Keresés
rovatok
novella | 2022 nyár
Fotó: pexels.com
Hidas Judit
Nem vagy többé az apám
(részlet)
Kiszálltunk a kocsiból, és felmentünk a sáros, töredezett lépcsőn. Fertőtlenítőszag csapta meg az orromat, ahogy benyitottunk az épületbe. Hívtuk a liftet, és hallgattuk, ahogy sírva, nyikorogva megindul alattunk az ósdi szerkezet.

Amikor a kórterembe értünk, apa kabátban, kalapban lerogyott az ágyára. A másik ágyon kopasz, nagy hasú férfi feküdt fülhallgatóval a fején, és rádiót hallgatott. Odabiccentett felénk, de aztán nem sokat törődött velünk. 

Apám pár percig csak pihegett, aztán vetkőzni kezdett, és megkért, tegyem a ruháit a szekrénybe. Először a kabátját vette le, majd az ingét gombolta ki. Lehúztam a cipőjét, a nadrágját, és pizsamába öltöztettem. 

Még sosem nyúltam így apámhoz. Olyan érzés volt, mintha a gyerekem lenne. Csak épp a teste volt taszítóbb. Löttyedt bőr, hús, szőr és csont az édes kicsi formák és illatok helyett. Illetlennek, természetellenesnek éreztem az egészet. 

Megigazítottam apám feje alatt a párnát, betakartam, adtam neki vizet, és odakészítettem a szekrényére az evőeszközeit. Ő pedig elhelyezkedett az ágyban.

– Lassan mennék, elég későre jár – mondtam, amikor mindent elrendeztünk.

Szerettem volna már szabadulni. Túl sok volt egyszerre ennyi, a vizsgálatok, a rosszullétek, apám kiszolgáltatottsága és a gyengesége, aztán a figyelmessége a pénzzel, majd a meztelensége. Biztonságosabbnak éreztem korábbi távolságtartásomat.

De apámnak fogalma sem volt, mi zajlik bennem. 

– Várj – nézett rám, és megfogta a kezem. – Szeretnék még mondani valamit.

Kelletlenül visszaültem a székre. Apám csak bámult maga elé.

– Hidd el, nem így akartam ezt az egészet – szakadt ki belőle hirtelen.

Összevillant a tekintetünk, de aztán gyorsan lesütöttem a szememet – könnyebb volt elviselni az egészet úgy, hogy a földet bámulom.  

Ekkor apám beszélni kezdett: a múltról, arról, hogy amikor fiatal volt, úgy képzelte, nekünk egészen más lesz a kapcsolatunk, mint neki volt az apjával, és hogy ő egészen más apa akart lenni, mint a nagyapám. Egyenrangú viszonyt szeretett volna kettőnk között, valami barátságfélét. Láttam, hogy várja, mondjak valamit, talán hogy megnyugtassam, legalább egy kicsit sikerült ezt megvalósítania. 

Ugyan, mit mondhattam volna? 

Egyre jobban feszengtem, miközben beszélt. Eszembe jutottak azok az esték, amiket tinédzser koromban kettesben töltöttünk a lakásában. Láttam magam előtt a sötét nappalit, az antik dohányzóasztalt és a bőr karosszéket, amiben úgy ültem vele szemben, mintha orvosi vizsgálaton lennék. A bölcs, nagyhatalmú apa minden alkalommal kegyesen megadta a válaszokat a buta, szeleburdi kislánynak. 

Olyan volt, mintha megint ezt a játékot akarná játszani. Csak éppen úgy, hogy most ő az elveszett gyermek, és nekem kell a bölcs felnőttet alakítanom. 

De én nem akartam se a kicsi lánya, se az anyja lenni. 

Ő mégis folytatta, noha nem számíthatott a feloldozásomra. Hosszan elemezte az életét, mintha most próbálná végre megérteni, mi történt vele eddig. Beszélt a nőkről, az anyám előtti nagy szerelméről, akitől az anyja eltiltotta, mert nem volt zsidó. Aztán anyámról, arról, hogy egy darabig jól megvoltak, és mindketten azt hitték, megtalálták az igazit. Beszélt a válásról, ami állítólag élete legnehezebb döntése volt. Aztán Katalinról, akit egyenrangú partnernek hitt, és akit még mindig nagyon szexinek tartott, ám akivel ennek ellenére – vagy éppen emiatt – folyton csak marták egymást, és végül nem bírt mellette megmaradni. Mesélt Olgáról is, akihez azért menekült, mert azt remélte, mellette nyugalma lesz, és akit egyáltalán nem tekintett nőnek, ám úgy gondolta, talán épp ezért lesz tartós a kapcsolatuk. Aztán kiderült, hogy ez sem működik. Épp szakítófélben voltak, amikor megbetegedett. 

– Mindig úgy éreztem, nem jó helyen vagyok, hogy hiába próbálom meg újra és újra, valami nem működik – mondta. – Lehet, hogy épp itt volt a gond – hajolt hozzám közelebb.

Rám emelte égő tekintetét, és a mellkasára mutatott.

– Miért kell erről épp most beszélni? – kérdeztem halkan.

– Tudod, olyan ez, mintha hiányozna valami a testemből. Nekem mindig az agyammal kellett mindent megértenem. Kellettek a nők, hogy tudjak érezni – folytatta, mintha nem is hallaná, amit mondok. Aztán visszahanyatlott az ágyára. 

Lejjebb csúsztam a székemen, és a padlót bámultam. Hevesen dobogott a szívem, a halántékom lüktetett, de képtelen voltam megszólalni. Apám pedig csak mondta, mondta, mintha az sem érdekelné, hallgatja-e valaki.

– A nők csak egy darabig segítettek, érted? Csak egy darabig. Utána minden újra üres lett. Egyszerűen nem éreztem itt semmit – kocogtatta meg újra a mellkasát. – Elfáradtam, Eszter, elfogyott belőlem az erő. Nincs kedvem újrakezdeni.

Hirtelen felpattantam. 

– Befejezted? – sziszegtem rá.

Összerezzent, és zavaros tekintettel nézett rám.

– Azt hittem, kíváncsi vagy… Azt hittem tudni, szeretnéd, mi miért történt… – hebegte.

– Mégis, mit képzelsz? Mit jössz nekem ilyenekkel? 

Remegő kézzel felkaptam a kabátomat és a táskámat, feltéptem az ajtót, és köszönés nélkül elrohantam.