K. Gy. többnyire busszal járt Óbudára. Eleinte a hatossal. Akkoriban éppen egyszerre többféle Ikarus is megfordult a forgalomban. K. Gy. legjobban a legrégebbi típust kedvelte, az is előfordult, hogy inkább elengedett egy-egy buszt, és kivárta, amíg szuszogva befut az öreg csotrogány. Csuklós volt az a busz, a forduló részen félkörben helyezkedett a kapaszkodó, aminek a hátát is neki tudta vetni, ha ahhoz támadt kedve, míg veszettül rángatta a szerkezet, és a szakadozott műbőr jellegű borításon át ki lehetett látni az utcára. Azt lehetett látni, hogy szaladnak a fák, pedig nem, a jármű döcögött csupán vele. Aztán a nyolcvanhatos következett, ahogy lassan változtak az idők. Előfordult az is, hogy villamosra szállt. Olyankor legtöbbször a lépcsőn lógott a nyitott ajtóban, vagy tujázott. Tujázásnak azt hívták, amikor valaki az ütközőn utazott, a hátsó ablakba kapaszkodva. Ezeket az attrakciókat egyrészt az állandó zsúfoltság okozta kényszer szülte, de volt benne némi vagányság is. A menetszél pedig a szabadság illúzióját hordta magával és a virágok illatát. Néha HÉV-re szállt, ha elragadta a hév. Ez a hévdolog egy ideig rögzült nála, nem gyengécske szóviccként, hanem mert gyerekkorában nem tudta, hogy ez egy rövidítés és Helyiérdekű Vasutat jelent, bár annak amúgy sem lett volna számára az égvilágon semmi értelme, nem úgy mint annak, hogy valakit elragadott a hév, mint valami gyermekrabló. Autója ezekben a buszozós, villamosozós, hévezős időkben még nem volt, cserébe viszont lányok álmodtak vele éjjelenként, ahogy a költő mondja. Egyszer-egyszer megtörtént, hogy valaki, akinek már volt autója, elvitte magával. Ilyenkor általában öten ültek a Zsiguliban, és mindenki dohányzott. Telente szigorúan csutkára feltekert ablakoknál. Más világ volt akkoriban ezen a világon, a keménykedések és a szürkeség ellenére kevesebb nyafogással – gondolta K. Gy., és leparkolt egy táblánál. Filatorigát, az volt arra a táblára írva.
Na, ezt aztán végképp sokáig nem értette. Olyannak tűnt, mint a hónaljból a hón, vagy a tértivevény. A gát az rendben volt, de a többi, meg az egész együtt varázslatosnak tűnt inkább, egyenesen mesebelinek. Mindez akkor változott meg csupán, amikor (viszonylag korán) váratlanul élénk érdeklődést kezdett mutatni az olasz nyelv és kultúra iránt. Mire italomániája kiteljesedett és a tőle telhető legteljesebb pompájában tündökölt, azaz megtanulta hogy kihajolni veszélyes (a vonatablakok feliratából, mert a magyar szerelvényeken valami rejtélyes oknál fogva olaszul is kiírták ezt a fontos figyelmeztetést), adott helyzetekben magabiztosan alkalmazott néhány citátumot Dante Isteni színjátékából, és bár az étlapokon nem szerepelt ez a tétel (prüdéria vagy lustaság?) egészen jó puttanescát készített, nos addigra már azt is tudta, hogy a filatore fonót jelent. Ez önmagában persze még nem indokolja a különös elnevezést, de erre is van magyarázat. Történt ugyanis, hogy II. József, a kalapos király uralkodásának idején (aki ebben a minőségében maga volt a két lábon járó, színtiszta anakronizmus) az olasz Bartolomeo Zanesi egy selyemcérnázó üzemet létesített a helyszínen, ami ugyan hamarosan lehúzta a rolót, ám névadóként túlélt mindenféle századokat. Signor Zanesi egyébként népszerű lehetett a helybéliek körében, erre utal az is, hogy az egyszerűség kedvéért Bertalannak hívták, de néha valószínűleg simán lebercizték, ami a befogadás és majdhogynem a szeretet egyik szép megnyilvánulási formája, gondoljunk csak Verne Gyulára. De ezen a ponton K. Gy. mégsem gondolt a csapongó fantáziájú nagyszerű íróra, hanem inkább behunyta a szemét, ami oly gyakran volt segítségére abban, hogy tiszta képekben elevenedjen meg számára a múlt. Látta a sorozatos jeges árvízeket, köztük az 1875–76 fordulóján vágtatót, minek folyományaként (talán ez a szó illeszkedik most jól) ötezer embert kellett kitelepíteni, a tekintetüket, ahogy a sebtében kimenekített motyójuk mellől nézik, ahogy mindenük (egy élet munkája ugye) elúszik.
Miként a gát megépítésekor is, amihez a főváros (melynek ekkor Óbuda már szerves részét képezte) hosszas huzavona után 1881 októberében végül nekifogott. Aztán viszont már nem sokat vacakoltak, a kifolyót a Leipziger Szeszgyár feletti területre rajzolták, és 1882 februárjára már állt a gát. Ahová, mint azt legkésőbb a kuruc idők óta tudjuk, szintén ember kell. De névtelen, lovas szoborcsoportot sosem kapó hétköznapi országépítő hazafiból ezen a tájon mindig akadt elég. A Bécsi út téglagyáraiból (ahol valamivel több, mint fél évszázaddal később ronda dolgok történtek, de ez most csupán egy rövid vágóképként jelent meg K. Gy. legbelső mozijában) hordták az agyagot és a homokot a töltéshez, úgy 51-54 ezer köbméternyit. K. Gy., aki hányattatott, ugyanakkor színpompás élete során elhányt, ellapátolt és eltalicskázott néhány köbnyi anyagot és tisztán emlékezett azokra a pillanatokra, amikor táncolt a kezében a lapát és azokra is, amikor az estébe fordulva már csak öregesen, mintegy megfontolva ment a legényes, ezt a mennyiséget igazából képtelen volt vizualizálni. Levéltári adatokra támaszkodhatott, mint szusszanásnyi időre valamely lapátra, melyek szerint a szállítmányozást vagy húsz fuvaros (köztük bizonyára elvadult rácok is) végezte, majd Ritter Antal és Fren Mihály uraim vették át a stafétabotot, a gát építésében pedig Holzspach A. és Fiai vitték a prímet. Lám, az ő nevük fennmaradt a többnyire hálátlan utókor számára, ezzel is bizonyítva a kapitalizmus igazságtalan tökéletlenségét. Mindenesetre a szállítórészleg mintegy hatvanötezer fuvart bonyolított le, 0,8 köbméteres ládákkal felszerelt kubikos lovas kordékkal. Ennél a grandiózus tömegmozgatásnál K. Gy. úgy vélte, hogy az lenne a leghelyesebb, ha Vangelis komponálna hozzá zenét, de gyorsan belátta, hogy ez az ötlete megvalósíthatatlan, egyfajta lehetetlen küldetés. Így hát kinyitotta a szemét és el is kalandoztak a gondolatai menten egy másik varázsszó, Acquincum irányába. A megfejtés ebben az esetben jóval egyszerűbbnek tűnt, az acqua megértése legfeljebb Pablo Picasso egyik szállásadójának okozhatott komolyabb nehézségeket, és hát a helyőrség maradék kövei is jelentős támpontot adtak, de azért mégis. Óbuda egy percig sem unalmas. Pedig K. Gy. ezen az útján Csillaghegyet (micsoda név már megint), ifjúkora legjobb strandjával és csillagporos emlékeivel még ki is hagyta. Majd legközelebb, mormolta maga elé és azokkal az emlékfoszlányokkal intett búcsút a textiliáknak, hogy Signor Zanesi után jöttek a Goldbergerek és még édesanyja nővérei közül ketten is lehúztak néhány évet a Goliban, ahogy a szövőnők nevezték a munkahelyüket, mit sem törődve holmi államosítással. Három műszak, pokoli zaj. Éneklés helyett sóhajok. Az életminőség mint kifejezés még ismeretlen.
1931. május 25., délután öt óra négy perc. Zilahi betalál. Hat perccel később Győri egyenlít, de aztán jön a henger. Steiner berámol még hármat, és ezzel a III. Kerületi TVE (azaz torna -és vívóegylet) az Üllői úton 4:1-re legyőzi a Ferencvárosi TC-t (miszerint torna clubot) és megnyeri a Magyar Kupát. Bekövetkezett, amire senki sem számított, bár bizonyos szemszögből a diadal nem volt előzmények nélküli. Az egyesületet ugyanis 1887. január 24-én alapították sportkedvelő óbudai polgárok, alig valamivel a Nagykanizsa és az Újpest után és a Fradi előtt. Ez még bőven a fanatikus mosodás világa, amikor volt egy kapus, úgy hívták Robinson, és egy stukkert akasztott a kapufára. A csapat később 1913-tól 1937-ig megszakítás nélkül a legfelsőbb osztályban szerepelt, aztán viszont közel hatvan évet kellett várni a visszatérésre, ami rövid életűnek bizonyult. De K. Gy. a helyszínen tartózkodott, amikor a Kerület újra a Fradival meccselhetett 1998 augusztus elsején. Még a környező fákon is csimpaszkodtak a népek, tizenkétezer néző figyelte az összecsapást. Egyéb bajnokikon persze messze nem voltak ennyien, de K. Gy. néha azokra is kiment. Szerette azt a hangulatot, az ütött-kopott lelátókat, a szotyizva okoskodók bekiabálásait. Aztán ennek is végeszakadt, mint mindennek ezen a világon, de K. Gy.-t különös boldogság töltötte el, hogy mindezt láthatta. Hogy egy átmeneti korban, amelybe belefoglaltattak az ezerszer áldott nyolcvanas évek is, átmeneti kabátban, amolyan szélfútta szentimentális garabonciásként meg-és átélhette az idők szakadatlan változását. Milyen furcsa, gondolta ekkor, hogy az változik, ami tulajdonképpen nincs is. Hiszen az időt, a szövőgéptől a futball-labdáig oly sok minden máshoz hasonlatosan, mi találtuk ki. Nyilván azért, hogy el ne vesszünk benne, mint a régi Óbuda.
Azért a piacra még ki kellene nézni – a Kolosyról ábrándozott, miközbe bekászálódott az autóba –, hogy vajon árulnak-e még rendes véres hurkát a solymári svábok?
