938. április 1-jei öngyilkosság után. Szerinted a rendező Kollár István kalauz és Csaplár Anna fia volt? Végül is a BSZKRT segélyegyletének az az évi jelentésében az olvasható, hogy a tragikus hirtelenséggel megözvegyült pestszentlőrinci kalauznak egy öt- és egyhároméves árváról kellett gondoskodnia. A legkisebb 1969-ben még csak harmincnégy éves volt, azaz simán lehetett akár a rendező is.

Zsike mami ismét úgy nézett rám, mint aki megfejtette a világ legnagyobb titkát, és mintha csak alá akarná támasztani a felfedezésemet, mesélni kezdett a régi Óbudáról, ami gyerekkorában, de még kezdő tanár korában is olyan volt, mint egy nagy falu. Az emberek ismerték egymást, ha meg újak költöztek be, ami egyre gyakrabban fordult elő, akkor volt elég hely, ahol ismerkedni, találkozni, beszélgetni lehetett. Ő pedig élt, halt az ilyesmiért. Aztán kicsit mérgesebben tette hozzá, hogy egy francot voltak ők akkor kommunisták, meg a frászt érdekelte őket a szocialista öntudat, fiatalok voltak, akik csak jól akarták érezni magukat. Például a gázgyári kultúrban, ahol az irodalmi színpad miatt Csatót és Kollárt is ismerte.

– Mami! Ha most az is kiderül, hogy a szerelmi háromszögben szereplő pestszentlőrinci cukrász, meg a tizennyolc éves Szabó Erzsébet valamelyik leszármazottját is ismerted, akkor tényleg nem értem, miért beszéltél rá, hogy kutakodjak az elfelejtett tábla után, sőt le is esek erről a székről.

Talán mert Zsike mami szorította a kezem, azért nem kerültem a cukrászda kövezetére. Ifjabb Magyar István cukrászsegéd és Szabó Erzsébet gyári munkás leszármazottai ugyanis ott ültek az asztalunknál. A szerelemgyerekük, aki az öngyilkosságuk előtti héten született titokban. Óbudán, hogy a pestszentlőrinciek csúnya szája elől eldugják, és akinek a kelengyéjére ment el az a hetven pengő, amit Kollárnétól, a telepi szomszédtól kaptak a nekikeseredett fiatalok. Legalábbis Zsike mami így tudta a menhelyi dadájától, aki évtizedekkel később, amikor kiderült, hogy tanítja az unokáját, mesélt neki arról az 1938. április elsejei hármas tragédiáról.

– Tartsam titokban, hogy a nagyanyám a harmincadik születésnapomon meglepett a dédszüleimmel? Vagyis a szüleivel, akiket egész életében annyira szégyellt, hogy a családjának se mesélt róluk. Mami, ha eddig nem beszéltél erről, akkor most miért? És miért kellett kutakodnom utánuk, amikor mindent pontosan tudtál?

Zsike mami, azaz Szabó Erzsébet, ugyanolyan rajongással nézett rám, mint addig, pedig igencsak feldúlt voltam. Viszont amikor megszólalt, érződött, hogy kibillent a nyugalmából. A beszélgetésünknek hirtelen nem mellékszála volt az eltűnt tábla története. Zsike mami fátyolos hangon állította, hogy a tábla első avatásakor még nem tudta, miért Szabó. Jó két évtizeddel később meg nem akart vitatkozni a köpönyegforgató Csatóval, és főleg nem szeretett volna belekeveredni a politikába. Úgy viszont nem lehet meghalni, hogy a gyökerekről nem tudjon valaki a családban.

Visszafelé alig szóltunk egymáshoz, vagy ha mégis, lényegtelenségekről csacsogtunk. Felkísértem a szobájába, de már nem ragyogtak a szemei, ahogy felnézett rám a kedvenc foteljéből. Úriasszony helyett egy végtelenül fáradt és megtört öreg nénike búcsúzott tőlem kérlelő szemekkel.

– Rendben. Vigyázni fogok, nehogy egy újabb rendszerváltással ismét táblára kerüljenek.