Keresés
rovatok
irodalom | 2020 nyár
Fotó:
Péntek Orsolya
Nyár

– Mi már nem megyünk sehova. Majd csak, ha visznek. Lábbal előre.
A mondat végére az öregember kifulladt. Viaszfehéren, puhán világított a bőr a szeme körül. Szívbetegnek tűnt. Pengevékony volt a szája, semmi hús nem volt az arcán, legfeljebb az álla alatt a lelógó bőrlebernyeg. Minden öregnek ilyen az álla. Az övé is. Átrendeződik a test.
Nyolc körül lehetett. Hőség ígérkezett, de most még végiglegyintett néha egy-egy szellő az utcán, és ő hallani vélte, ahogy a levelek ezüstös surrogással összesimulnak ebben a fuvallatban, majd eltávolodnak megint, amikor megáll a szél. Az előkertekben hol rózsa, hol tűzliliom nyílt, és tegnap látott egy olyan virágot is, amit nem ismert. Ahogy lehajolt, hogy megnézze, egy pillanatra elfeketedett előtte a világ. Nyugalom volt abban a pillanatban, könnyű álmot ígérő békés hajnal, mint amikor még sötétben ébred, aztán visszacsukja a szemét, mert alhat még. Régebben korán kelt a gyár miatt. Nagyon régen volt. Majdnem annyi idő telt el azóta, mint amennyit a gyárban volt. Egy idő után szerette a gyárat, és még mindig az orrában érezte a kantin fertőtlenítővel kevert főzelékszagát.
Talán azért szerette, mert végül ez a szag volt erősebb, és nem a répalevesé. A vízlevesé, ahogy hívták.
– Rosszul van, Erzsike néni? A földszinten lakó középkorú nő úgy tornyosult fölé, mintha vallatná.
– Milyen virág ez? – fordult felé a válasz helyett.
A nő hangja szétszaggatta a jó sötétet, az álom ígéretét. Mély volt, olajos, rekedt. Közönséges.
A nő vállat vont.
– Honnan a fenéből tudjam? Szóljon, ha rosszul van.
Az, hogy szóljon, ha rosszul van, már megenyhültebben hangzott, mint a többi, mintha mégis meg lenne neki bocsátva az a kilencven év és talán még a virág is.
A vastag hangú asszony reggel nyolckor nem volt sehol, délután szokott végigcaplatni az utcán a két nagy szatyorral, mintha még mindig a két fiúnak főzne. Pedig már egyedül élt ő is. Lehetett vagy ötvenöt éves.
– Milyen szép ez a reggel! – mondta az öregembernek, aki a két kezével támaszkodott a botra, úgy lihegett. Vagy tizenöt évvel lehetett nála fiatalabb, de ilyenkor már majdnem mindegy.
– Kibírhatatlan. Hetvenöt évesen ez már kibírhatatlan.
Az öreg felfelé bökött a fejével, talán az ezüstösen libegő levelek, talán a magasra nőtt panelsor, talán egyenesen a jóisten felé, de inkább a melegre gondolhatott.
– Persze, magának mondom…
A magának mondom vége eltűnt egy köhögésben, és amikor elbúcsúztak, és elindult, lassan, óvatosan, a nagy házak között, meg-megállva, tudta, az öreget előbb viszik el, de nem az asztma miatt.
Nem szeretett a rövidebb úton menni. Visszagyalogolt egészen a nagy kereszteződésig, ahol a háború előtt a villájuk volt, ahol a ház volt, amit az apja villának hívott, amit elvettek, aztán beköltöztették a Metzneréket, aztán amikor visszajöttek, nem engedték be őket, aztán amikor megint mások jöttek, egyszerűen ledózerolták, nem tudta, hogy mikor, nem jártak aztán arrafelé, vagy hetvenötig biztos nem, akkor kapott csak egy papírt a fia, hogy Óbudán lesz a szövetkezeti lakásuk is. Velük ment. Hova ment volna? Maradt volna a Lajos utcában abban a hosszúházi lakásban egyedül? De hát azt is eldózerolták. Úgy képzelte, a dózer nyomán felszállt végre a penész, porrá lett, megsemmisült, libegett még egy kicsit a levegőben, aztán elporlott. Hiába küzdött vele húsz évig ecettel és savval és mindennel, amivel tudott. Aztán megszokta azt is. Mindent meg lehet szokni. Nyáron be sem csukták az ajtót éjjelre sem, akkor jobb volt. Télen meg a kályha miatt volt tűrhetőbb. A tavasz volt szörnyű és az ősz.
Aztán amikor a fia a házhoz hozta az Etelkát, muszáj volt valahogy megoldani. Abban a két szobában elfértek volna ugyan, de hogy nem volt sem vécé, se egy mosdókagyló…
Amikor behurcolkodtak a panelba, azt hitték, nem fog sokáig velük lakni. Csendesen éltek egyébként. De azt hitték, legfeljebb öt év. Tíz, esetleg. De a fia előbb ment el. Csak aztán a menye. Szív. Cigaretta. Kávé. Meg hogy nem lett gyerek.
Pedig az még a táborban is lett. Volt ott egy nő, egy lengyel. Margo. Talán Margo volt. Nem is látszott, hogy állapotos. Semmi se látszott rajta, de egyszer csak ott volt a gyerek. Ha az ő gyereke volt. Ha ugyan az övé volt. Nem az ő barakkjukban volt. Csak messziről látta. Csak mondták.
Nem tudta, mi lett a gyerekkel. Nem tudta, mi lett velük. Soha nem kereste őket.
Nem emlékezett az arcukra. Csak egy-egy mozdulatra. A maga mozdulataira inkább. Arra, hogy repedezett volt a szája sarka, és mindig nyalta. Hogy nem érezte a karjait. Mintha lebegett volna a saját teste felett, a hevenyészetten összerakott teste felett, amelyet elhagyni készült. Azóta nem félt a haláltól. Látta magát, ahogy ott fekszik a priccsen, látta, ahogy egy hangya átmegy a hasára fektetett karján, és megáll út közben. Akkor már ott hagyták őket, és ők feküdtek.
Megerőszakolták az elején, mint a többi fiatal nőt. Nem volt semmilyen. Kicsit fájt. Aztán jöttek azok a napok.
Aztán felszabadították őket.
Kiült a napra. A többiek ettek, ő ült a napon.
Valamit akart volna mondani valakinek. Valamit, ami olyan, mintha újra előtte lenne, aztán nem mondott semmit.
Utána sem mondott semmit, amikor visszaért, és becsöngetett Ibolyához. Csak úgy megállt az ajtóban az angyalföldi szoba-konyha ajtajában. Nem jutott jobb az eszébe, mint az egykori varrónőjük. Valami levest rakott elé, aztán azt mondta, ne haragudjon, de itt nem fér el.
Ettől lett minden ugyanolyan, hogy azt mondta az Ibolya, hogy nem fér el. Ez volt az első olyan mondat, amibe bele lehetett kapaszkodni.
Hogy fért volna el? Öten laktak a szobában, köztük az asszony csecsemő unokája. Ronda, kék bőrű gyerek volt.
Nem is kérdezte meg aztán, megmaradt-e. Egyszer még összetalálkoztak a Nyugati pályaudvar előtt.
Akkor is nyár volt. Talán augusztus vége.
– Még mindig olyan karcsú, mint lánykorában – mondta neki a nő. Valamit kellett mondani.
Odafordította a fejét, ahol egykor a villa állt. Most beton iskola volt a helyén, mondják, a hülyegyerekeké. Néha látta őket az udvaron, ha elsétált arrafelé délután. Az egyik kifelé köpködött a rácsokon, és morgott rá, mintha kutya volna.
– Itt volt a házunk. Itt állt egy másik is. Mellette.
A fiú szemébe nézett, várta, hogy újra köpjön. Kíváncsi volt, leköpi-e őt, vagy inkább az utcára céloz. Az őr néha leköpte őket. Csak úgy. Eltorzult az arca, és köpött. Nem volt szabad letörölni.
De a gyerek nem köpött.
– Ház – mondta, és az egy szótagos szó úgy bukott ki a száján, mintha mégiscsak köpés lenne.
– Ház, kisfiam – mondta neki, aztán továbbment.
Most ott lengett az iskola bejáratán az uniós zászló. A gyerekeket jó ideje nem látta az udvaron, és egy ideje a két német juhász is eltűnt.
A tűzoltóság mellett kis, fiatal diófa kapaszkodott a talpalatnyi földbe.
A Lajos utcában is volt diófájuk a hosszú udvaron. Alatta ült mindig a gyerekkel.
A férje is onnan jött haza. Nem beszéltek róla, csak egyszer.
Azt mondta, még megpróbálhatják. Húsz évvel volt nála idősebb. Ő szerezte a munkát is a gyárban, amikor kiderült, hogy muszáj lesz dolgozni neki is.
Reggel vastag, zsíros tejet hoztak a templomtól. A szomszéd fiú hozta, adtak neki érte néhány fillért. Tudta, hogy olykor beleiszik a kannába. Látta a szája nyomát. Mégsem szólt érte.
Amikor be kellett diktálnia az irodában az apja nevét, az apja vezetéknevét, az alkalmazott felnézett.
– A gyáros?
Bólintott. A gyáros. Még hogy gyár. Egy üzem. Egy tízfős üzem. Mégis meglett belőle a ház. Harmincnégyben. Tízéves volt akkor. Szép teraszt építtetett hozzá az apja. A teraszhoz valamiért ragaszkodott.
Nem is pontosan a hülyék iskolája helyén volt. Talán arrébb. Nem tudta pontosan, minden olyan más lett. Minden, csak a fák nem, a fák még álltak egy ideig a régi helyükön, még akkor is álltak, amikor a nagy házakat elkezdték felhúzni, és van olyan fa, ami ma is áll.
A fát nézte akkor is, amikor a Metzner rácsapta az ajtót, hogy ezt a házat nekik kiutalták. Nem mondta, hogy kik.
Úgy csinált, mintha nem ismerné meg. Lehet, hogy nem ismerte meg.
Nem emlékezett, hogy milyen volt azelőtt. Az idő azelőttre és akkorra és azutánra esett szét, mint három összeragaszthatatlan rész, de volt benne, ami mindig megvolt. Például a fák. Vagy a virágok. Vagy a napfény, az, ahogy ült ott a napon.
Felemelte az arcát, beleemelte a napba, hagyta, hogy átmelegítse, csak aztán ment tovább.
Soha nem csapták be a piacon. Inkább többet adtak neki, pedig nem kellett volna több. Nem tudott már cipelni.
Mégis, látta, hogy a mérleg felfelé billen, a tíz deka fölé, aztán a hentes lekapja a felvágottat, és gyorsan kiadja neki. Egyszer megmérte otthon. Majdnem hat dekával több volt. Másnap ki akarta fizetni, de a nagydarab cigány ember nem engedte.
– Az Erzsike néni csak egye meg. Enni kell – mondta hangosan, jóval hangosabban, mint ahogy másokkal beszélt. Az emberek azt hiszik, aki öreg, megsüketül.
De ő nem süketült meg, és a kisbetűket is egész jól elolvasta az újságban.
Nem mintha olyan gyakran olvasott volna újságot.
– Mind hazudik – mondogatta néha a fia, és félredobta a Népszavát, aztán félredobta a Magyar Nemzetet. Mindig másikat vett. Mintha egy hírt keresett volna, valami nagy dolgot, valami tényleg fontosat, amit nem mer megírni senki.
– Olvasd ezt – adta végül a kezébe a Bibliát. Katolikus volt ugyan, de mindegy volt. A régi szomszédasszonya hagyta ott még a hosszúházban. Egy Bibliát meg egy kalendáriumot, amikor elmentek. Épphogy beszólt, hogy mennek. Aztán azt mondta, köszönöm.
Legyintett. Mit köszönt? Azt a néhány németórát, amit a fiúnak adott? El akartak azok menni már azonnal. De csak kivárták ötvenhatot.
Ők is elmehettek volna, de minek? Mi lett volna jobb máshol, minden ugyanaz lett volna máshol, sehol se lett volna azelőtt.
Egyszer álmában a fürdőszobatükörben nézte magát, az új szekrény tükrében, amit a fia a mosdó fölé szerelt. A háromajtós szekrény két oldalsó ajtaját kifelé nyitva látta az ember az arcát egyszerre szemből és mindkét oldalról, és még azt a sok-sok arcot, amely a tükrökben egymás után látszott. Álmában három arca volt, egy azelőtti arca, amikor ült a teraszon a Schiller-drámák fölött, és a vastag hajfonata ott tekergett a német umlautokon, egyszer egy táborarca, a kirepedt szájszéllel, az előreugró orral, és egyszer egy öreg arca, amelyen a ráncok közt megül a púderpor. Ezért hagyta abba végül a púderezést. Meg kinek is púderezett volna? A gyári munkásnők, ha szóltak is hozzá ebédkor, vagy amikor kijöttek kettőkor, mindig úgy beszéltek vele, mint ahogy a műszakvezetővel. Bizalmatlanul, tőszavakban. Nem volt közéjük való. Amíg élt a férje, mindegy volt. Megvoltak ketten.
Narancs júniusban – csodálkozott rá egy halomra, de amikor az elárusítónő odakiabált neki, pattogó, türelmetlen hangon, hogy tessék, odébbállt.
Májat evett volna, zsírjára sütve, hagymával. Mindennap lejött.
Mindennap visszament, beszállt a piros liftbe, aztán kiszállt a hetediken, és nekiállt főzni, mintha időre kész kellene lennie. Délre mindennap kész volt.
Most nézte a friss májat, meg az egy szem hagymát az asztalon.
A napfény kettévágta az asztalt, kettévágta a májat, kettévágta a hagymát, aztán lekúszott az asztalról és tovább szaladt a padlón, egészen a szobaajtóig.
Ki kellett fújnia magát. Ültében kinézett az ablakon. A ház előtt az elmúlt húsz évben, amióta a fia meghalt, magasra nőttek a fák, nem sok kellett hozzá, hogy a zöld lombok elérjék az ablakát.
Addig még elélek. Elélek addig, gondolta, aztán átforgatta a kosárban a krumplit. Az egyik szív alakúra nőtt. Azt kivette, hogy lesüti majd a máj után maradt zsírban.
Ebéd után szélesre tárta az erkélyajtót. Ledőlt egy régi könyvvel, de nem olvasta. Nézte az eget.
– Milyen szép ez a nyár. Milyen szép ez a világ – gondolta, és figyelni kezdte a nyárfaszöszt, amely lassan betáncolt a könnyű huzatban a szobába.