1996-ban a Bahia kiadónál jelent meg a Versek és novellák című köteted. A benne szereplő írások egyike, a Budapest szerelmese – avagy – szerelmes-e a meseszerelő? egy pörgős történelmi bedekker, kalandos időutazás. Mennyit kutattál, olvastál hozzá?
Sokat jártam emiatt könyvtárakba. A nyolcvanas évek második felétől dolgoztam rajta, 1996-ban jelent meg a könyv. A Budapest történetből szerettem volna egy kisfilmet csinálni, de akkor ez nem sikerülhetett, mert kicsit előreszaladtam a háromdimenziós animációs elképzeléseimmel.
Ezt a történelemtanárok is használhatnák az iskolában, lehetne szemléltető anyag magában a várpalotában is. A monitor sarkában egy évszám, azt változtatva „lapozgathatnánk” a minket érdeklő korok közt.
Jó régóta óbudai vagy, most is itt élsz, az Aranyhegy aljában. Mit tudtál meg ennek a résznek a történetéről?
Annyit tudok, hogy Óbudán nagy bortermelés folyt, ezért volt az a rengeteg kocsma, ahol ezeket árulgatták. Az aranyhegyi állítólag híresen jó bor volt, de abban az időben, a filoxéra előtt jó bort készítettek a Sas hegyen, a Gellért hegyen is. Van egy híres metszet, amin az Árpád híd melletti katolikus templom látható a Duna felől nézve, mellette a parókia. Ott jól látszik, hogy az egész hegyoldal tele van ültetve szőlővel. Óbuda sváb település volt, sokan foglalkoztak a földdel, búzát termeltek, kukoricát, krumplit – és volt „a szőlő”. Hozzátartozott egy komolyabb háztartáshoz, hogy csináltak bort.
18 éves koromban költöztünk ide anyámmal meg a testvéreimmel Budaligetről, a Bécsi útra, egy panelba, ahonnan azután én a feleségemmel meg a gyermekeimmel átköltöztem a Kiscelli utca egy másik paneljába. Innen költöztem (már a gyerekek „kiröpülése” után) mostani társamhoz az Aranyvölgy utcába, úgyhogy nyugodtan számíthatom magam tősgyökeres óbudainak.
A Kontroll Csoport alapítói közül Kistamás Laci és én is óbudaiak, lakótelepiek voltunk egy ideig, a hetvenes években költöztünk ide. A Frankel Leó Művelődési Házban, az Óbudai Társaskör elődjében egy „amatőr színjátszó” csoport, a Mosolygó tagjaiként ismerkedtünk mindhárman össze, épp próbáltuk Wéber Péter Savonaroláját, amikor besétáltál Hámos Gusztáv szociofotóssal. Csodáltalak benneteket, ti voltatok az én Easy Ridereim, nagyon menő volt, hogy később a Balaton előzenekaraként léphettünk fel a Kassák Klubban. Kistamás Laci volt képben leginkább, ő már egy házibuliban hallotta a Balatont, igaz, duóban, veled meg Hunyással, Hunyadi Károllyal.
Voltak koncertjeink akkor már máshol is, például a Bercsényiben, ahol az építészhallgató kollégisták kulturális programokat, kiállításokat szerveztek az épület közösségi tereiben. Rauschenberger János, az egyik szervező, aki ekkoriban már Pauer Gyula asszisztense is volt titokban, gyakran járt abba a társaságba, amibe mi is, és meghívott minket fellépni. Trióban játszottunk Hunyással, két gitár, dobgép, Villányi Zoltán szaxofonozott.
Eddig tartott az az ős-hőskorszak, amit megelőztek a hatvanas évek, amikor már átszökött a vasfüggönyön a rock and roll az éter hullámain Magyarországra is. Megjelentek a magyar zenekarok – aztán az az őrült siker lecsendesedett, a lelkesedés elmúlt. Ekkor jöttek divatba az amatőr színházak, Halászék, az Orfeó, a dzsessz, az urbánus-népies Sebő, Cseh Tamás és persze kiállítások, filmek, Kaposvár. A viszonylagos könnyűzenei pangás mellett nagyon is volt kulturális aktivitás – de elsősorban Budapesten.
Aztán jöttek a nyolcvanas évek, hogy eltöröljék a hetveneseket, ahogy a nóta mondja – és megint sok minden történt a könnyűzenében.
Ez nem választható el attól, hogy a lengyel szükségállapot miatt elbizonytalanodott a pártállam. Ami miatt hetvenkilencben még emigrációra kényszerítették Molnár Gergelyt, azt nyolcvanban már szabad volt Müller Péternek. És sokkal több minden lett szabad másoknak, köztük nekem is. Egyszer nekem is be kellett mennem a rendőrségre, izgatás gyanúja miatt. Dorgálást kaptam, nem verést vagy szabadságvesztést, mint ami alig két-három évvel azelőtt még kijárt volna nekem ugyanezért. Bizottság, URH, Európa Kiadó, Kontroll, Trabant, Balaton, Neurotic. Valahogy egy csoport, mert egy időben vannak, mint a Nyugatosok vagy a Nyolcak. Egy érdekes korszaka volt a könnyűzenének, aminek „nem akartan és nem tudón” végül kiradírozhatatlan szereplője lettem.
Ikonikus figurája. Felnőtt fejjel újra beálltál iskolásnak, pedig gimis kordban otthagytad a sulit. 42 évesen Pécsett, a művelődésszervezés szakon az egyik tantárgyad a „lifelong learning” volt.
A legfontosabb tantárgy. Egy életen át tartó képzés, hogy a gyorsan változó világra reagálni tudj. Az egyik lányom Dániában járt egyetemre, androgógiát (felnőttképzést) tanult. Én ebbe nagyon korán belekóstoltam, az érettségit estin, a dolgozók gimnáziumában szereztem meg.
Nagyapa is vagy, több rendbeli. Főállású apuka is voltál, négy gyereket neveltél, mindeközben parkgondozóként is felbukkantál a Bécsi úti lakótelepen. Pedig akkorra már, 1984 óta Tarr Béla filmjeinek zeneszerzőjeként is ismertségre tettél szert az országban.
Inkább a világban. Idehaza a Trabant és a Balaton zenekar miatt ismertek. A kertészkedés adódott, rengeteg itt a park a panelek közt… Egyébként pont kiszámoltam, közel sem tízszer annyian laknak a panelekben, max. két és félszer, mint előtte éltek ezen a helyen. Hiába tízemeletesek a házak, köztük nagyon nagy távolságok vannak.
Azok a bizonyos parkok…
Én még emlékszem a régi Óbudára, a Flórián Üzletközpont helyén a sok kis utcácskára. Maga a Flórián tér egy nagyon barátságos XVIII–XIX. századi negyed volt. Érdemes nézegetni a régi térképeket, fényképeket. Óbuda az egyik legszívbemarkolóbb példája ennek a brutalitásnak, amivel lerombolták a régi negyedeket. Ahol az OTP van, a híd mellett, ott volt a mozi is, az épület még áll, és megmaradt a Főtér is, nem tudom, mért nem bontották le, ha már úgy belejöttek, amikor a hidat építették. Először keskenyebbnek volt tervezve, utána a hetvenes években szélesítették ki az Árpád hidat. A Föld utca, San Marco utca környékén is még megmaradtak családi házak, a Bécsi út és a Szőlő utca közt egy részen.
S a Duna felől a Kéhly meg a Krúdy-ház. Mutatóba megmaradt abból a hangulatból valami a Lajos utcában. Krúdy nagy tisztelője és lelkes olvasója vagy, ő a leghitelesebb megörökítője a korabeli Óbuda sajátos atmoszférájának. Bár Óbuda büszkén vallja magáénak Krúdyt, mesélted, hogy az író szíve inkább a Margitszigetért dobogott.
Krúdy Óbudát száműzetésnek fogta föl, szeretett volna a Szigeten maradni, de ott akkoriban, a harmincas években átalakítottak mindent, az akkori közmunka tanács nagy építkezésekbe fogott, mondván, na, most rendet csinálunk a szigeten! Ekkor épült a Palatinus strand.
Hiába volt Krúdy már az első nagy háború előtt sikeres, például a Vörös postakocsi miatt, hiába voltak fiatalabb korában komoly anyagi sikerei, öregségére télen-nyáron egy szürke felöltőben járt, alávett egy szőrmemellényszerű valamit – Kosztolányiné is írja, hogy abban volt, amikor elment hozzájuk a PEN Clubtól kapott pénz titkos átadását megbeszélni. Már az 1919-es forradalom idején tanúsított magatartása, cikkei miatt is voltak bajok Krúdy „hazafiságával”. Ezt már a visszarendeződéskor, a fehérterror idején elkezdték Krúdynak is az orra alá dörgölni, pedig, érdekes módon, sokan örültek annak – Hatvani, Móricz, Babits, Kassák –, hogy itt egy új világ lesz, Kodály is direktóriumi tag volt. De komollyá 1930 után kezdett válni. Hiába írt naponta tizenhat oldalt, sehova nem tudta elhelyezni, közben mindenféle adósságai voltak, nem volt kellően méltányolva… Iszonyúan nem volt pénze.
De ismerős… Te, hogy vészelted át a pénztelenség időszakait? Neked is volt részed benne.
Arra van egy módszerem: hogyha nincs pénzem, akkor nem költök. De most elég sokat csinálok mindenfélét, vannak fellépéseink, filmzenéket is írok, egyedül is hívnak, nemcsak a zenekarral, az Ady-feldolgozásokkal. És a jogdíjak is csordogálnak a filmekből.
2008-ban az EU XXL filmfesztiválon elnyerted „Az év filmzeneszerzője” díjat a Londoni férfi zenéjéért. 2013-ban Alphan Eşeli isztambuli filmrendezővel dolgoztál együtt a Long Way Home című filmben. Azóta milyen filmes munkáid voltak, vannak?
Bodán Árpád Genezis című filmje az utolsó játékfilm, amihez zenét írtam. Kisebb filmekhez, dokumentum- vagy rajzfilmekhez elég gyakran írok zenét.
Mennyi önállóságot kap egy filmzeneszerző?
Tarr hagyta, hogy dolgozzak – és azért neki is volt egy csomó jó ötlete. Több variációból választotta ki a véglegest, volt, hogy kevesebbet kellett keresgélni és volt, hogy többet. Alphan Eşeli török filmessel, aki a Torinói lovat a netről látta, és azután kért fel, angolul skypoltunk. A távmunka, erről már beszéltünk régebben, másféle kommunikációt igényel, mintha valakivel személyesen leülhetsz; nekem eléggé hiányzik a metakommunikáció. Így sokkal nehezebb. E-maileztünk egymással, miközben angolul egyikünk se beszélt tökéletesen.
A török rendező The Long Way Home (Eve Dönüs: ’Sarikamis 1915) című filmje 2012-ben készült el. Az első világháború idején játszódik, az orosz-török háború idején, s az emberi személyiség széthullását tárja fel, azt, ahogy beleszokik a háború alatt az ember az erőszakba. A mi nemzedékünk ezt a fajta erőszakot nem tapasztalta meg: „boldog” békeidőket élünk, aminek az egyik legboldogabb helyszíne a Hunnia bisztróbeli Balaton Klub.
Jó kis hely, még ha a közönsége olyan is, amilyen az ország: megosztott. Ez nem a hely hibája. A klerikális, soviniszta népnemzeti hazafi hangulat ismét eluralkodott, ahogy Ady korában. Most újra kijelentetik, hogy a liberális ellenség. Aki felfogja, hogy a globalizáció letagadhatatlan valóság, az nem szereti a hazáját. Aki azt mondja, hogy a globális problémákra globális választ kell adni, az hazafiatlan. Most is azon megy a vitatkozás, hogy az elszigetelt, fallal körülvett, „hazafiságtól” áthatott kirekesztés-e a pálya, vagy, ahogy Ady is mondta, próbáljunk meg európainak lenni, és ne egy kompország, ami nyugat felé megy – de szívesebben jön vissza, kelet felé.
Játszom, egyszer csak beordít egy csávó, hogy: kapd be! Mondhattam volna én is valami jó parasztosat, a beszólásához méltót, de nem volt kedvem hozzá. A szünetben azért megkérdeztem, hogy ez mi volt, mire ő, hogy mi lenne: ne politizálj! Ő akkor nem politizál, amikor beordít? És mért ne politizáljak? Mert, hogy ő nagy Balaton rajongó… Pár hónappal később megint rohan felém egy Ady-szám közben. Akkor már tényleg mondtam neki, hogy hagyjon engem békén.
Sokan sokfélét mondanak, én azt halottam az Ady-estjeid kapcsán, hogy ez most megint nagyon ott van. Ez volt az általános vélemény. Hogy mennyire aktuális újra Ady, milyen jó, hogy elővetted, „leporoltad”. Készül egy Ady-lemez, a hanganyagot már felvettétek. Amióta ismerlek, mindig is Ady-versmondó voltál. Hogy jöttek létre ezek a dalok? Ültél a zongora mellett, és mondtad fennhangon a kedvenc Ady-verseidet?
Kábé. Az első az Áldj meg volt. Ha holtan találkozunk. Utána jött A föltámadás szomorúsága: ezek maguktól lettek. Aztán elkezdtem módszeresen keresni, mi az, amit még meg kellene csinálni, mi az, ami még nekem tetszik. Ebben az anyagban 15 szám van, kettő-három évekkel ezelőtt elkészült, a többit két-három hónap alatt megírtam, aztán a zenekarral közösen, már a kész kották alapján raktuk össze a dalokat.
Adynak sok megzenésítője volt, a legismertebb Reinitz, ha jól tudom…
Reinitz jó barátja is volt a költőnek, bár egyszer nagyon megsértődött, hogy Ady egy másik, műkedvelő zeneszerzőt kért fel, ezzel tulajdonképp csúnyán elárulva Reinitz Bélát – ráadásul anyagilag sem lett sikeres az est. Bartók és Kodály is zenésített meg Adyt, de szerintem nem is volt olyan magyar zeneszerző, aki nem próbálkozott volna meg vele. Napjainkban is sok kísérletet lehet hallani: például Novák János zeneszerző, rendező, a Kolibri Színház igazgatója szerintem már több mint száz Ady-verset zenésített meg.
