Amikor a Lumière-testvérek először bemutatták első filmjeiket, a közönség vásári bohózatként nézte a jeleneteket, és a korai mozgókép legendássá vált történeteket szült. Ezek közül egyet szinte biztos, hogy mindenki ismer: a nézők ijedten felugrottak, egyesek ki is szaladtak a vetítésről, mikor a vonat beérkezik az állomásra. Ez a képsorozat a filmtörténet kezdeteként beleégett a kulturális emlékezetünk retinájába. Azonban sokan úgy képzelik a jelenet vetítését, hogy néma csendben zajlott, holott tudjuk, a testvérpár egy zongoristát szerződtetett az 1895. december 28-ra, a párizsi Grand Caféban megrendezett első vetítésre. A film születése pillanatában frigyre lépett a zenével, és ez a művészi házasság ígéretes hosszúságú, kis híján 130 éves, csak a költészet és zene frigye veheti fel vele a versenyt, igaz ők már matuzsálemi korban járnak, többezer éve házasok.
A zene azonnali megjelenése a filmvetítéseken felveti a kérdést, hogy mi lehetett a mozgatórugó? Lumière-ék netán zenerajongók voltak? Vagy egy kávéházban mégiscsak kellett zenével is szolgálni? Sőt, még az az ötlet is felmerült, hogy a filmvetítő gépezet hangját kellett elnyomni valamivel, erre a legkellemesebb megoldás a zene lehetett. Valami olyan elementáris igény megjelenéséről lehet itt szó, amely annyira kézenfekvő, hogy még az okokat is nehéz lenne összeszedni. Olyan ez, mint amikor a költészet megszólalásra vár: egy versnek el kell hangoznia, fel kell zengenie. Még a 19. században is divatban volt a hangos olvasás, melyről több mint száz év alatt teljesen leszoktunk, de érdemes kipróbálni! Ennek a párhuzamnak viszont látszólag ellentmond, hogy a festészet nem ragadta magához a zenét. Festményeket csendben nézünk a múzeumokban és monitorjainkon, csendben lapozzuk a képzőművészeti albumokat. De ez csak a látszat. Ugyanis már a reneszánszban a színházról mint mozgó festészetről beszéltek. A díszlet, a szcenika festészeti műfaj volt, amelybe mértani pontossággal bele kellett állítani a beszélő és mozgó embert: a színészt. Nem is váratott magára sokáig az opera megszületése, költészet, festészet és zene egybeforrása.
Valami különös hasonlóság fedezhető fel a film és zene összekapcsolódásában is. A zenének soha nem volt egyszerű, semleges, háttérzene szerepe a film történetében. Ugyan semmit nem tudunk Lumière-ék zongoristájáról, szegénynek a neve sem maradt fent, de annyit minden bizonnyal feltételezhetünk, hogy a zongorista nézte a mozgóképet, és ha mással nem, hangulati aláfestéssel, esetleg drámai kísérettel látta el a filmkockák sorát.
Az alábbi videók természetesen később készült zenével mutatják be az első Lumière-filmeket, és sajnos meglehetősen félrevezetők is, hiszen nem tudjuk rekonstruálni, mit játszhatott a zongorista, de legalább érdemes lett volna a zongorahanggal próbálkozni.
Itt egy majdnem teljes órát kitevő sorozatot látunk, melynek lelkes összeállítója új zenével látta el a felvételeket, mi több, még a közönség általa elképzelt reakcióinak hangjait is belemontírozta a zenei anyagba:
Meglepő, de az első eredeti filmzene egészen korai: 1908-as. André Calmettes egy legendás 16. századi francia történelmi históriát vitt filmre, Guise herceg meggyilkolását. Felkérte Camille Saint-Saëns-t, hogy írja meg a film zenéjét. A komponista elvállalta a feladatot, így ő lett az, aki az első eredeti filmzeneszerzőként vonult be a film történetébe. A korai filmnyelv teátrális stílusáról fentebb írtak itt tökéletesen megfigyelhetők: széles, hősiesen drámai mozdulatok, nagyon erős gesztikuláció és mimika – belecsöppenünk egy 20. századi eleji színpadi előadásba.
A némafilm kísérete továbbra is a zongoristák szereplésére szorítkozott leginkább. Ez volt a lehető legolcsóbb megoldás, csak egy muzsikus kellett hozzá, a kávéházakba, később a vetítőtermekbe elég egyszerű volt egy zongorát felállítani. Így ez a zenei tevékenység lassan egy sajátos szakma lett, amely elsősorban nehéz körülmények között élő muzsikusoknak nyújtott kenyérkeresetet. A zongoristák a legtöbb esetben az első vetítés előtt nem is látták a filmet, így első látásra improvizáltak. Ezekből a rögtönzésekből jöttek létre azok a klisék vagy sablonok, amelyek lehetőséget adtak az adott filmbeli jelenet hangulati, dramaturgiai aláfestésére.
Ennek a különös zenei nyelvnek a mindent tudó nagykönyve lett a cseh származású amerikai zeneszerző, John Paul Zamecnik háromkötetes kottakiadványa, amely minden mai hallgató számára felidézi az igazi, hamisítatlan némafilmzenei stílust. Zamecnik ugyan Amerikában született, de fiatal korában Prágában élt, és az ottani konzervatóriumban Dvořáknál tanult zeneszerzést. Amerikába hazatérve a Pittsburgh-i Szimfonikusoknál hegedűs volt, komponált is, majd bekapcsolódott a filmiparba, és így született meg filmzenei főműve, a Sam Fox Moving Picture Music három kötete. Tematikusan rendezte a zenei anyagokat, például viharjelenet, haláljelenet vagy cowboy-zene és ehhez hasonlók. A kotta maga jórészt az adott filmjelenetek zenei csontvázát adja, egészen egyszerű letétben. Zamecnik műve a mozizongoristák Bibliája lett. A képzettebbek improvizációkkal teletűzdelve játszották, míg a kevésbé felkészültek egyszerűen megtanulták őket mint előadási darabokat, és bármikor előhúzhatták a tarsolyukból a megfelelő zenei betétet.
Zamecnik nem a filmzenei nyelvet teremtette meg, hanem az akkoriban létezett és használt zenei nyelvezetet rendszerezte. Így ez a hallatlanul érdekes gyűjtemény egyúttal betekintést ad a korabeli észak-amerikai szórakoztatózene világába is, például a ragtime-ba. Nem véletlen, hogy Scott Joplin ragtime-darabjai annyira erősen felidézik a mozi hőskorát.
A némafilmzenével foglalkozó mai zeneszerzők is igyekeznek az eltűnt kísérőzenéket pótolni, ehhez nélkülözhetetlen számukra Zamecnik gyűjteménye. Simeon Musgrave amerikai zongorista és zeneszerző például egy korai Chaplin-jelenethez írt teljesen autentikus, remekül működő kísérőzenét.
Apropó, Chaplin! A filmtörténet egyik legnagyobb óriása maga írta filmzenéit. Egyik legemlékezetesebb darabja a Modern idők híres etetőgép-jelenete.
De ez már a történet vége. Az 1936-os Modern idők technikailag már a múlté. A húszas években a hangosfilm elterjedése lehetőséget adott a hangfelvétel és a film összekapcsolására, így temérdek mozizongorista, sőt, az előkelőbb, komoly filmszínházakban működő zenekarok tagjai is más munka után nézhettek. Többen lázadoztak, mint írtam, maga Chaplin sem lelkesedett a hangosfilmért, de saját filmzenei kompozíciói már hangfelvételként a filmszalag mellett futó hangsávban hangoztak fel.
Véget ért egy nagy korszak, amelynek egy nagy, drámai film állít emléket, a 2011-es Némafilmes (The Artist) című mozi. A főhős ünnepelt némafilm-színész, azonban a hangosfilm megjelenésének részben áldozata, részben az alkalmazkodás hiánya miatt maga okozza vesztét. A film egyedülálló érdekessége, hogy feleleveníti a némafilmezés technikáját is, lévén maga is némafilm.
