Bár régóta ismerjük egymást Lócival (mindketten a könnyűzenei életben mozgunk), nagy mázli, hogy az interjú élőben valósult meg, pedig a sűrű időszak miatt necces volt, hogy sikerül-e összehozni. Az első időpont, mint utólag kiderült, a hamarosan nyíló bölcsődéjükhöz szükséges ügyintézések miatt hiúsult meg. Ez remek felütést kínált számomra, mi legyen az első kérdésem. 

Bölcsőde? Hogy jött az ötlet?

A feleségem, Betti óvodapedagógus végzettségű, és a covid alatt elkezdtünk gondolkozni, mit is kellene tennünk. Ő már régóta szeretett volna csinálni egy helyet, ahol dolgozhat. Körbejártuk a kérdést: ha bérlünk valamit, az nagyon bizonytalan, bármikor felmehet az ára, mire kialakítod, költözhetsz is máshová… Mi pedig egy kis lakásban laktunk, ahol nyilván nem lehet ezt megcsinálni. Az lett végül a terv, hogy ha eladjuk a lakást és az elmúlt 12 év alatt megkeresett minden kis pénzemet egy kis hitellel együtt belerakjuk, valószínűleg tudunk venni egy kis családi házat. Ennek megfelelően keresgéltünk, de sajna nem találtunk ilyet, így az lett a vége, hogy építkeztünk. Ez a Mickey Mouse frizura, ami itt kialakult, ennek köszönhető, kegyetlen volt. Viszont, ami az előnye, hogy pontosan tudjuk, hogy a ház milyen formában, állapotban van, és alapból úgy tudtuk kialakítani, hogy az majd megfeleljen az előírásoknak.

Valószínűleg sokakban felmerül a kérdés, hogy van-e a bölcsinek bármi specialitása, esetleg köze a zenei neveléshez?

Igen is, meg nem is. Természetesen én is elvégeztem a képzést, tehát bölcsődei szolgáltatást nyújtó személy vagyok, és Betti is végzi a kiegészítő plusz képzéseket. Alapvetően zenei és hagyományőrző  szemléletűek vagyunk, Betti tud rengeteg mondókát, és ő is zenész. Viszont a bölcsiben nem az a legjobb, ha te kiállsz és 45 percig szórakoztatod a kicsiket egy gitárral, hanem az, ha a gyerek kidugott nyelvvel rakja össze a favasutat, ez tesz neki a legjobbat. Fel kell ajánlani nekik újfajta játéktevékenységeket, de alapvetően szabad játékról szól a bölcsődés időszak. Persze majd, ha délutáni foglalkozásokat indítunk ovisoknak, az már „zeneovisabb” felfogásban fog zajlani.

Azért a bölcsőde meg a színpad nagyon más világ…

Ami nagyon izgi ebben, az az, hogy azért a koncerteknél van egy ilyen dark side of the power – igyál, engedd el a gátlásaidat, légy őrült, táncold ki magadból – vibe, és ott állsz a színpadon, a közönség téged néz. Ha így csinálsz a kezeddel, hogy „éééé” (itt Lóci integetett egyet a kezével), akkor a közönség is ezt csinálja, hogy „éééé”, ha meg „óóóó” (itt pedig a másik kezével integetett egyet), akkor „óóóó”, hogy ha meg „verjük meg a Szabó Petit”, akkor lehet, megverik a Szabó Petit (itt szerencsére csak nevetett egyet, és mindenki jól van). Nehéz pillanat, hogy hogyan kezeled ezt a lehetőséget. Abban, hogy ezt hogy használod,  sokan el tudnak bizonytalanodni, illetve biztos láttál már olyan előadót, aki meg kezelni nem tudja a szitut.

Vannak páran, akik a közönség rajongásán kívül más inputot nem tudnak befogadni „vagy rajong értem, vagy nem, és hogyha nem, akkor nem érdekel”.

Én hajlandó vagyok magamból is bohócot csinálni, hogy ott jobb legyen, ha van olyan helyzet, ahol nem működik a magasművészet, akkor inkább bohóckodjunk, és abban a helyzetben ennek ugyanakkora értéke van. A bölcsiben az a nagyon jó, hogy ott minden light side of the power, ott állsz a gyerkőcökkel szemben, minden tiszta, minden kedves és max arról hazudik, hogy megmosta-e a kezét.

A korábban veled készült riportokból sok mindent megtudhattak az olvasók a zenédről, világnézetekről, humorról, vagy hogy nagy zoknigyűjtő vagy, filmtörténeten és portugál szakon végeztél az ELTE-n. Arra gondoltam, hogy a művészeti összefüggések témájában találok olyan kérdést, amit még nem tettek fel neked. Melyik művészeti ág inspirál a leginkább?

Szerintem ez mindenkinél másként működik, és korszakonként is más, szóval nem igazán tudhatod, honnan jön az inspiráció. Ahogy azt se tudod, hogy összesen kétszáz dalod van-e egy életre, és onnantól elzáródik a csap, vagy pedig bármikor meg lehet újra nyitni, és lehet inni belőle. Ami nekem működik, hogy nagyon sok zenét hallgatok. Hogyha nem tudom, mit hallgassak, akkor Beatlest hallgatok, hiszen azzal nem lőhetsz mellé. Ha dalszövegíró „mindset”-be akarok kerülni, akkor általában verseket olvasok. Előkerül a Dsida-összes vagy Kemény Zsófi és más slammerek művei. Szoktam ilyenkor rapszövegeket olvasni anélkül, hogy meghallgatnám.
De nagyon izgalmas az is, ha egy teljesen másik művészeti ág indít el valamit az emberben. A MANK-nak volt egy podcastje, az „Ilyet én is tudok?”, ahol főleg kortárs képzőművészekkel beszélgethettem. Amikor utánanéztem a beszélgetőpartnerek, művészek munkásságának, vagy elmentem egy kiállításra, mindig ledöbbentem. Arra gondoltam, mennyi mindent nem tudok erről a művészetről, és hogy milyen szerteágazó, kreatív gondolatokra van szükség ezekhez. Ahhoz képest, mikor a backstage-ben beszélgetsz a koncert után, hogy „őőaa király volt a buli, nem? bor is volt…”. Egészen máshol mozognak ezekben a szférákban, és én ezeket az alkalmakat iszonyatosan élveztem. Ha pár nappal később megnéztem a telefonomban a jegyzeteket, tele volt ötletekkel, amelyeket ezekben a helyzetekben csak gyorsan felírtam, mint például, hogy „kéne egy ilyen piros számot írni”!

Az interdiszciplináris áthallások nagyon működnek!

Szokták mondani – Arisztotelész után szabadon –, hogy egy műalkotásnak az a célja, hogy a fogyasztó katarzist éljen át. Neked volt-e már ilyen élményed, illetve a zene kapcsán hogyan gondolkodsz erről?

A katarzis többféleképpen tud érkezni, és szerintem meg kell különböztetni a dal által és az előadás által okozott katarzist. Ez két különböző dolog. Például mi koncertekben jobbak vagyunk, mint stúdiózásban, szerintem ott jobban tudom, hogy mitől lesz jó az embereknek. Koncerteknél jön az „itt és most” érzés, ezt a tömegérzés tudja nagyon elősegíteni. Sőt, én erre tudatosan figyelek, hogy minden koncert más és más legyen. Ha valaki eljött a turné egyik állomására, ne ugyanazokat a poénokat hallja egy másikon. „Helló Budapest”, „ Helló Eger”, ne csak ennyi legyen a különbség a két koncert között. Ezért is kezdek el beszélgetni a közönséggel, mindig kinézek magamnak valakit a tömegből, de a konferálásban is ez megy. Rá kellett jönnöm, hogy nem az a fajta művész vagyok, aki néz a távolba, óriási dolgokat mond, és elérhetetlen „aranytestű rockisten”, hanem inkább egy ilyen közvetlen csávó, aki arra való, hogy kimozgasson a hétköznapokból, és hogy a koncerten olyat élhessen át a közönség, ami amúgy nem tudna megtörténni.

Az Óbudai Sörfesztivál Lóci Játszik-koncertje után érkezett hozzánk egy rajongói levél, amiben egy anyuka írt nekünk: azután érdeklődött, hogy a mi fotósainknak vajon sikerült-e lekapni azt a pillanatot, amikor Lóci az első sorban állókkal együtt énekel. A kislánya is ott állt, és vele is volt „közös duett”, ő pedig akkora Lóci-fan, hogy vidékre is követi a zenekart.

Ezek tudod milyen jó érzések, amikor a dalaidat írva visszagondolsz 12-14, és később megtudod, hogy valakinek milyen sokat jelentenenek azok a dalok? Ez a legtöbb, amit elérhetsz dalszerzőként… Más emberek „életfilm-zenéjében” részt venni a legnagyobb elismerés!

Mennyire vagy tudatos szerző? Rengeteg korosztály, szubkultúra, réteg hallgatja a dalaitokat; figyelsz arra, hogy mindenkit kiszolgálj? 

Esküszöm, próbáltam tudatos művészként alkotni, de általában azok a dalok lepattantak mindenről és mindenkiről. A végén elvész valami, ha tervezetten csinálod.

Arra jöttem rá, hogy egy dologban érdemes követni az utadat, mégpedig, hogy hiteles maradj.

Ehhez persze önreflexió szükséges, és nem szabad elájulni saját magadtól. De nem szabad magad feleslegesen önostorozni sem. Meg kell mutatni, ami jön, vagy amit gondolsz! Szerintem ezt nem csináljuk rosszul a zenénkben: vannak káromkodósabb szövegeink is, és persze nem kellene káromkodós számokat csinálni, mert ott vannak a gyerekek, de ha egyszer az jön ki, hogy „nem ér annyit bazdmeg”, akkor azt nem tudom másképp elmondani, akkor azt úgy kell leírni, maximum, ha valakinek nem tetszik, áttekeri, nem teszi be a lejátszási listájába.

Kipróbáltad már magad más művészeti ágakban? 

Nem vagyok művészeti öttusázó, például nagyon rosszul rajzolok, de csodálom azokat, akik jól rajzolnak. Akinek szép a kézírása, abba már szerelmes tudok lenni. De nagyon nagy hatással vannak rám a színészek is, a színészeket iszonyatosan csodálom, azt gondolom, hogy ők a legkeményebbek, mindent tudnak az életről, mert annyi mindent eljátszottak. Abba gondolj bele, hogy ahhoz, hogy zenész légy, igazából lehet, hogy életedben egy könyvet se olvastál el, hanem kigyúrtad a dúr skálát, iszonyatosan jó vagy gitáron, tepersz, mint az állat, és te leszel a „metálgod”. Míg a színészeknek rengeteget kell olvasniuk, tudniuk ahhoz, hogy egyáltalán ezt meg tudják mutatni. Te meg talán csak abból tudsz idézni, hogy „i love you, i love you, i love you…”. Mondjuk persze ennek is megvan a szépsége. A zenész mindig a leghitelesebb önmaga kell, hogy legyen, a színész meg önmagából építkezik, de mindig mást állít színpadra. Képzeld, voltam színész egy jelenet erejéig a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan-ban, majd a Rossz versek-ben is felbukkantam, sőt a VAN valamiben egy-mondatos szerepem volt, de azt kivágták végül, szóval maradtam néma Lóránt. Amikor felvettek az egyetemre filmelmélet-filmtörténet szakra a portugál mellett, akkor bennem volt rendezői ambíció. Egy bajom volt, hogy nem tudtam kivárni a végét. Annyira szeretem a gitározásban azt, hogy megírsz egy dalt, másnap megmutatod és kész, vagy megtapsolnak vagy nem. A filmnél meg kitalálod, megírod, pénzt szerzel rá, összerakod, akkor stábot szerzel, leforgatod, megvágod, megfesztiváloztatod, és a végén, valamikor 4 év múlva majd látni fogja valaki. Rájöttem egyébként, hogy azért akartam filmeket készíteni, mert nagyon sok sztorim van, amit el szeretnék mondani. De ezeket a történeteket dalban is el lehet mondani. Nagyon örülök, hogy sikerült megtalálnom azt a formát, amiben közvetlen lehetek, jó lehetek, és még a történetekről sem kellett lemondanom.

Amit imádok nézni, de semennyire sem értek hozzá, az a balett. Minden táncot nagyon szeretek, szeretek is táncolni, mondjuk kevésbé művészi szinten.

Bánom, hogy nem olvasok több kortárs prózát, és a kortárs lírában is csak a híresek jutnak el hozzám. Sajna nem én vagyok az, aki megveszi a Szép versek 2022 antológiát, és leül a kanapéra, begyújtja a kandallót, és pipázgatva elolvassa.

Az előbb beszéltél arról, hogy nagyon sok zenét hallgatsz, és felhoztad a Beatlest. Van kedvenc stílusod, korszakod? Zenészként milyen zenefogyasztói szokásaid vannak?

Nagyon sokféle zenét hallgatok. A feleségem klasszikus zenész, az óvoda mellett klasszikus hegedült évekig. Szimfonikus és kamaraegyüttesekben is játszott. Megyünk együtt hazafele kocsival, és bekapcsoljuk a Bartókot, egyből mondja, hogy mit hallgatunk… Nekem egy kicsit mind ugyanolyan, mindemellett ezek is lenyűgöznek. Az a jó a klasszikus zenében, hogy bármit csinálsz, rögtön filmzenévé válik. A zenével szerintem képben vagyok. Az a típusú hallgató vagyok, aki azt is meghallgatja, amit nem szeret, ilyen „csak azért is” alapon. Meg kíváncsi típus vagyok, például, amikor mindenki mondta, hogy ez a Krúbi mekkora jó, meg az alter szcéna is elismerte őt, akkor nem lehetek annyira süket, hogy csak azért, mert nem tetszik ez a fajta muzsika, nem hallgatom meg. Lehet, hogy utána nem fogod hallgatni, de igenis venni kell a fáradságot, ha ebben az iparban dolgozol. Már csak azért is, hogy tudjad, hogy ez milyen, és hasson rád, és biztos, hogy fog hatni, mert ezek tényleg nagyon jó előadók. Beton.Hofi is nagyon jó, annak ellenére, hogy én sose csinálnék ilyen zenét, én nem ebben a zenében hiszek, de nagyon jó, el kell ismernem.

A Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program – Induló Zenekarokat Támogató Alprogram mentortalálkozóin rendszeresen összefutunk. Mennyire tartod fontosnak a tehetséggondozást?

Nagyon fontos, annál jobb nem történhet a zenével, mint hogy megújul. Ebben a programban én nagyon kedvelem, hogy van évente 20 induló zenekar, amelyek segítséget és támogatást kapnak! Mi is ennek köszönhetően spóroltunk meg kb. két évet a zenekar életéből. Kaptunk pénzt albumfelvételre, amit egyébként össze kellett volna gürizni, vagy kölcsön kéregetni. Ezekben a programokban szerintem nem az a cél, hogy évi 20 headliner együttest kitermeljen, mert erre nem is képes, hanem hogy mindenki kipróbálhassa magát a nagypályán. Pont volt ez a Telex-cikk Sajóval, hogy 2019–2020-ban debütlemezes előadók csinálnak 2022-es teltházas bulikat a Budapest Parkban. Ez nagyon nem így volt anno.

Hangszeres zenészként mindig végig kellett járni a ranglétrát, rengeteget kellett gályázni.

Például a CarsonComa is nagyon fiatal zenekar, de ők nem most kezdték, voltak angol nyelvű lemezeik, Keretblogolások (keretblog.hu – a szerk.), meg sok más… De a „rock is dead”, de nagyon dead, gondolj bele, hogy a 2000-es évek eleji punk-rock hullám óta nem volt nagy újítás. Még voltak ezek a Mumford and sons-típusúak, az ment utoljára mint gitárzene… jó, Ed Sheeran még, de az meg nem rock’n’roll. Tudod, miről maradnak le a fentebb említett előadók? És ebbe abszolút bele tudok állni: az nagyon jó, hogy te magadnak meg tudod csinálni a zenét, de az, amikor lementek egy szakadék próbaterembe és először eljátszátok a Deep Purple: Smoke On The Watert, és azt érzitek, hogy „úristen, de jók vagyunk”, az nagyon jó érzés. Azt nekem senki ne mondja, hogy az a típusú zenegyártás ugyanaz a katarzisérzés, mint amikor összeraktok egy együttest. Nekem a rákenrollban ez a bajtársiasság nagyon fontos!

Zárásként kérdeznék valami elsőt. Melyik volt az első Lóci Játszik-koncert?

Az nagyon jó volt! Van egy első koncert és egy nulladik, amiről nem beszélünk. Az első koncert a Gozsdu Manó Klubban volt pont két ünnep között, december valahányadikán, ezért most lesz nyolcéves a Lóci Játszik. De volt egy nulladik koncertünk Egerben. A Paddy and The Rats kalóz-írpunk zenekar előtt játszottunk, mert őket ismertük innen-onnan, meg közös próbatermünk volt. Megkértük őket, hogy legalább egyszer valami nagykoncertjük előtt hadd játsszunk. Na ott volt, amikor lejátszod a számot és teljes kuss, csönd mindenhol, a cintányér még visszahangzik. A legrosszabb, hogy a negyedik számnál is ugyanez történt, csak utána hátul egyszer csak valaki rázendített, hogy: „PADDY PADDY PADDY PADDY” tapssal együtt… Szóval ez volt a legeslegelső koncertélményünk, kemény volt.

És végigjátszottátok?

Persze, végigmentünk a műsoron, a koncert végén öt-hat lány odajött hozzánk, de ők is full-fekete szerkóban, acélbetkós bakancsban, hogy „azért helyes a gitárosunk…”