A neurodiverzitás fogalma az 1990-es évektől vált ismertté a pszichológia és a társadalomtudományok területén. Lényege, hogy az olyan idegrendszeri sajátosságokat, mint az autizmus spektrum, az ADHD, a diszlexia vagy más atipikus kognitív működések, nem kizárólag hiányként vagy zavarként, hanem az emberi sokféleség természetes formáiként értelmezi. Ez a szemléletváltás eltávolodik a kizárólag orvosi modellben gondolkodó megközelítéstől, és a tapasztalatok szubjektív, megélt oldalát helyezi előtérbe. A neurodiverzitás köré szinte már érdekképviseleti mozgalom szerveződött, amelynek tagjai igyekeznek egyenlőséget teremteni minden egyes, bármilyen idegrendszerrel élő érintett számára.

A kiállítás kurátori koncepciója szorosan kapcsolódik ehhez a gondolkodásmódhoz. A bemutatott művek nem diagnózisokat illusztrálnak, és nem is magyarázzák el a neurodivergens létet, hanem vizuális, térbeli és érzéki formákon keresztül közvetítenek belső állapotokat, a túlterheltséget, a fókuszált elmélyülést, a fragmentált figyelmet vagy éppen intenzív érzékelést. A látogató a kívülálló megfigyelő szerepet bevonódó résztvevő szerepre cserélve találkozik ezekkel az élményekkel. A Budapest Galéria hosszú ideje következetesen foglalkozik társadalmi és kulturális szempontból releváns témákkal, különösen azokkal, amelyek a kortárs művészet eszközein keresztül új nézőpontokat nyitnak meg. A galéria  munkatársainak szemlélete, a Lajos utcai kiállítótér kísérletező jellege lehetővé teszi olyan projektek bemutatását, amelyek nem feltétlenül illeszkednek a hagyományos kiállítási narratívákhoz, viszont erőteljesen reflektálnak aktuális társadalmi kérdésekre.

Ebben az értelemben a neurodivergens kiállítás szervesen illeszkedik a galéria programjába. A hangsúly nemcsak a kész műtárgyakon van, hanem azon a folyamaton is, amely során a művészet eszközzé válik a kommunikációban, párbeszédet kezdeményez alkotók, szakemberek és a közönség között. A galéria ezzel a projekttel tovább erősíti azt a törekvését, hogy a kiállítótér ne pusztán bemutatóhely, hanem gondolkodási és tapasztalati tér legyen.

Kollár Dalma és Hermann Júlia kurátorok szorosan együttműködtek a nyolc kiállító művésszel. Kicsit másképpen kezdtek ehhez a csoportos kiállításhoz, mint szoktak: egyeztetve a Neurodiverz Műhellyel, arra jutottak, nem ők válogatnak és hívnak meg művészeket, szerencsésebbnek tartották nyílt pályázat kiírását, amire professzionális művészek mellett más szakmában dolgozó új szereplők is jelentkezhettek, akik önmagukat neurodivergens alkotóként definiálják, a művészetet terápiás céllal használják, és a kiállításon való szerepléssel részt tudnak venni a neurodivergens diskurzusban. 2025 márciusában egy ilyen pályázaton választották ki  a kiállító nyolc művészt:  Dóra Emese, Francsics Györgyi, Gyarmati Zsuzsi, Németh Dóra, P. Szathmáry István, Rubóczki Benedek, Turchányi Zsófia és Velegi Csaba munkái láthatók a megvalósult kiállításon.

A művészek felkészítő workshopokon vettek részt májustól szeptemberig, kéthetente az együttműködő partnerként meghívott Neurodiverz Műhely (dr. Madarassy-Szücs Anna és Vétek Zsófia) képviselőivel. Közösen alakították a kereteket,  megállapodtak a kiállítás fő sarokpontjaiban és részleteiben, és  ezek mentén minden bemutatott mű kifejezetten a kiállításra készült. A kurátorok nem támasztottak előzetesen semmiféle elvárást a művészek felé, nem határozták meg, miről szóljon a munka, a művészek javaslatait viszont beemelték a kiállítás rendezésbe.

A tárlat edukatív, magyarázó szerepet is vállal, fogalmakat pontosít, szavakat és kifejezéseket értelmez, és még arra is ügyeltek a kurátorok, hogy a látogatónak több ponton lehetőséget kínáljanak választásra: háttérinformációk nélkül engedi bele magát a kiállítás anyagába, hogy átélje a neurodivergensek alapélményét, amikor érzik, hogy egy helyzet fura, de nem tudják mitől, vagy elolvassa az elején a definíciókat, és tanulmányozza a fogalomábrákat egy függöny mögött elhelyezett „infoszobában” és a tudással felvértezve kezdi a műveket értelmezni. A galériának most is volt gondja arra, hogy egyszerűsített falszövegeket is kihelyezzen, és nagyon hasznos a művészek bemutatkozása. 

Mind a nyolc művész más háttérrel, más neurodivergens típussal érkezett és más műfajban alkot.  A tárlat anyaga médiumok szempontjából is sokrétű, festmények, rajzok, installációk, videómunkák és hang alapú művek egyaránt szerepelnek benne. Ez a sokféleség nem öncélú, hanem szorosan összefügg a  neurodiverzitás témájával. Az eltérő érzékelési és információfeldolgozási módok a művek formanyelvében is megjelennek, ismétlődő minták, szokatlan léptékváltások, töredezett narratívák vagy éppen intenzív szín- és hanghasználat jellemzi őket. Különösen hangsúlyosak azok az installációk, amelyek a térbeli tapasztalásra építenek. Egyes munkák szűk, zárt környezetet hoznak létre, mások nyitott, de vizuálisan túlterhelt terekkel dolgoznak, ezzel is érzékeltetve, milyen eltérően reagálhatunk ugyanarra az ingerre. A videóművek gyakran személyes nézőpontból készültek, naplószerű formában, ami tovább erősíti az intimitás érzetét.

Az első teremben P. Szathmáry István grafikus képregényben, humorral, önironikus stílusban dolgozza fel a saját életét, a neurodivergens létezés élményét. Az „elme-képregény” azt járja körül, amikor az emberek és a zaj néha elviselhetetlen. 

A második teremben a fotográfus Gyarmati Zsuzsi életjátéka „Életke” címmel a saját életének eseményein alapuló társasjáték, ami a mindennapi nehézségeket, belső folyamatokat, valamint a társadalmi környezethez való viszonyt modellezi. Zsuzsi nem mindig tudja pontosan mit érez, sok mindent egyszerre, és nem tud egyetlen konkrét választ adni a feltett kérdésekre, de ezzel a látogatók közül valószínűleg nem csak én tudtam azonosulni. Ez nagyon személyes munka, ráadásul egy szomorú esemény teszi mélyebbé és drámaibbá, hiszen Zsuzsi édesanyja a kiállítás elkészítésének idején hunyt el. A társasjátékban ezt egy sötét szakasz jelzi és az instrukciók a gyászfeldolgozáshoz adnak támpontokat.

Rubóczki Benedek sokféle technikával alkot. Programozással foglalkozik, de pénzkereső tevékenysége mellett, amikor teheti, fest, ezüst ékszereket tervez és a saját ruháit is maga készíti. A felkészítő folyamat alatt elmondta, hogy olyan művet szeretne létrehozni, ami minden érzékszervünkre hat, és megmutatja, hogyan működik az ő agya. Absztrakt festményt hozott létre, amely a neki fontos képi szimbólumokat és utalásokat kódszerűen tartalmazza, miközben szenzorokkal figyeli és letapogatja a kép előtt álló látogató állapotát, mozgását, szívverését és lélegzetét, majd hanggá alakítja, amit a telefonunk segítségével egy QR-kóddal elérhető oldalon meg lehet hallgatni. Izgalmas gondolat, a műtárgy és nézője egymásra hatásának megragadása. Nem vagyunk tudatában annak, hogy mi is alakítjuk a környezetünket, annak pedig még kevésbé, hogy amit mi teszünk, mennyire zavarhat másokat a körülöttünk.

Németh Dóra formatervező – saját bemutatkozása szerint „lénykészítő” – , munkájával egy nagyon fontos, az autistákra jellemző jelenségre, a maszkolásra hívja fel a figyelmet. A maszkolás az a jelenség, amikor egy autista vagy neurodivergens személy a saját lényének elrejtésével és a többiek másolásával próbál túlélni és megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Azért nagyon veszélyes ez, mert el lehet így veszíteni a kapcsolatot saját magunkkal, és a végén fogalma sincs az illetőnek, ki is ő valójában. A „Nem ér a nevem” című installáció központi része a tűnemezzel és hímzéssel készült, mimika nélküli fej, üres, fásult arckifejezéssel. A maszk mögé lépve láthatjuk a benne megbújó kusza gondolatokat és beléjük gabalyodott apró lényt, a „valódi ént”.

Dóra Emese Világok közt címmel rendezett be egy szobát, ahol a sötét éjszakai környezetre emlékeztető installáció fontos része a hangkompozíció. A mű a mizofónia jelenségét idézi, amikor bizonyos zajok ( pl. csámcsogás vagy szipogás) erős ingerültséget váltanak ki. A fantáziavilágot idéző tárgyakból kirajzolt tárgy kontrasztban áll a hanganyag feszültségével, de segít is feloldani azt.

Turchányi Zsófia videoinstallációja, az Egy epizód a neurodivergens létezés kívülállóságát mutatja, egyben a tánc és a repetitív mozgások szorongásoldó szerepére mutat rá. Velegi Csaba masszőr, zenekísérletező és testorientált alkotó, a test, az érintés és a zene közös nyelvét kutatja, kiállított munkáiban az érzelemszabályozással foglalkozik.

Francsics Györgyi három részből álló (Kőszikla, Kő/Papír/Fordít, Mérföldköveink) egész termet betöltő, interaktív installációja a belső figyelem megtalálására ösztönöz. A terem közepén összehordott kavicshalomból kiemelt darabra a látogató ráírhatja a saját mérföldkövének számító szót, mondatot, felismerést. A kövek fölé belógatott tükrökben más perspektívából tekinthetünk rá a történetekre, a teremben pedig egyszerre bent és kint lévő szikla a művész saját, gyászával kapcsolatos történetét hordozza, és egyben a zsidó vallás temetői köve.

A kiállítás fontos erénye, hogy nem romantizálja a neurodivergens létet, ugyanakkor nem is redukálja azt szenvedéstörténetekre. A művekben egyszerre van jelen a nehézség és az erőforrás, a kiszolgáltatottság és a kreatív potenciál. Ez az ambivalencia hitelessé teszi az összképet, és elkerüli a leegyszerűsítő narratívákat.

A Budapest Galéria Lajos utcai neurodivergens kiállítása érzékeny és gondolatébresztő vállalkozás, amely túlmutat a tematikus szemléltetés keretein. A pszichológiai háttérre reflektáló kurátori koncepció, a galéria társadalmilag elkötelezett programja és a sokféle, erős vizuális nyelven megszólaló művek együttese olyan teret hoz létre, ahol a különbözőség nem magyarázatra szorul, hanem tapasztalattá válik. A kiállítás így nemcsak a neurodiverzitásról szól, hanem általánosabban arról is, hogyan lehet a kortárs művészet eszközeivel empátiát, megértést és nyitottságot teremteni.