Hogyan kerültek a szülei Óbudára, áll-e még a ház, ahol gyermekkorában élt?
Nem is tudom pontosan megmondani, mikor költöztek ide. Annak idején nem igazán foglalkoztak vele az emberek, hogy ki honnan jött, mint jött.
Óbuda sváb, braunhaxler terület volt, az iskolatársaim között is akadtak braunhaxler gyerekek. Egy földszintes házban laktunk a Bécsi út 136. sz. alatt, valahol a mostani Bécsi úti lakótelep helyén. A Margit Kórházban születtem, a Vörösvári útra jártam iskolába.
Az Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvéből megtudjuk, hogy a gyermekkori focimeccsek első színhelye a Schmidt-kastély kertje volt. Titokzatos épületnek írja le a mai Kiscelli Múzeumot: mennyire volt más, mint napjainkban?
A Schmidt-kastély nem úgy nézett ki, mint manapság. A parkban fák és bokrok álltak mindenütt. Nemrég jártam arrafelé, és láttam, hogy a bokrokat már jórészt kivágták. Akkoriban belépődíjat kellett fizetni, amire nekünk, gyerekeknek nem volt pénzünk, így átmásztunk a kerítésen, és ha jött az őr, gyorsan átfutottunk egy másik területre.
Bizonyára ez lehetett a híres Bajzám. Merrefelé kellene indulnom, ha ma keresném?
A Bajzám a Margit Kórházzal szemben, a Föld utca Vörösvári út felé eső részén terült el, egész a Körte utcáig. Apró házak álltak itt, de voltak köztük beépítetlen területek is. Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található.
Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki! Ez az óriási terület évente egyszer cirkuszoknak, búcsúknak adott helyet. Édesapám egy alkalommal labdát vett nekem a búcsúban, de kikapta egy gyerek a hónom alól, és elszaladt vele. Egyszer lett volna rendes futball-labdám, azt is ellopták! Tele volt a tér mutatványosokkal, üzletekkel. Hétvégeken fabódékat építettek, és azokban árusították a környéki kis településekből hozott árukat. Ott lehetett szombat-vasárnap megvásárolni mindent: tejet, tejfölt, sajtot, túrót, retket, salátát… Egész Óbuda központja lett, s megvolt minden lehetőség arra, hogy ott játsszunk. Mindez talán el sem képzelhető ma már erről a tízemeletes házakkal sűrűn beépített területről.
Honnan ered a Gacek becenév?
Mindenkinek volt valami beceneve, nem tudom, én miért lettem pont Gacek, nem is tudom, hogy mit jelent, de a srácok mindig így szólítottak. A múltkor itthon járt az egyik gyermekkori barátom, aki most Kanadában él. Felhívott, és azt mondta: „Helló Gacek, Csillag vagyok!” Eltelt azóta már vagy hetven év, és még mindig így hív! Szép idők voltak, elmondhatatlanul szép idők…
Ebben az időben még minden sportolónak volt polgári foglalkozása. Önt milyen pályára szánták?
A Guttmann és Feketénél tanultam, ami egy világhírű harisnyagyár volt Óbudán. Tizennégy-tizenöt éves voltam, amikor oda kerültem, megtanultam a szakmát, és nagyon jól kerestem. Szép munka volt.
Hetente hatvan pengőt kerestem! Óriási pénz volt ez abban az időben, amikor a sláger is arról szólt, hogy „havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”.
Az Önről szóló kötet tanúsága alapján a földszintes házakkal együtt egy jellegzetes gyümölcsfa is eltűnt Óbudáról…
Valóban, gyermekkoromban mindenfelé eperfa állt a kertekben. A Vörösvári úton óriási nagy szemű eprek értek a fákon. Vagy fölmásztunk érte, vagy összeszedtük a hullott gyümölcsöt, lemostuk és megettük. Nagyon finom volt! Minden házhoz tartozott egy kis udvar, a házak hátrébb, a kert végében álltak. A kapuk nyitva voltak, bárki bemehetett, bár figyelni kellett, hogy a tulajdonos meg ne lásson. Beszaladtunk, szedtünk pár epret, és már futottunk is ki. De akár csak a Vörösvári úton is össze tudta szedni az ember a napi gyümölcs fejadagját.
Kíváncsi lennék, mire emlékszik legszívesebben abból a rég elmerült óbudai világból, és maradt-e belőle bármi, amit Ön még manapság is megtalál?
Tisztán emlékszem, hogy a Vörösvári úton egyetlen kétemeletes épület volt, a gyógyszertár. A péknek meg a hentesnek egyemeletes háza volt: lenn az üzlethelyiség, az emeleten pedig a lakás. A többi viszont mind földszintes ház volt. Az ember végigjárta a kis utcákat, és látta, hogy az ott lakók nyugodtan, boldogan éltek, barátok voltak, összejártak. És ha már említettem a péket, és azt kérdezte, maradt-e valami a régi világból, elmesélek egy történetet. Ezelőtt tíz-tizenkét éve szóltak az ismerőseim, hogy van egy pék kint a Pomázi úton, a vasúti sínek előtt, aki nagyon jó kenyeret süt. Kimentem egyik nap kenyeret venni, erre azt mondja a pék: Nem ismer meg, mi? Hát, mondom, honnan ismerném? Erre ő: hajdanán mi a Vörösvári úton dolgoztunk, és maga nagyon sokat járt hozzánk még kisgyerekként.
Ez hihetetlen! És ugyanolyan jó kenyeret sütött, mint akkoriban. Sorban álltak az emberek, pedig messze, a városon kívül volt. Hála Istennek, sok gyermekkori barátommal is összefutok: ők maradtak velem hírmondónak a régi világból.
Kérem, ossza meg velünk néhány iskolai emlékét!
A Kórház utcába jártam polgáriba, az osztályfőnököm egy kis, púpos ember volt. Egyszer kimentünk a Rómaira tanulmányi útra, végignéztük Aquincumot. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, s ebben a korban már kicsikét gondolkodik, könyveket olvas az ember. Rácsodálkoztam, hogy a régi rómaiaknál micsoda építkezések lehettek, hogy ezek a romok még mindig megvannak. És milyen csodálatosak! Megnéztük az Amfiteátrumot, s én elképzeltem, hogy engedhették be az oroszlánokat. Utána elmentünk a gázgyári pályára játszani. Inkább a kézilabda dívott abban az időben, a futballt nem nagyon kedvelték, nem tudni, miért. Gyanakodva figyelt a tanár meccs közben, majd magához hívott.
Akkor már két éve játszottam az UFC-ben. Mondtam neki: Tanár úr kérem, én nem, ilyen fiatalon nem is lehet! Szerencsére a szabályokat, hogy már tizenkét éves kortól lehetett játszani, nem ismerte. A testnevelő tanárunkkal egész más volt a hangulat. Később a Napos úton laktunk, a fiam a Budakeszi út melletti iskolába járt. Egyszer jött haza a gyerek, és azt mondta: apa, a testnevelő tanár úr beszélni szeretne veled. Bementem az iskolába, és kiderült, hogy a fiam tornatanára tanított engem is gyerekkoromban Óbudán! Beszélgettem vele sokat, és utána is többször meglátogattam.
Milyen volt Óbuda a háború éveiben?
Bekerültem a leventék közé, és úgy nézett ki, hogy kivisznek Németországba. El is jutottunk Pilisvörösvárig, de akkor az oroszok bekerítették a területet, így nem tudtunk már továbbmenni. A ruhám és minden holmim még kikerült, mert azokat teherautóval vitték, minket viszont gyalog indítottak útnak. 1944 októberében megnősültem. Feleségem is óbudai, egymás mellett laktunk, innen az ismeretség. Az esküvő után kiköltöztünk Óbuda külterületén lakó rokonainkhoz. A bombázások alatt a barátainkkal mindig fölszaladtunk az erdőbe, beálltunk egy fenyő vagy egy akác alá, az volt a legbiztonságosabb hely. Onnan figyeltük a történéseket. Borzalmas volt!
A bombázás okozta károk nem is voltak igazán súlyosak Óbudán, inkább maga a háborúskodás ejtett sok sebet. Amikor a Kiscelli utcába, egy kétszobás lakásba költöztünk, a falon egy óriási lyuk tátongott. 1945 elején talicskával mentünk sódert, homokot meg téglát összeszedni az utcákon, és volt egy ismerősöm, aki helyrehozta. Ez a ház még ma is áll a Kiscelli u. 66. szám alatt, közvetlenül a San Marco utca mellett. Nemrég jártam arrafelé, és mutattam a fiamnak: nézd meg, itt laktunk azelőtt… Méghozzá 1953-ig laktunk ott, amikor Palotás Péter megnősült, és kapott egy lakást a Pozsonyi úton. Arra kért, hogy cseréljünk, hiszen ő is és a felesége is óbudai, s így közelebb volt számukra a család. Péter legalább nyolc évvel fiatalabb volt nálam. Kitűnő játékos volt, de sajnos nagyon fiatalon, harminckilenc éves korában elment. Puskás Öcsivel és Buzánszkyval sokszor fölelevenítjük a régieket, akik meghaltak. Sűrűn találkozunk, Fejér Miki, a Sipos tulajdonosa is állandóan hív minket, mindig kitalál valamit, hogy odamenjünk.
Örülök, hogy szóba került a Sipos, hiszen Óbuda legendás étterméről van szó…
Régen is a mostani Siposba jártam, csak akkoriban más volt a tulajdonos. Salamon Béla bácsival és a szintén óbudai Börzsei Jancsival együtt minden hétfőn lementünk. Hétfőn nem játszottak a színházak, így Béla bácsi, aki igazi futballőrült volt, hívott, hogy menjünk le egy kicsit dumálni. Elkezdte nekünk magyarázni, hogyan kell futballozni, s mi végighallgattuk. A mérkőzések lejátszása után voltak vitáink, de az ember mindig tanult belőle, okosodott.
Az Aranycsapat tagjai az ország különböző tájairól érkeztek, és úgy tudom, mindez alapot adott némi élcelődésre Önök között…
Volt egy örökös, visszatérő vitám a hajdani játékostársaimmal. Buzánszky mindig azt mondta, hogy Budapest nem más, mint Dorog külterülete. Mondtam neki: Ide figyelj, 2000 évvel ezelőtt Óbuda már nagyváros volt. Egyet vegyél figyelembe, akkor még Dombóvárról vagy Dorogról (Grosics Gyula ott született) azt sem tudták, hogy valaha is a világon lesznek. – Abban a pillanatban kapták a szöveget Óbudáról!
Tudom, hogy külföldi munkái idején is visszavágyott Óbudára. Itt született, és most is itt beszélgetünk…
Az embernek mindig honvágya van. Akárhová megy, hiányzik az otthona, a baráti köre, nem tudja elkerülni, hogy a barátai közé ne vágyódjon. Egyiptomban éltem hét évig, s alig vártam mindig, hogy szabadságra haza tudjunk jönni. Nem tagadom, sokszor vágytam arra, hogy legyen egy kis családi házam valahol Budapest környékén. Mégsem véletlen azonban, hogy újra itt kötöttem ki: óbudai voltam, óbudai vagyok! A baráti köröm most is leginkább óbudaiakból áll. Ki szoktam menni a Kerületi meccsekre a régi baráti körrel, akikkel annak idején együtt gyerekeskedtem.
Milyen a kapcsolata a III. Kerületi TVE-vel?
Egy darabig tagja voltam a Kerület vezetésének, de állandóan veszekedtek, és ennek így nincs értelme. Aztán amikor kikerültem Egyiptomba, megszakadt a kapcsolat. Egyszer kimentem egy bajnoki meccsre. Volt öt igazolványom: a MOB-tól, az MLSZ-től, a Kerülettől, az MTK-tól s még valahonnan. Be akartam menni, erre azt mondták, ott nem lehet, csak a nem tudom én kiknek. Mondtam, elnézést kérek, nézze meg, itt van ötféle igazolvány, valamelyik csak jó ide. Azt felelte az illető, menjek át a másik oldalra, ott talán be tudok menni. Mondtam, jó, köszönöm szépen, és elmentem haza. És nem mentem vissza soha többet.
Ez a csendes, szerény, elegáns viselkedés nem minden sikeres emberre jellemző…
Mindig visszafogottan viselkedtem, s a barátaim is mind ilyenek voltak. Ha valahol valamelyik haverom mégis elkezdte, hogy: ki, ha én nem, nekem a Hidegkuti a barátom, mindig lecsillapítottam az illetőt. Megkértem, maradjon csendben, ha nem, akkor elmegyek.
Sajnos nem ritkán látni dohányzó és egyéb szenvedélyeknek hódoló élsportolókat. Ön hogyan kerülte el a sikerekkel gyakorta együtt járó csapdákat?
Tizenegy éves lehettem, amikor egy játékostársammal vettünk egy fillérért két cigarettát. Megkóstoltuk. Egy slukkot szívtam, s majdnem megfulladtam. Eldobtam, és azóta egy darabot sem vettem a kezembe, de ő sem. Azt mondtuk, be van fejezve, és be tudtuk tartani mindketten. Embere válogatja. Nem mondom, hogy nem ittam meg időnként egy pohár bort, de soha nem részegeskedtem. Tréning után elmentünk a játékosokkal, megittam egy stucni sört, így hívták a korsót, megettem egy pár virslit, és mentem haza. De éjjeli lokálokba én soha nem jártam…
Nem tudom nem feltenni a kérdést: hogyan látja a hazai labdarúgás jelenlegi helyzetét?
Az 1954-es vb-döntő után beszéltünk a német játékosokkal, akik azt mondták, nagyon kevés pénzt kaptak a világbajnokság megnyeréséért. Ma hatmillió dollárt kap egy labdarúgó, akkor hatvanat sem kapott. Ma már megfizetik, ez a tendencia elhatalmasodott a világon. De ha megfizetik, akkor játsszon is: ez a lényeg! Hogy engedhetjük meg, hogy játékosok több millió forintot keressenek, és ne legyen meg hozzá a tudásuk? Ahhoz, hogy elérjük azt a szintet, hogy nemzetközi viszonylatban is eredményesek legyünk, bizonyos, hogy a játékosoknak változtatni kell az életmódjukon. Megváltozott maga a labdarúgás is, ezt tudomásul kell venni. Azzal a játékkal, amit mi játszottunk, már nem lehet megélni.
És akkor volt még a Hidegkuti-eset! Ismét hencegnem kell: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól. Erről egy lépéssel előbb nem volt szó. Igen tanulságos egy íróember számára. Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret. Ezt mondta annak a nyugdíjas férfinak a kis hátralépése.
Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (részlet)
