G. Komoróczy Emőke alapos, kiterjedt kutatásokat folytató tudósként több könyvében is feltárta már Kassák Lajos munkásságának rejtettebb oldalait, pályája küzdelmes szakaszait. Mindig az vezérelte, hogy az objektív szemlélet révén a megismerhető értékeket nyújtsa át a befogadó olvasónak, a képeket szemlélőnek. Az egyszerűség, a közérthetőség nyelvén fogalmazva, felesleges ál-intellektualizmus nélkül közvetíti a Kassák Lajosra olyannyira jellemző világszemléletet.
Már Kassák indulásának ismertetésénél fontosnak tartja a személyiség fejlődése, humanista szemlélete okán a művész etikai zsinórmértékének bemutatását. Kassák Lajos első verseiben a kultúra iránti elkötelezettség a mások sorsával való azonosulással párosul, és korai alkotásaiból is kiviláglik, hogy az író mennyire tisztában volt az egyetemes kulturális irányzatokkal; meg akarta ismerni és kontroll alá kívánta vonni a világ szellemi gyümölcseit. G. Komoróczy Emőke hívta fel a figyelmet Kassák Lajos más társművészetek felé nyitó, a begubózódást kritikával illető gondolataira. Az Eposz Wagner maszkjában című, a maga korában rendkívüli expresszivitású költemény mérföldkő voltára az elsők között fókuszált G. Komoróczy Emőke. Mindezek révén egyúttal Kassák Lajos rendkívüli műveltségét is felvillantja előttünk. (A lét egészét átfogó, intellektuálisan poétikus szemlélet bemutatására szolgáljon az egyik alkotásában a zene szavakkal történő megfogalmazására tett nagyon találó kísérlete: „Íme a zene, a világűr és az én csillagom”.)
Ugyancsak G. Komoróczy Emőke írásai révén vált ismertté, hogy az Egy ember élete című Kassák-önéletrajzban a minduntalan tetten érhető művészi felelősség – szerepvállalással nyomatékosított – jelei a költő becsületkódexének elemei is.
Rimbaud Egy évad a pokolban című, lényegében a költészettel leszámoló művében emeli fel a lécet az írástudók előtt, nevezetesen azzal, hogy kinyilvánítja: modernnek kell lenni mindenestül. Kassák Lajos híven hallgat erre az intelemre: akkor is a legmodernebb marad, ha ezt csak az asztalfióknak tudja bebizonyítani. Éppen eleget kényszerítették szilenciumra, mégsem adta fel, alkotott tovább. G. Komoróczy Emőke a rendíthetetlen, megingathatatlan ember archetípusát látja a poétában, aki nem idea vagy ideál – nemes egyszerűséggel olyan kiveszhetetlen, eltüntethetetlen homo erectus, aki bármilyen viharban, bármilyen vészhelyzetben talpon tud maradni, másoknak követhető magatartást kínálva.
Kassák Lajosnál az ember a szakralitás hordozójává lesz. Új tartalmat kap az élet, univerzumok és profán, akár szűk kereteket adó terek betöltője lesz. G. Komoróczy Emőke kiemeli azt a költői elvárást, hogy minden egyes megismételhetetlen pillanatban áhítatot, bensőséges tiszteletet kell kapniuk a kassáki világképben a versbeli teremtményeknek, és ezt meg is kapják. Ez azért figyelemre méltó, mert az egységesen tartalmi és formai modernség ma is tökéletesen kifejezheti mindnyájunk számára a humanitást, humanizmust, ahogy a kassáki életmű ezt alátámasztja. A modernség sohasem gátja a szenzualitásnak.
Veled vagyok
Előtted megyek / te énelőttem / a koranap aranylánca / csilingel kezemen. / Hová mégy – kérdezem / feleled – nem tudom. / Siettetném lépteim / de te jobban sietsz. / Előtted én / te én előttem. / Egy kapu előtt mégis megállunk. / Megcsókollak / te nekem adsz csókot / aztán elindulsz szótlanul / és magaddal viszed életem.
A kivételes életmozzanatok pátosz nélküli megjelenítése a költő helyét is kijelöli a világban. Teremtő egyéniség, nem tömegszellemű személyiség a művész Isten és a gyakorta masszává sűrűsödő, uniformizálódó sokaság között. Talán, ha őszinte szándékai vezérlik és nem az igazodás, a megfelelés vágya, akkor a genezis része lehet.
Nem spekulatív, hanem cselekvő teremtménnyé kell válnunk. Kassák Lajos ma is megszívlelendő iránymutatására G. Komoróczy Emőke a Tisztaság könyve opus soraival figyelmeztet minket:
„Íme a nagy gyűjtőlencse is én vagyok
én vagyok az elveszett fűzfasíp
és a nagy állatszelidítő is én vagyok
csak akarnom kellene és
árnyékommal letakarhatnám a világot.”
Ez az öntudat és öneszmélet ebben a kontextusban kiapadhatatlan kúttá vált a kilencvenes évekig az alkotói függetlenséget szem előtt tartó írástudók számára. Csak akaraterővel, önálló személyiséggel vághatunk neki a Parnasszus felé vivő útnak. Kassák Lajos a magányos, de a céljait ismerő embernek is ad támpontot, kapaszkodót. G. Komoróczy Emőke tudatosítja bennünk, hogy az író már a múlt század harmincas éveiben az Emberfiát tekinti példaképnek, a hozzá mint költőhöz szegődő társnak. Felhőtlen éjszaka című remekében Kassák így összegez:
„Te is itt ballagsz velem az éjszakában
éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én
vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek.”
Komoróczy Emőke elsőként tárt fel az Istennel való kapcsolatra törekvést Kassák Lajos szakrális indíttatású verseiben. Hiszen, tehetjük fel a kérdést, választhat-e méltóbb kísérőt az élete útján az ember, mint az Emberfiát? Kassák Lajos túlfűtöttség nélküli, a valóságos belső vívódást is kimondani merő lírájához G. Komoróczy Emőke értő gondolatai utat nyitnak nekünk, rajtunk múlik, rálépünk-e, elfogadjuk-e ajánló szemléletét.
Az avantgárd irányzatok megismertetésére és elismertetésére tett erőfeszítései köztudomásúak, neki köszönhetjük még a hetvenes, nyolcvanas években is keményen üldözött vagy éppen háttérbe szorított leginkább újat, legkevésbé hagyományosat alkotó, a nonkomform szemléletmódot nyíltan felvállaló művészek alkotásainak köztudatba emelését. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójáig a Kárpát-medencében tiltott, még az emlékezetből is kitörölni akart avantgárd a képviselőivel együtt a jól ismert kultúrpolitikai kényszer elől külföldön talált befogadásra.
Leginkább a Párizsi Magyar Műhely ma már legendás, alapjaiban hazaszeretettől vezérelt eszmeköre éltette tovább az avantgárd örökké újat akaró szellemiségét. Az avantgárd művészekre olyannyira jellemzően önmagukat mindig közösségben gondolkodó, autonóm emberek szabad körének tekintették.
Vezető személyiségeinek gárdája révén fórumot, társadalmi teret biztosított a magyar szellemi élet jeleseinek és munkáiknak, függetlenül attól, hol alkottak. G. Komoróczy Emőke alapművében, az Avantgárd kontinuitás a XX. században című kötetében méltán emeli ki a három szerkesztőt, azokat a jeles személyiségeket, akik a semmiből teremtették meg közösségüket, a modern szellemiségnek otthont adó szerkesztőséget, az akkori ellen-kulturális szűrőkön gyakran fennakadó értékeket haza is közvetíteni akaró, a világban végbemenő intellektuális folyamatokat megismertető mikrokozmoszukat. Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor testi-lelki motorjai voltak a folyóiratnak és a köréje szerveződő kulturális törekvéseknek. Triászuk gondoskodott arról, hogy műhelyük eleven köldökzsinór legyen a vasfüggöny két oldalán élő alkotók, befogadók között.
Bujdosó Alpár performanszai önéletrajzi motívumokkal, széles vizuális eszköztárral az élhető haza hiányát fogalmazták meg egy olyan érában, amikor a hazatérés az alkotói, sőt a személyi szabadság elvesztésével fenyegetett. G. Komoróczy mutatott rá elsőként Bujdosó Alpár képverseinek, tárgyköltészetének olyan elemeire, amelyek a hagyománytiszteletet magukban hordozva az emberiség azon korszakainak állítanak emléket, amelyekben a szellemi szabadság természetes, megkérdőjelezhetetlen volt.
Társa, Nagy Pál a szöveghordozó felületek, elsősorban a papír rabságába zárt gondolatok kiszabadítására tett kísérleteivel vívott ki magának figyelmet és elismerést, elektrovizuális képszövegei a varázslás és a ferdítés lehetőségeire, a megmásítás jövőbeli elkerülhetetlenségére kívánják ráirányítani figyelmünket. Munkásságában mindig szerepet kapnak a határesetek, a se itt, se ott valóságának és valótlanságának attribútumai. Phoé című videó-kollázsa Perszephoné alvilágban, majd a földön megélt időváltásaira épül, tele találós kérdésekkel. Nem tudhatjuk, hogy a videó jelzései, jelképei között kivel is találkozunk, kinek a nyomait láthatjuk. Ez hát a szabadság? Ha róla nem is válthatunk szót – micsoda abszurd: videó-szót –, akkor legalább az esélyekről fantáziáljunk. G. Komoróczy Emőke Nagy Pál alkotómunkássága kapcsán érzékelteti:
Papp Tibor, a triumvirátus harmadik tagja leginkább mint a térképversek egyik első meghonosítója ismert. Ilyen alkotásait a TÉR/VERS/KÉPEK című kötetében gyűjtötte össze. Ennek legismertebb darabja párhuzamot von a Walesi bárdok világa és az 1956-os forradalom vérbe fojtása között (Újmontgomery). Papp Tibor minden képi és szövegbeli eszközt megragad ahhoz, hogy az idősíkokat, a tettek síkjait egybefonja, így tegye kitörölhetetlenné és eltörölhetetlenné a múlt, a jelen eseményeit. A költészeti szintézis jellemző más munkáira is. Fónikus, kinetikus, vizuális versfolyamai a konceptuális művészet jegyében születtek, egy-egy gondolat többféle kifejezési formában kerülhet a befogadókhoz, a műalkotássá válás kimeríthetetlen számú lehetősége mindenki számára adott, a művész bármilyen befogadásra alkalmas eszközt felhasználhat az esztétikum keretein belül olyan élmény, katarzis kiváltására, ami gazdagabbá teszi életét. G. Komoróczy Emőke a művészi szabadság elismertetése érdekében is okkal hivatkozik Papp Tiborra.
Komoróczy Emőke igen nagy érdeme, hogy a világba tekintés képességével megáldottan új meg új művészi aspektusok felé fordít minket, vigyázó szemeinket a segítségével vethetjük mi is Párizsra, a Párizsi Magyar Műhelyre. Nincs mit szégyenkeznünk – a magyarság kulturális hagyományaiban mindig ott volt az avantgárd, a modernség. Nemcsak nyomaival, a teljes horizontjával képviselteti magát honi művészetünkben. Íme, a bizonyíték: bár óriási erőfeszítések árán, sok lemondással, dolgos hétköznapokkal elérhető az elérhetetlennek látszó is, azaz elérhető a nagyvilág.
