Hogyan jött a kiállítás ötlete?
Még a Kiscelli Múzeumban dolgoztam, amikor a Néprajzi Múzeumos MaDok-program kapcsán Fejős Zoltánt és Frazon Zsófiát felkerestem, hogy működjünk együtt a kortárs divat múzeumi gyűjtésében. 2010-ben kezdtünk bele egy mintaprojektbe, pályázati támogatás is volt rá, ez lett a Street Fashion Budapest gyűjtés. Online adatbázist építettünk, abszolút demokratikus alapon, vagyis bárki feltölthetett magáról utcai viseletes fotót. Rögtön bele is ütköztünk a kortárs gyűjtés egyik legnagyobb problémájába, hogy a jelenben nagyon nehéz eldönteni, mi lesz a korunkból érdekes, mit érdemes gyűjteni. Az volt az elképzelés, hogy lesz egy hatalmas online gyűjtemény, felkérünk szakértőket, akik majd válogatnak és értékelnek, és én mint kurátor majd csak velük fogok dolgozni, az ő ajánlásaikra szerzem be a valódi ruhákat. A projekthez tartozott egy Facebook-oldal a csúcsidőszakban 26–27 ezer látogatóval, és segítettek a munkában gyakornokok is. 2011-ben járunk, a mintaprojektbe tehát fotózás fért bele utcai helyszíneken, az online archívum, illetve a social media. Azt kértük, hogy küldjenek a családról, szülőkről is fényképeket.
Vagyis az esküvő téma az előző kiállítás mellékterméke?
Nem, dehogyis. Csak az ötlet megszületését rekonstruálom. A saját ismerőseimen is azt láttam, hogy mennyire fontosak voltak számukra az esküvői képeik, a nők például lecserélték a profilképüket, amikor férjhez mentek, kifelé is meg akarták mutatni az eseményt. A kiállítási ötleteim nem tisztán tudományos kutatások eredményei, inkább intuitíven közelítek a feladathoz. Van, amikor magazinolvasás közben ugrik be, áll össze a kép, mint a Street Fashion Budapestnél, vagy tornagyakorlat közben villan be, hogy ha egy igazán nagy, közösségépítő gyűjtőmunkát igénylő munkába kezdenék, akkor az az esküvő téma lenne.
De az már nem a Kiscelliben valósult meg.
2017-ben jöttem el a Kiscelliből, 20 év után, és mentem át Varga Benedek, az akkori főigazgató hívására a Magyar Nemzeti Múzeumba. Két projekttel érkeztem, az egyik Rotschild Klára volt, a másik a Magyar Menyasszony. Varga Benedek tolt abba az irányba, hogy a menyasszony témával kezdjek, mert arra könnyebben tudott volna pénzt szerezni, de én tudtam, hogy ahhoz, amit megálmodtam, idő kell. A Rotschild Kláráról a korábbi években összegyűlt anyagból hamarabb tudtam kiállítást teremteni, a disszertációm egyik fejezete adta az alapot, az azt kiegészítő kutatással is jól álltam, a szükséges kapcsolati háló is alakult. 2018-ra akartuk megcsinálni a Rotschildot, amivel 2021-re csúsztunk, sejthető okokból. A Magyar Menyasszony nem az a fajta kiállítás, amit pár hónap alatt össze lehet „dobni”, persze, meg lehetne így is csinálni, csak pont a lényege veszne el.
Tehát ez már a kezdetektől fogva sem egy egyszerű esküvői kiállítás akart lenni.
Igen, esküvő kiállítás volt már sok, Magyarországon is, de én nem egyszerűen esküvői ruhakiállítást akartam, hanem közösségre, közösségi kutatásra alapozó kiállítást. Fontos volt számomra az is, hogy saját ötletek, saját fejlesztés legyen az alapja mindennek. A magyarországi sikerkiállítások, elsősorban a képzőművészetiek, főleg máshol már bizonyított átvételek, amivel nincsen gond, csak nekem az indította be a fantáziámat, hogy tudunk-e saját fejlesztésű sikerkiállítást létrehozi történeti témában. Nyilván így is lehetett, sőt, érdemes volt tanulni más múzeumi projektből.
Frazon Zsófiával és Fejős Zoltánnal, a kiállítás kurátoraival sokat beszéltem, egyeztettem, abból sokat tanultam.
Közben egy-másfél évre bezártak a kulturális intézmények (is) a pandémia idején.
És így lett idő és tér az online kísérletezésre. Azt, hogy a közösségi média hogyan tud kapcsolódni a múzeumi világhoz, sikeresen teszteltük. 2020 áprilisában elindítottuk a Muti az otthoni munkahelyed! nevű Facebook-csoportot, fotók és hozzá kapcsolódó történetek százai jöttek naponta. Láttuk, hogy megfelelő kérdésekkel, a közösségi média nyelvét, játékszabályait használva életben lehet tartani egy online közösséget, de a múzeumi értelemben vett gyűjtéstől nagyon messze voltunk. A Menyasszony kiállításhoz is 2020-ban indítottuk el a Facebook-csoportot, a nyár legvégén, a pandémia második hullámának kezdetén.
A közösségi médiában hajlamosak vagyunk olyan képeket megosztani magunkról, a családunkról, amelyek előnyösebbnek mutatnak be, mint amilyenek valójában vagyunk. Mennyire jelentett problémát az anyaggyűjtésnél ez a – mondjuk így – rózsaszín szűrő?
A csoportban is azok voltak a legfelkapottabb sztorik, én is azokat szerettem a legjobban, amelyek nem csak egy fotót osztottak meg az esküvőről, hanem őszinte, fordulatos történeteket. Ezek mélyfúrások voltak a magyar társadalomtörténet unásig ismert, makro megközelítésből ezerszer elmesélt világába. Igazából kevés rózsaszín, hollywoodi happy endes sztorit kaptunk. Lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy a csoport megnyitásakor a saját történetemet tettem ki: szép esküvőnk volt, bár később elváltunk. A több ezer esküvői-családi történetet végignézve azt mondhatom, hogy a párok későbbi közös története lehet hullámzó, széttartó, lehet, hogy az élet nem igazolja a választásaikat, de a kezdet, az esküvő mégis angyali pillanat. Visszatérő motívum a sztorikban, hogy a menyasszony tényleg átéli a varázslatos, emelkedett érzést, a napba öltözött királylányét.
És ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, amit mindenki feltesz: az esküvőkről szóló projektnek, a kiállításnak Magyar Menyasszony a címe – a férfiak hogyan lettek másodlagosak ebben a történetben?
Röviden: az esküvő a nők nagy napja, a lányok szoktak az esküvőjükről álmodozni. Hosszabban: amikor beérkeztek az esküvőkről szóló, a kutatás részét képező szakmai írások, akkor lett számomra is világos, hogy ez egy nőtörténeti anyag. Évszázadokon át a nő a családon keresztül kapcsolódott be a társadalmi vérkeringésbe, ezért volt olyan elképesztően fontos a házasság. Az esküvő az emberi élet három legfőbb átmeneti rítusa közül a legkiemelkedőbb, legszélesebb körben ünnepelt életesemény. A néprajzosok ezért nevezhetik joggal az esküvőt a nők legfontosabb átmeneti rítusának. Ez a kiállítás nem egy Wedding Expo volt történeti mázban. A projektben a nő társadalomban betöltött szerepének változását vizsgáljuk az esküvő szűrőjén keresztül. Ennyiben a Kiscelliben rendezett #moszkvatér kiállítást is tekinthetjük előzménynek, ahol a helytörténeti témát a tér használói felől vizsgáltam és mutattam be. Annak a kiállításnak a rendezése során tanultam meg, hogy divattörténészként is tudok, sőt, csak úgy érdemes egy témát társadalomtörténeti kontextusban vizsgálni.
Másra jó egy könyv és másra egy kiállítás.
Abszolút! A Magyar Menyasszony projektet úgy képzeltem el, hogy van közösségépítő, gyűjteménygyarapító, könyves része, és az egésznek a csúcspontja a kiállítás. 2020 augusztus végén, amikor elindítottam a Facebook-csoportot, eleve tudtam, hogy a posztokból nem lesz automatikusan kiállítás. A csoport elsődleges funkciója a közösségépítés volt, más kérdés, hogy ezt se a múzeumnak, se a csoport tagjainak nem volt könnyű elmagyarázni. És ahogy az várható is volt, a csoport egy idő után önálló életet kezdett élni, már csak a mérete miatt is. Az első években még ismertem a posztokat, tudtam, hogy milyen sztorik, milyen fotók, milyen ruhák vannak említve. Aztán önkéntesek kellettek, akik a posztok sokaságából, a megosztott fotók és történetek tömegéből – az instrukcióim alapján – létrehozták az online archívumot, a kezelhető és kutatható adatbázist. Másfél évet csúsztunk amiatt, hogy nem tudtuk kitalálni az adatbázis struktúráját, hogy az megfeleljen a programozási és a múzeumi feltételeknek is. Végül egy olyan belső, a Nemzeti Múzeumban dolgozó ember lett a megoldás, aki néprajzos és programozó volt egyszerre: ő Csippán Tamás, aki rendet vágott a több ezer adat között. Ami a kiadványokat illeti, a kiállítás reprezentatív katalógusán kívül kiadtunk egy tanulmánykötetet is a felkért szakértők hiánypótló írásaiból, azok számára, akiknek az érdeklődését felkeltette valamelyik résztéma a kiállításon.
A gyűjtés mennyire formálta a kiállítást? Mennyire lett közösségi kiállítás a Magyar Menyasszony?
A kiállítás koncepcióját a beérkezett tanulmányok és a közösségi gyűjtés együtt formálta. Azt nagyon az elején kitaláltam, hogy ötven történeten keresztül mesélem el az esküvők 500 éves történelmét. És ebbe az ötven történetbe kerültek be a közösségi gyűjtés történetei, a szakértői válogatások, a saját sztorijaim. Három évvel a kiállítás megnyitását megelőzően szakértőket kértem fel, hogy írjanak egy menyasszonyos történetet a saját kutatási témájukban, és hozzá közgyűjteményekben is gyűjtsenek anyagot, találják ki, mi lenne az a menyegzői ruha, kellék, tárgy, ami jól reprezentálja a történetüket. Régi korok sztorijaiból csak azok kerülhettek be a kiállításba, amelyeknek volt képi ábrázolásuk és kézzelfogható tárgyi kellékeik is. Ez erős szelekciós kritérium volt. A szívünk vérzett néhány emiatt kimaradt történetért. A kutatók néha kiakadtak, hogy a történeti-fontossági szempontokból kihagyhatatlan szereplőket hogyan mertünk kihagyni, de a kiállítás vizuális műfaj, muszáj volt szigorúnak lenni.
A projekthez 80-100, különböző területről érkező emberrel kellett együtt dolgozni: voltak a csapatban történészek, restaurátorok, látványtervezők, fotósok, grafikusok, szerkesztők, könyvkiadók, kivitelezők, múzeumpedagógusok, kommunikációsok, rendezvényszervezők, ja, és szponzorok. Tényleg mint a filmeken, olyan volt a nagy stáb és még a felépítése is hasonlított.
A múzeumi sikerkiállításokon általában szokott lenni egy-két olyan tárgy, ami csak ott és akkor látható, iszonyú fontos és értékes, amiért megéri elzarándokolni a múzeumba.
Ezen a kiállításon nem voltak sztárolható tárgyak. Jó, mondhatjuk, hogy Mária királyné 1522-ben viselt menyasszonyi ruhája, ami a Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének büszkesége, valóban különleges és európai szinten is a legrégebbiek közül való. De ez a kiállítás igazából a történetek erejében bízott. Jane Austen regénycímével mondva: Értelem és érzelem. Van, akit az esküvői ruhák pompája, a nosztalgikus érzések ragadnak meg, és van, akit a női életmód és társadalmi kontextus elgondolkodtató története győz meg arról, hogy érdemes eljönni a kiállításra. Divattörténészként aztán igazán tudom, hogy milyen érdekes lehet egy tárgy, egy ruha, de azt is megtanultam, hogy a divat története nem csak a sziluett változások története, hanem textil-, technika-, gazdaság-, társadalom-, mentalitás- és politikatörténet is egyben. Az, hogy hogyan viszonyul az adott korszak az esküvőhöz, pontosan bemutatja a társadalom működését.
Milyen volt a szakmai visszajelzés? Voltak érdemi kritikák?
Szerencsére a közönségen kívül a múzeumi világ is egészen jól fogadta a kiállítást. Természetesen kaptunk olyan kritikát is, amely rámutatott a kiállítás hiányosságaira, például, hogy miért nem volt szó a családon belüli bántalmazásról. Egyébként volt ilyen szándék, de nem a kiállítás szűk terében, hanem kitüntetett napokon lett volna speciális tárlatvezetés és installációs kiegészítés, de ez sajnos elmaradt. Több bíráló hiányolta a kiállítás fő üzenetét. Erről azt gondolom, hogy egy történeti kiállításnak nem is tud ilyen leegyszerűsített értelmű fő üzenete lenni, a történelem ennél sokkal változatosabb. Ha mégis meg kellene fogalmazni a Magyar Menyasszony kiállítás legfontosabb üzenetét, akkor az pont az volna, hogy az esküvő, vagyis a család rendkívül sokszínű tud lenni. A család – bármennyire nem így éljük meg, és az emelkedett hangnemű, pátoszos közbeszéd sem segít a megértésben – mégiscsak történeti-társadalmi konstrukció; 500 év változásán keresztül ez a kiállítás ezt a belátást segíti elő. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”: Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényének híres első mondatával szembe megy a kiállítás, a boldog családi sztorik is különbözőek és érdekesek.
