Keresés
rovatok
rovatok
loci color | 2016 ősz
Fotó: Antal István
Vig György
NYOLCEZER MÉTER FÖLÖTT HALDOKOLNI KEZD A TEST
Az óbudai jogász olimpikonként készült a Mount Everest megmászására
Dr. Neszmélyi Emil egy sikeres ügyvédi iroda megbecsült jogásza, az Óbudai Kaszások Kosárlabda Akadémia egyik vezetője, és nem mellesleg idén május 20-a óta ő az első magyar hegymászó, akinek sikerült az északi oldalról meghódítania a Mount Everest 8848 méter magas csúcsát.

Született óbudai?

Négy éves koromban költöztünk ide, tehát lényegében igen.

Óbuda melyik részéhez kötődik leginkább?

Sokáig Békásmegyer éltem, az Árpád Gimnáziumba jártam, sok időt töltöttem a kerület klasszikus központjában, ami város a városban. Amikor lehetőségem nyílt rá, ide is költöztem Óbuda szívébe. A földrajzi jellemzők miatt akkorát nem tudtunk bővülni, mint Pest és Buda, viszont van belvárosunk, hegyünk, külvárosaink, Dunánk. Mivel 21 évig versenyszerűen kosaraztam, a sporton keresztül sok olyan barátra tettem szert, akik vidékről költöztek a fővárosba. Észrevettem, hogy legtöbbjük Óbudán érzi jól magát e különlegességei miatt.

Forrás: Dr. Neszmélyi Emil
Forrás: Dr. Neszmélyi Emil

Ön ügyvéd, aki hegyet mászik, vagy hegymászó, aki ért az örökösödési joghoz is?

Jogász vagyok, nem hegymászó, inkább felfedező. Az Everest-kalandot általában hegymászás kategóriába szokták sorolni, de én egyáltalán nem hegymászóként készültem erre.

Már huszonéves korom óta érdekelt az Everest, sokat olvastam róla, kíváncsi voltam, hogyan működik az ember agya alacsony légnyomáson, nagy hidegben, alacsony oxigénszint mellett;

érdekelt, milyen lehet oda felmászni, és ez miért nem sikerül sok tapasztalt mászónak sem. Arra a tényre is rábukkantam, hogy az északi oldalról magyar még soha nem ért föl. Hárman meghaltak az expedíciók során, sokan visszafordultak. Délről már megmásztuk mi magyarok is. Mind a kettő életveszélyes, de nem véletlenül próbálkoznak északon kevesebben.

Mitől nehezebb az északi oldal?

Egyrészt azért, mert Kínához tartozik, ahol a bürokrácia a legdurvább kommunista időket idézi. Ha valahogy mégis bejutunk az országba, a túloldalinál meredekebb területtel találkozunk, ahol folyamatos a mínusz 20 °C alatti hideg és a viharos szél. Továbbá a két alaptábor kétnapi hegymászásra van egymástól. Egy komplett indiai expedíciós csoport már ott visszafordult, pedig tapasztalt hegymászók alkották.

A kettő között hol pihennek?

Közben van egy ideiglenes kis tábor, ami leginkább egy jakfarmra hasonlít. Az út a csúcsig majdnem végig hegygerincen halad, ahol mindig fúj a szél – sodort már le sátorral együtt embert, akit utána soha nem találtak meg. Ráadásul ezen az oldalon nincs gépesített mentés. Délen, Nepálban – mint volt angol gyarmaton – végig található GSM szolgáltatás, ha valaki bajba kerül, telefonon hívhat segítséget. Északon ilyesmi nincs, de felesleges is lenne, mert helikoptert csak a hadsereg használhat, ami egyébként fizikailag sem tudna 6000 méter fölé emelkedni. Ha valaki bajba kerül, két-három nap, amíg lekerül az alaptáborba, és onnan még két nap a kórház. A sérülteknek ezek nem jó kilátások, sokan már ezért sem vállalják.

Forrás: Dr. Neszmélyi Emil
Forrás: Dr. Neszmélyi Emil

Milyen időjárás kell a sikeres mászáshoz?

Folyamatosan figyelni kell a hétezer méter feletti úgynevezett időjárási ablakokat. Amikor például csak mínusz 20 °C van, és harminccal fúj a szél, az a jó idő a mászásra. Ilyen ablakok, ilyen napok északon ritkábban fordulnak elő, mint délen, ezért is jut föl kevesebb ember.

Hogy készült az Everest meghódítására?

Megnéztem, hogy mi magyarok eddig miért nem értünk fel. Az egyik oka az lehetett, hogy a profi próbálkozók is hegyről-hegyre edzettek. Én a testnevelési egyetem szakedző hallgatójaként másképp terveztem a felkészülésem, és ebben megerősített Ács Zoltán barátom is, aki Magyarország egyik legjobb hegymászója, és aki a 8000-esek közül hármat már oxigén nélkül megmászott. Arra jutottunk, hogy az Everestet ilyen értelemben nem egy hegynek tekintjük, hanem egy konkrét célnak, ami máshoz nem hasonlítható. Itt ritkán kell speciális sziklamászó technika, viszont folyamatosan olyan fizikumra van szükség, amiről mások azt mondják, hogy a szupermen kategória. Úgy készültem fel a mászásra, mint egy olimpiára. Ennek a sportágnak a neve „Everest hegymászás” volt a számomra. Az átlagosnál jobb az állóképességem, nagyon jól bírom az interval-terhelést…

Ez miféle terhelést jelent?

Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy egy ideig teljes erőből dolgozunk, majd szünetet tartunk kimerültség miatt, a pillanatnyi feltöltődés érdekében. Majd ismét jön a munka, amit szintén rövid pihenés követ. Oxigénhiányos állapot már 6000 méternél is előfordulhat, ám ahogy akklimatizálódunk, legközelebb már jobban bírjuk, mert jobban megköti a szervezet az oxigént, emelkedik a vörösvértestszám, nő a hemoglobinszint.

Nyolcezer méteres magasságban a test lassú haldoklásba kezd, elkezdi lebontani a fehérjét, és szép lassan elfogyunk. Aki nem elég edzett, a kimerültség miatt leül, és akár az is előfordulhat, hogy örökre elalszik…

Edzettségemnek és az elméleti tudásomnak köszönhető, hogy én ezeken a részeken a többiekhez képest sokkal felkészültebb és magabiztosabb voltam. A magabiztossághoz hozzájárult az is, hogy előző évben – a felkészülés részeként – megmásztam a közel 6000 méter magas Kilimandzsárót, így innen voltak behívható emlékeim. 6000 méter fölött a hegyi vezetőmre hagyatkoztam. A felkészülés idején rengeteget futottam. Meg kellett győződnöm arról is, mit bírnak a lábaim, ezért 2013-ban, a felkészülés második félévében végigjártam a Camino de Santiagót. Meggyőződtem arról, hogy a lábaim 800 kilométert tudnak gyalogolni, tehát bárhová elvisznek, ha csak rajtuk múlik. De ott fent nem csak rajtuk múlik. Futottam egy maratont is, holott korábban soha nem futottam egyben 10 kilométernél többet. Arra voltam kíváncsi, hogy ha leáll a testem, újra tudom-e indítani. Van egy mentáltréning technika, amit az olimpikonok is használnak. Azzal dolgoztam, működött, végigfutottam a negyvenkét kilométert.

Forrás: Dr. Neszmélyi Emil
Forrás: Dr. Neszmélyi Emil

Miben áll ez a technika?

Az a mentáltréning megoldás, amit én alkalmaztam, arról szól, hogy ismerni kell a területet, ahová készülünk. Én például szinte méterről-méterre kielemeztem a maraton útvonalát. A Google-Earth segítségével megnéztem minden részletet, minden méteren tudtam, mire számíthatok. Amikor kimerültem, ezeket az emlékeket hívtam be, és átlendültem a holtpontokon. Jó tapasztalat volt. És hogy ez miért kellett? Mert tudtam, hogy az Everesten a csúcs után visszafelé le fog állni az izomzatom. Addigra már több mint húsz órája mászunk majd, alig eszünk, alig iszunk, gyakorlatilag nem mozognak az izmok. Amikor lefele jöttem, és el is fogott az a borzasztó érzés, akkor arra gondoltam: ez pont olyan, mint a maraton, húzzuk csak be azokat az emlékeket! Segített, újraindult az izomzatom, mentem tovább.

Ilyenkor mi lendíti át a holtponton?

Rengeteg belső tartalékunk van, amelyet aktivizálni kell, így ez segít átlendülni a holtpontokon. Lényeges ez a momentum például akkor, amikor az ember azzal találja szembe magát, hogy lefelé 7500 méternél az utolsó oxigénpalackja nagyrészt üres.

Ön ráadásul asztmás is.

Mivel 21 évig versenyszerűen kosárlabdáztam, ez úgy felkészítette a szív- és érrendszeremet, hogy számomra nem volt megerőltető az intervall jellegű megterhelés, ezt reaktiváltam a felkészülés évei alatt. Azt viszont nem tudtuk, hogy bírom a hétezer méter fölötti magasságot. Azért másztam meg Afrika csúcsát, a Kilimandzsárót közepesen akklimatizált állapotban, hogy kiderüljön, rosszul leszek-e. Vittem magammal egy mászótársat, egy magyar barátomat, és azt láttam, hogy ő rosszul volt szinte végig, viszont nekem semmi bajom nem lett. Az pedig tény, hogy aki asztmás volt, az is marad, és a tünetek bármikor megjelenhetnek a nagy magasságban. Utólag kiszámoltam: az oda-vissza úton öt asztmás rohamom volt 8000 fölött, komoly fulladásos tünetekkel.

Forrás: Dr. Neszmélyi Emil
Forrás: Dr. Neszmélyi Emil

Olyankor mit tudott tenni?

Megvártam, amíg elmúlik. A másik lehetőség ugyanis az lett volna, hogy végleg ott maradok. Nekem négy éves korom óta nem volt asztmás rohamom. A vizsgálatok szerint nyugalmi állapotban erőltetett légzéssel élek, ám amint elkezdek sportolni – ezt a teszteken ki tudták mutatni a testnevelési egyetemen –, az asztmás tünetek megszűnnek. Viszont amikor nincs oxigén, és a tüdő fokozottan dolgozik, beszűkül a légcső, megjelenhet a roham. Az első borzasztó volt, a második sem volt egy fáklyás menet, de akkor már tudtam, hogyan kezeljem, és meddig fog tartani. Ezt is túl lehetett élni pánik nélkül.

Ki segítette feljutni a csúcsra?

Kértem egy biztonsági szakvizsgás serpa vezetőt. Luxusellátásra nem volt szükségem, nekem ne tegyenek a fenekem alá széket, igazi élményt akarok, ellátom magam. Ételt kértem, mert tudtam, hogy ahhoz nem lesz erőm, hogy főzzek, a sátrakat verjék fel alaptáborokban. Följebb nyilván én is részt akartam venni az ételhordásban stb. Nem engedték annyira, de azért törekedtem rá. Szépen, megfontoltan mentem, többnyire már nem volt felvert sátor, mire elértem a táborokat. De nem volt baj, felvertük a sátrat 7700 és 8300 méter magasságban is, amikor alig álltam a lábamon.

Tehát kényelmi szempontok nem motiváltak, a biztonságiak viszont annál inkább.Tudjon valaki segíteni, ha mondjuk ott lógnék a hegyoldalon kiszolgáltatottan.

Többször kerültünk életveszélyes helyzetbe, olyan is akadt egy alkalommal, amikor a vezető volt bajban, és én segítettem neki. Kis csoporttal másztunk öten, de egymásra csak a hegyi vezetőinkkel figyeltünk igazán. Általában mindenkinek egy hegyi vezetője volt, kivétel egy agyonszponzorált, nagyon szimpatikus japán úriembert, akinek hiányzott közel a fél tüdeje, de 60 százalékos tüdőkapacitással jobban mászott, mint mi valaha fogunk. Megszállott amatőr hegymászó volt 53 évesen. Neki ötfős csapata volt, kamera, mentő – mindent adtak, mert a szponzorok fizették.

Mindenki külön mászott a saját csapatával?

Mindenki a saját ritmusában mászott, a hegyi vezetőm nyilván hozzám igazodott mint mászótárs.

Melyik volt a legveszélyesebb szakasz?

Egyik sem volt könnyű vagy veszélytelen. Három lépcső van a csúcstámadásnál, ahová 8300 méterről, a 3-as táborból indulunk. Még előtte van egy nagyon nagy hófal, úgy néz ki, mint egy hatalmas sípálya. Utána sziklákat kell mászni. Feljutunk a kettes táborba, 7700 méterre, onnan pedig a hármas következik, szintén sziklákon keresztül. Van közben néhány erős sziklamászós szakasz is biztonsági kötéllel. A hármas tábor az úgynevezett halálzónában van. Ott ugyanis már tényleg haldoklik a szervezet az említett okokból. Ott pihentünk pár órát, de aludni nem tudtunk, nem is nagyon lehetett az oxigénmaszk miatt.  A csúcsra a következő éjszaka indultunk.

Bús Balázs polgármester és Dr. Neszmélyi Emil Fotó: Antal István
Bús Balázs polgármester és Dr. Neszmélyi Emil
Fotó: Antal István

Mekkora az utolsó táv?

Az utolsó táv magaslatban 8300-tól majdnem 600 méter szint, de borzasztó rossz terepen. Itt van a híres egyes, kettes és hármas lépcső. Az egyes lépcsőnél már holttestekkel lehet találkozni korábbi expedíciókból.

Ezt fölfelé sötétben kellett leküzdeni?

Lámpa volt rajtunk, de nem is baj, hogy sötét volt, így legalább nem láttuk, hova zuhannánk le. Ezt követően jött a kettes lépcső. Az hegygerinces, de borzasztóan nehéz szakasz. Mintha a világ legcsúszósabb, összetört hullámpaláin másznánk, vagy csak sima palán, szöges bakancsban. A kicsúszások miatt be voltunk kötve. Súlyos összegeket fizetnek az expedíciók, hogy minden szakaszon legyen kötél, de nem mindig van meg, mire odaérünk. Ezt követte a harmadik lépcső, egy igazi havas mászás, aminek a végén 40 méter sziklafal várt ránk 8800 méterig. Onnan még egy rövidebb, de nehéz távot kell megmászni, amikor már szinte helyben tapossuk a porhavat. Nagyon energiaigényes, és ha elfáradunk, baj van, ilyen közel a csúcshoz is be lehet fuccsolni. Rendszerint a csúcstámadás alatt úgy volt, hogy tízet léptem, utána egy percet pihentem, és így teltek az órák. Ráadásul engem oxigénpalack nélkül 7000-től 7200-ig még teszteltek az expedíció szervezői. Akklimatizációs körnek mondták, de pontosan tudtam, és meg is beszéltük persze, hogy azt nézik, kapok-e asztmás rohamot. Ugyanis palackot csak innen kaphatnak a hegymászók, így én is.

Még az expedíció közben is volt tesztelési szakasz?

Igen, fel kellett menni hétezer fölé, utána vissza az előretolt alaptáborba 6400-ig. Akklimatizálni kell a testet, mert egyébként az agyvíz kilép az agyüregekből, és szélsőséges esetben leállítja az agyat,  vagy tele lesz a tüdőnk vizenyővel. Mindkettő halálos. Az akklimatizáció miatt én kétszer mentem végig 5200 méterről 7000 méterig, és éreztem, hogy harmadszor nem akarok. Borzasztóan nehéz volt a tudat, hogy 6000 méter fölött meg kell állnom tíz-húsz lépésenként, de félelmet soha nem éreztem. Még az is megterhelő ilyenkor, amikor alszunk, hiszen energiát veszítünk, még ha keveset is. Amikor megvan az akklimatizációs kör, egyszer csak azt mondják: gyerekek, hat nap múlva ablak, akkor indulunk. Nyolc nap alatt kell visszaérni a csúcs érintésével.  Az előretolt alaptáborból 6400-tól 7000-ig nagyrészt jég- és hófalas mászással hat óra alatt kellett felérni. Aki nem ért oda ennyi idő alatt, az ment vissza az alaptáborba 5200 méterre, nekik véget ért az expedíció. Ezt nagyon komolyan vették a vezetőink, tehát itt is kőkeményen teszteltek. A szerződésben szerepel, hogy a vezetők bármikor megtilthatják az expedíció folytatását, ha túl veszélyesnek ítélik számunkra.

Én öt és félóra alatt másztam viharban, teljes felszereléssel a hófalon 7000 méterig. Azt mondták, hogy ez jó szint.

Utána volt reggel az asztmateszt, és kiderült, hogy az is rendben van, és onnantól oxigénnel folytatom majd, ha visszatérünk a csúcstámadásra. Örültem, hogy egyáltalán így lehetett, és nem vágtak ki a rendszerből, asztmásként palack nélkül borítékolható lett volna a halálom. A mi oxigénpalackjaink tartalma körülbelül 7000 méteres magasságon lévő légsűrűségnek felelt meg, tehát azokkal sem tengerszinti sétagalopp a mászás. Ezért ha valaki 7200 méterig nem megy fel oxigén nélkül, annak a palack sem segít, ő is mehet haza. Ha tengerszinti oxigént használnánk, akkor húsz palack is kevés lenne, de ember nincs, aki annyit fölvinne oda. Nyilván erre is figyelni kell. Így ezzel az 5–7 palackkal kell mászni oda és vissza csúcstámadáskor. Amikor én fenn voltam 8848 méteren, akkor azt mondták, hogy már csak 7600-as levegőnk van. Visszafelé 7500-nál teljesen fáradt voltam, amikor kiderült, hogy nem jó a palackom, már csak külső levegőt szívok, az pedig ott nekem nagyon nem tett jót. A hegyi vezetőm előrement, már sötét volt, senki nem mászott, csak én. Néhányan fönnmaradtak 8300-on aludni, de annak nagyjából 50 százalék az esélye, hogy valaki ezt túlélje. Mondtam, hogy lejjebb mennék 7000-ig, az 1-es táborba, mert ott 90 százalék a túlélés éjszaka. Amikor 7500-nál rájöttem, hogy nincs oxigénem, nem tudtam mást tenni, fogtam a biztonsági kötelet, és lecsúsztam a hegyi vezetőm mellé, akinek hiába kiabáltam volna, úgyse hallotta volna meg. Berántott, megkérdezte, mi van, mire elmondtam, hogy ebben a palackban biztos nincs oxigén. Megnézte, tényleg nem volt. Összenéztünk: 8000 fölött holttestet sem hoznak le, de itt még mutatkozott elég esély. Megcsináltuk.

Forrás: Dr. Neszmélyi Emil
Forrás: Dr. Neszmélyi Emil

A csúcson mit érzett?

Mint az élethez alapvetően, az agyi tevékenységhez is oxigén kell. Ott fönt gyönyörű, és tényleg gyönyörű, de mosolyogni sem tudunk hozzá. Belül van egy borzasztó jó érzés, hogy vége, följebb nem lehet menni. Aztán jön a következő: akkor lejjebb kéne menni. Az egy picit elszomorított.

Összesen 20 percet töltöttünk a csúcson, majd indultunk lefelé. Ekkor történik a balesetek és a halálos balesetek 80 százaléka. Azt mondják, hogy az eufória és a kimerültség miatt.

Azt gondolom, hogy hogy ez inkább a kimerültség okán lehet, szerintem a szupermenek szupermenje az, aki ott fönn energiával rendelkezik arra, hogy eufóriát érezzen. Mire felértünk, nyolc órát másztunk, előtte nyolc órát nem aludtunk, tehát tizenhat órája voltunk fönt úgy, hogy előtte sem voltunk kipihentek. Tehát sötétben lefelé, 7100-nál jött az oxigén, és onnantól 45 perc alatt beértem az 1-es táborba. Kizárólag a következő lépésre figyeltem. 8000 méter fölött a következő lépés szó szerint a következő lépést jelenti. Kiszámoltam, hogy arra kell menni, nyolcat lépek, és nagyon fontos, hogy közben erősen lélegezzek ki. Amikor kevés az oxigén, akkor soha ne befele, hanem kifele lélegezzünk, mert a befele légzést a rekeszizom magától is megoldja. Sok hegymászó nem ismeri ezeket a technikákat. Én élettant, biokémiát és mindennemű olyan tudományt tanultam a Testnevelési Egyetemen, ami a halálzónából kisegít, ezért iratkoztam be szakedzőnek.

Magyar egyetemeken tanultam, itt lettem jogász, itt sportoltam, tevékeny vagyok a Kosárlabda Akadémián, a TF-en lettem szakedző, és büszke óbudai vagyok. A csúcsra felvittem hét különböző zászlót (mindegyikből egy nagyot és egy kicsit), és visszahoztam a nagyokat. Ezeket a számomra fontos szervezeteknek, köztük az óbudai önkormányzatnak ajándékoztam.