Kevesen gondolnák, hogy a kórház szavunknak vagy az angol hospital szónak köze lenne a vendéglátáshoz, pedig így van: a latin hospitale szó eredetileg a kolostorok vendégszobáját jelentette, ahol a szerzetesek elszállásolták a máshonnan érkezett testvéreket vagy elöljárókat. Sok kolostor és egyházi központ mellett zarándok- és búcsújáróhelyek voltak, amelyek idővel jelentős forgalmat generáltak. A hosszú és viszontagságos úton sokan megbetegedtek, ezért a lelkük mellett a testük is ápolásra szorult. Így alakultak ki az első ispotályok, amelyek elsődlegesen ingyenes szálláshelyként és szegényházként szolgáltak, de sokszor ápolásra szoruló betegek is éltek a falak között. Az ispotály célja azonban nem a gyógyítás volt, hiszen orvos és felcser (kirurgus) sem dolgozott benne, az intézmény mégis a városfejlődés fontos eleme volt.
Feltételezhetően az első óbudai ispotályokat sem egyházak alapították. Számos forrásban, tanulmányban napjainkig tényként állítják, hogy a kora középkori Óbuda első gyógyhelyei, ispotályai a település déli részén, Felhévízen (Budafelhévízen) működtek a 12. század végétől, amelyeket a Johannita lovagrend (Jeruzsálemi Szent János Lovagrend) alapított és működtetett. Az ispotály (Szentlélek ispotály) mellett rendházuk és templomuk is volt (Szentháromság egyház), amelyek a mohácsi csatavesztés után (1526) elpusztultak. A friss kutatások azonban kategorikusan cáfolják ezeket a korábbi állításokat, és sok félreértést tisztáztak.
Az első probléma Óbuda – a tatárjárást követő időszakig Buda vagy Budavára volt a település neve – pontos területének határa az adott korszakban. Több történészi elképzelés létezik, főleg a település déli kiterjedésére vonatkozóan. Felhévíz és az első jelentős ispotály épp erre a területre esik.
Felhévíz legkésőbb a 12. századig valóban Óbudához tartozhatott, de ezt követően önálló településként tartották számon. Ráadásul a számos megmaradt írott forrás alapján tudjuk, hogy azonos nevű, Buda és Hévíz települések Esztergom városa mellett is léteztek ebben a korban, ahol több lovagrendnek volt ispotálya – a johannitáknak kettő is.
Johannita vagy Szent István-lovagrend?
Újabb kérdést vet fel, hogy ezt az ispotályt ki alapította és működtette; az egyik legrégibb lovagrend, a 11. század közepén alapított Johannita lovagrend vagy a II. Géza magyar király által alapított, sajnos kevésbé ismert Szent István lovagrend (Szent István Király Keresztes Lovagjai vagy stefaniták)? Mindkét lovagrend működtetett zarándokházakat és ispotályokat (még Jeruzsálemben is), hiszen – a többi keresztes lovagrendhez hasonlóan – a „hospitalis et militaris – kórház és katonaság” szellemében működtek. Nagyon nehéz a ránk maradt forrásokból a pontos azonosítás, hiszen ezek a lovagok és lovagrendek nagyon hasonlítottak egymáshoz, nemcsak hitvallásuk és küldetésük, hanem a ruházatuk alapján is.
Azt biztosan tudjuk, hogy a johannitáknak nem volt sem konventje, sem ispotálya Felhévízen, Óbudán és a Nyulak szigetén sem. A Felhévízen álló Szentháromság-egyházhoz nem tartozott kórház, mint ezt korábban állították. Ez az egyház nagy valószínűséggel az ágostoni regulákat követő stefanita lovagoké volt.
Ez az ispotály a 12. század végén, a francia földön, Montpellier-ben alapított Szentlélek rendhez tartozott, amely egy szegénygondozással és betegápolással foglalkozó laikus közösség volt, de voltak katona tagja is. A felhévízi ispotály a 14. század elején már biztosan működött, élén egy Ortolf nevű frater állt közel három évtizedig. A betegápolás és a gyógyítás az itteni jótékony hatású meleg vizű forrásokra épült, amelyek sok vízimalmot hajtottak. A Malom-tótól keletre fekvő területen, a mai Császár és Lukács fürdő helyén több fürdő is működött a középkorban, de ezeket nem lehet ispotályként kezelni. A gyógyhelyet Mohács után nem említik a források, valószínűleg elpusztult, és a török korban már nem állt. A Szentlélek ispotályt korábban egyes kutatók nem Felhévízre helyezték, hanem Óbuda felső, északi részére, a Szentendrei útra, de ez semmilyen módon nem bizonyítható.
Szent Margit, a betegápoló
A Nyulak szigetén (Margit-sziget) a 13. század közepétől működött ispotály, amely a sziget Óbudához tartozó részén feküdt. Az eredetileg három részből álló sziget (Fürdő-, Festő és Nagy-sziget) több néven vált ismertté: Mária-sziget, Lánysziget, Nyulak szigete, Budai-sziget, Nádor-sziget, Palatinus-sziget, Szent András szigete, Urak szigete. Legelterjedtebb elnevezése a Nyulak szigete (Insula Leporum) volt, amely egyes feltételezések szerint latin elírás, és a helyet eredetileg az elkülönített leprásokról nevezték el (latin nyelven Insula Leprorum), de ez puszta feltevés. A honfoglalást követően a Kurszán–Kartal nemzetség birtokolta földjét, majd 11-12. században vadaskertként szolgált az Árpád-házi királyaink számára. A sziget területileg és jövedelmeivel együtt az óbudai káptalanhoz tartozott. A török időkig a Margit-sziget megőrizte egyházi jellegét, hiszen rövid időn belül több szerzetesrend is megtelepedett terrénumán. IV. Béla király először a premontrei rendet erősítette meg birtokukban (Szent Mihály egyház), majd a domonkosokat, őket követték a ferencesek és a johanniták, akiknek egy erődje állt a sziget déli végén az ottani rév védelmére. 1250 körül az esztergomi érsek szintén emeltetett egy épületet (erődöt) a szigeten. A terület észak-nyugati részén lehetett a szerzeteseket kiszolgáló jobbágyok faluja, Szentpál. A legismertebb 13. századi személy, akiről később a szigetet elnevezték, IV. Béla király leánya, az 1943-ban szentté avatott Margit volt. A veszprémi apácáknál nevelkedett hercegi leány 1252-ben költözött át az apja által alapított margitszigeti Boldogasszony domonkos kolostorba, és 12 éves korában, 1254-ben tett fogadalmat. Teljes odaadással, élete végéig gyógyította a szenvedő betegeket, ami teljesen felőrölte a testét. Fiatalon hunyt el 1270-ben. A mohácsi csatavesztés hírére a szerzetesek és apácák elmenekültek a szigetről, az ispotály elpusztult.
Középkori boncolások
A késő középkor periódusában az óbudai gyógyhelyek szempontjából a legfontosabb esemény az egyetem alapítása volt a 14. század végén. Az Óbudai Egyetem (Sigismundeum) közvetlenül kötődhetett a nagy hírű káptalani iskolához. Luxemburgi Zsigmond király engedélyt kért a pápától az egyetem alapítására, amelyet IX. Bonifác 1395. október 6-án kelt oklevelében meg is adott. Ebben az iratban IX. Bonifác csanádi püspökké nevezte ki az óbudai prépostot, Lukácsot, valamint engedélyezte, hogy betölthesse az egyetem kancellári tisztségét. A római egyház feje teljes szerkezetű, négy fakultással rendelkező egyetem alapítását engedélyezte (Studium generale), azaz az Óbudai Egyetem ugyanolyan jogokkal rendelkezett, mint neves, nyugat-európai társai (Párizs, Oxford, Köln vagy Bologna). Ezekben az időkben a négy egyetemi kar a következő volt: teológia, orvostudomány, szabad művészetek, kánon- és polgári jog.
Sajnos az ország második egyeteme nem volt hosszú életű. (Az első magyar egyetemet I. Lajos alapította 1367-ben, Pécsett, de annak működése sem volt zökkenőmentes.)
1403-ban Zsigmond felfüggesztette az Óbudai Egyetem működését, mert lázadás tört ki politikája ellen, amelyben valószínűleg egyetemi tanárok is részt vettek. Ozorai Pipo, a király egyik legfőbb bizalmasa, a déli végek főparancsnoka, temesi bán közbenjárására az egyetemet 1410-ben újraalapították, XXIII. János ellenpápa engedélyezte az Óbudai Egyetem mind a négy fakultásán az oktatást. Az egyetem az 1410-es évek végén bezárta kapuit, annak ellenére, hogy kiváló tanári karral rendelkezett.
Gyógyulnál? Imádkozz!
A középkori Magyarországon is bevett szokás volt, hogy a hívők elzarándokoltak olyan helyekre, ahol az imák és különböző fogadalmak hatására valamilyen csodát vagy gyógyulást reméltek. Ezek a zarándokhelyek jellemzően egy-egy boldoggá vagy szentté avatott személyhez kötődtek. Sokszor gyógyítónak, csodatevőnek tartott vizek, források és patakok is gyógyító helynek számítottak. Mindkettőre találunk példát Óbuda középkori és újkori történetében.
A kora középkortól fontos zarándokhely volt a Fehéregyházának mondott hely, ahol a legendárium szerint eltemették Árpád fejedelmet. Ezt a helyet Anonymus Gesta Hungarorum című műve alapján próbálta az utókor beazonosítani a mai Óbudán, a Tábor-hegy lábánál. Annyi bizonyos, hogy itt egy templomot emeltek – egyes források szerint még Szent István király építette az itt álló Szűz Mária-templomot –, amely évszázadokig zarándokhely volt. Azonban a 15. század közepére a templom állapota erősen leromlott, ezért Hunyadi Mátyás király a pálos rendet bízta meg a templom újjáépítésével és egy kolostor felépítésével, amely a zarándokok lelki és testi gondozásával foglalkozott volna. A templom megerősítése és a kolostor felépítése csak a 16. század elejére fejeződött be, és a török hódításig újra kiemelt zarándokhelyként működött. Az oszmán török időszakban fokozatosan elpusztult, majd hosszú időre a feledés homályába veszett létezése.
Az oszmán törökök kiűzését követően sok zarándokhely alakult ki Magyarországon. Ezek főleg Szűz Mária tiszteletére jöttek létre, akinek kultusza Európa szerte elterjedt. A magyar zarándokok szívesen keresték fel az ausztriai Mariazell kegytemplomát, amely híres búcsújáróhely volt. Itt őrizték a Szűz Máriát a kisded Jézussal ábrázoló Madonna-szobrot. Az óbudai uradalmat 1659–1766 között birtokló Zichy család egyik tagja, Zichy Péter gróf szorosan kötődött ehhez a szoborhoz – hadi sikerek reményében imádkozott a szoborhoz –, majd fogadalmat tett, hogy annak másolatát Óbudára hozza, és őrzésére kápolnát épít. Az elkészült másolatot 1725-ben hozták Óbudára, de a gróf a következő év elején elhunyt. Özvegye a család akkori birtokközpontjába, Zsámbékra vitette a szobrot. Az óbudai plébános vezetésével a helyi, mélyen vallásos, főleg németajkú lakosság évekig könyörgött, hogy a csodatévőnek tartott Madonna-szobor visszakerüljön az eredeti helyére, ami 1733-ban megtörtént.
A Zichy család a nagy számú telepes mellett a trinitárius rendet is megtelepítette Óbudán. A Kiscelli-dombon kaptak földet kolostoruk és templomuk felépítésére, illetve gazdálkodásra. Az ő feladatuk lett a Mária-kultusz életben tartása és a zarándokok ápolása. 1758-ban helyezték át a csodatévőnek tartott Madonna-szobrot az elkészült templomba, ahol tovább folytatódott az évente több ezer hívőt Óbudára hozó zarándokjárás. Egy 1777-ben megjelent úgynevezett mirákulumos könyv (búcsújáró helyeken őrzött napló, amelyben a csodákat számon tartották) szerint 1742–1777 között 51 csoda, csodás gyógyulás történt a kiscelli szobor által. Az óbudai búcsújáróhelyet felkereső zarándokok különböző fogadalmi tárgyakat (votívokat) helyeztek el a kegyszobor lábánál, imádkozva mielőbbi gyógyulásért. Ezek a kis méretű, ezüst lemezből készült tárgyak általában azt a szentet ábrázolták, akihez imádkoztak, vagy azt a testrészt, amely beteg volt. Így Óbudán sok lábat, kezet, szívet, szemet és Szűz Máriát ábrázoló votívot őriznek a mai – szintén a Zichyek által építtetett – Szent Péter és Pál főplébánia-templomban.
A csodák vége
A kiscelli zarándoklatoknak II. József szerzetesrendeket – köztük a trinitárius rendet is – feloszlató rendelete vetett véget 1782-ben. A rendelet a „nem hasznos” munkát, azaz oktatást és betegápolást végző rendekre vonatkozott, amelyeknek a vagyonát is elkobozták. A trinitárius rend elsődlegesen keresztény rabok kiváltásával – akár a szerzetes élete árán – foglalkozott, a betegápolás is mindennapi feladatai közé tartozott, ispotályokat működtettek. Ennek ellenére a hatóságok felszámolták a kiscelli kolostorukat és templomukat, a Szűz Mária szobor ekkor került át mai helyére, a Szent Péter és Pál főplébánia-templomba. A hívők úgy tartották, hogy ezáltal elveszítette csodatévő mivoltát, így az óbudai zarándoklatok véget értek. Az egykori trinitárius kolostort és templomot kaszárnyává akarták alakítani a Budán állomásozó Esterházy-huszárok számára, de erre nem volt alkalmas. Végül 140 ágyas hadikórház, rokkant-laktanya (invalidusház) és ruharaktár lett belőle 1890-ig, majd 1910-ben a bécsi bútorgyáros és műgyűjtő Schmidt Miksa vásárolta meg.
Óbudán az 1739-es pestisjárvány idején egy ideiglenes kórházat állítottak fel, valószínűleg a mai Miklós téren. Ezt a pestis elmúltával bezárták, a halottakat a kórház mellett létesített temetőben hantolták el. Óbuda legnagyobb ipari létesítménye, a Hajógyár már a megnyitását követően (1836) megépített egy harminc ágyas kórházat dolgozói számára a Vöröskereszt és Laktanya utca sarkán. A településen ez időben felekezeti betegápolás is folyt. A római katolikus közösségi kórház 10-20 ágyas volt, és a mai Kórház utcában működött az 1880-as évek közepéig. A jelentős létszámú óbudai zsidó közösség kórháza a zsinagóga déli oldalánál, a Zichy utcában állt. A két termes intézmény az 1770-es évek elején épült fel, benne 8-8 ággyal. A kórházra vonatkozó első ismert adatunk 1772-ből származik, amikor a hitközség átadta a kórházat a Chevra Kadisa (Szent Egylet) kezelésébe. 1806-ban felújították a kórház épületét, majd a 19. század közepén 24 ággyal és megfelelő felszereléssel bővítették az ellátást, és két orvost is alkalmaztak.
A három testvérváros, Pest, Buda és Óbuda 1873. évi egyesítésével, az addig falusias jellegű település fejlődése előtt új lehetőségek nyíltak meg. A városrész egykori társadalmi és gazdasági struktúrájában az egyesítés paradigmaváltáshoz vezetett. A korábbi mezőgazdasági arculatot pár évtized alatt felváltotta az ipari külváros képe, amely lényegében a rendszerváltásig megmaradt. Ennek következtében nemcsak a kerületi gyárak munkásainak száma, hanem egész Óbuda lakossága jelentősen megnőtt. A 19. század végére egyre nagyobb igény volt egy modern, a kor kihívásainak megfelelő kórház felépítésére a településen. A Fővárosi Közgyűlés már 1889-ben határozatot hozott a III. kerületben megépítendő kórházról, majd az 1890-es évek közepén elkezdődött az építkezés. A 100 beteg ellátására tervezett Szent Margit Kórházat 1897. október 31-én adták át. A kórház első igazgatója Irsay Arthur volt, aki a belgyógyászatot is vezette. Az irgalmas rendi nővérek, akik Óbudán a kórházi munka mellett iskolai leányneveléssel is foglalkoztak, az Irgalom Házában (San Marco utca) gyógyíthatatlan betegek ápolását látták el.
A Szent Margit Kórház megnyitásával új korszak kezdődött az óbudai betegellátásban.
Remélhetőleg a fejlődés megmarad – bár mindenesetre tudjuk, hogy hol található a Kiscelli Madonna.
