Keresés
rovatok
interjú | 2020 ősz/tél
Fotó:
Kolozsi Ádám
Óbudán nekem könnyű itthon lenni
Halmai Róbert író, az Esernyős vezetője
Kávézó, kulthelyszín, közösségi iroda, kertmozi: a Fő téri Esernyős öt év alatt Óbuda meghatározó közösségi intézménye lett. Az Esernyős új vezetőjével, az elsőkönyves Halmai Róberttel beszélgettünk Pécs és Óbuda hasonlóságáról, a kultúrkampf ostobaságáról, a regényírás bűnügyi technikáiról és az utcai krimiről, ami csak az egyik lesz a karantén utáni, az eddigieknél is színesebb programokból.

Vége, bezárt az Esernyős is a járvány miatt, egyelőre ennyi volt?

Csak addig, amíg az országos korlátozások tartanak, de a kávézó elviteles rendszerben addig is működik. Egyébként semmilyen programot nem lehet megtartani, a 2020-as képzőművészeti tárlatunkat a járvány miatt már másodszor halasztjuk. Most nyílt volna meg az V. Óbudai Fotótárlat, ezt megtartjuk online, egy teljesen bejárható 3D virtuális kiállítást is készítünk ebből az anyagból a videóüzenetek mellett. Pont eljutottunk oda, hogy az új szakmai koncepció mentén tervezett programokkal is el tudtunk volna indulni. Hát most ez is csúszik.

Júniustól a 2015 óta működő Esernyős vezetője. Egy önkormányzati tulajdonú, nonprofit hely többféle funkcióval mi az elképzelt irány, hol az Esernyős helye az óbudai kulturális kínálatban?

Az Esernyős egy jól kialakított intézmény, megvan az a közösség és közönség, amire lehet építeni. Az elmúlt években jól pozícionálta magát a magas művészetben, főleg a képzőművészeti galériás programokkal, a filmes kínálattal. Az is jó konstrukció, hogy nemcsak galéria és rendezvényterem, de van közösségi irodája és egy jó kávézója is. Kialakult egy rendszeres, visszajáró közönségünk, van egy bázis, ezt szeretnénk bővíteni, jobban nyitni más művészeti ágak, például az irodalom felé is. És főként aktív résztvevőket teremteni. Mi nem csak jegyvásárló látogatókat várunk.

Hanem?

A legfontosabb az interaktivitás, hogy ne csak olyan programot szervezzünk, amire bejönnek a nézők, megnézik, tapsolnak és kimennek, hanem hogy bevonódjanak, alakítói legyenek az alkalomnak, és akár később maguk is bemutatkozhassanak nálunk. A T-Art kiállításon már kipróbáltuk ezt: szerveztünk workshopot, és lett köztéri kiállítás is, egyes alkotások kikerültek az utcára a galériából ezek láthatók vitrinekben, a Szentlélek téren, a Kórház utcában, a békásmegyeri HÉV-állomáson, összesen 14 helyszínen a kerületben. Ez a bétaverzió, innen csak fejlődni szeretnénk. De erre példa a Pepita Playback Színház is, amit eleve az Esernyősbe terveztek.

Itt mit jelent a közönség bevonása a gyakorlatban?

A playbackszínház egy különleges, kicsit művészeti, kicsit társadalmi, interaktív műfaj: többnyire amatőr színészek játsszák, a témákat a látogatók adják meg, a nézők a saját életüket vagy ötleteiket mesélik el mindenki előtt, és ebből az ő bevonásukkal rögtönzik  az aznapi előadást, amibe egy-egy ponton maguk a nézők is bekapcsolódnak. Nagyon izgalmas dologról van szó, ez már az első alkalommal is látszott.

Mi volt a téma?

Szabad? ez volt a cím, így, kérdőjellel. Volt, aki viccesebb, lazább témát hozott a saját életéből, de volt, aki egészen mélyen megrázóan személyes történetet mesélt el, és abból kerekedett előadás. Az előadás éppen november 4-én volt, és nem volt véletlen az időpontválasztás. De a lényeg, hogy ne az előadók mondják meg, hanem a résztvevők, hogy mire gondolnak, mire asszociálnak. Épp ez az izgalmas benne.

Tavaly megjelent első regénye, a Nagyapám, szintén emlékekkel játszik. Korábban is családtörténetileg fixált ember volt, vagy ez inkább mint műfaj tűnt testhezállónak?

Olvasóként soha nem szerettem különösebben a családregény műfaját, az élet mégis úgy hozta, hogy ez lett az első könyvem. A történet magja valóban megtörtént a családommal: a nagyapa, aki elment külföldre, megvolt nálunk is én például csak egyszer találkoztam vele. Már húsz évvel ezelőtt gondolkodtam rajta, hogy ezt meg lehetne írni, de végül egy személyes életválság hozta azt, hogy tényleg elkezdtem írni a történetet. Történetmorzsákat írogattam kicsit önterápiás jelleggel, és egy idő után azt vettem észre, hogy valahogy mindegyik ilyen kis morzsa a nagyapámról szól.

Volt rá magyarázata, hogy miért az ismeretlen nagyapa lesz ennyire központi figura?

Talán ki kellett vetítenem valakire a személyes kérdéseimet, nem tudom. A válásommal hasonló élethelyzetbe kerültem, mint annak idején ő kerülhetett, és a karaktere jó médium volt, amibe bele tudtam szőni a saját történeteimet. Eleinte úgy terveztem, hogy a könyvnek nem lesz egységes ívre épülő dramaturgiája, hanem mikrotörténetekből áll majd össze. Ahogy az elbeszélő dobozokban turkál, elővesz egy-egy tárgyat, a levelek, képeslapok, söralátétek mind hoznak egy történetet úgy képzeltem, ezek véletlenszerűen fognak elhelyezkedni a szövegben. Aztán, ahogy divatos lakberendezési fotókon látni, hogy sokan spárgára csipeszelnek fel emlékeket dekorációként, úgy kezdtem én is elképzelni a történet ívét. Csak én nem csipeszekkel csináltam, hanem post-iteket ragasztottam a hálószoba éjjeliszekrényére.

Családi és önterápiás oknyomozás.

Egy post-it, egy sztori. Mint a krimikben, álltam előttük, ragasztgattam, és nagyon élveztem, hogy íróként krimifőszereplővé váltam.

Mi baja volt a családtörténetekkel?

Egyszerűen nem kötött le. Az egyetlen Harmonia Caelestist leszámítva, már feltéve, hogy az családregény. Persze az is valahol ennek a műfajnak az átstrukturálása. Én is újra akartam gondolni a családregény műfaját, csak máshogy. Hiszen ha a regény szövege megteremti a saját maga valóságát, akkor teljesen mindegy, hogy a leírtak közül mi az, ami igazából történt. Nagynéném például nyugodtan bejárhatja a galaxist is.

A mottó is egy Esterházy-idézet. Könnyebb egy ismeretlen nagyapába projektálni, mint egy hús-vér édesapámba?

Abszolút. Ha egy ismert emberről írunk, nagyon megköt a valóság. Nekem szükségem van arra, hogy a valóságtól elvonatkoztassak, és szabadon engedjem a fantáziámat.

De közben mégsem egy fehér lapra írt, a családi történeteken keresztül egy meghatározó, strukturált kép létezett az alig ismert felmenőkről.

Ez volt a legizgalmasabb benne, hogy el tudtam bújni mögé. Szoktam magamban nevetni, amikor visszahallom ismerősöktől, hogy azon gondolkodnak, vajon mi az a regényből, ami tényleg így volt. Általában nem találják el. Ez nekem íróként izgalmas játék, hogy egy ténylegesen létező személy mögé bújva a saját történetemet mondhatom el. Azt, ami velem történt meg, azt, ami a fantáziámban történt, és azt, amit játékos kedvemben kitaláltam.

Ez a bújócska csak írói játék, vagy van mögötte egy szemérmesség is, ami miatt nem szívesen írna egyes szám első személyben vállaltan saját sztorikat?

Elképzelhető, hogy ilyen is van benne. A bújócska kifejezés tetszik. Áttételeken keresztül mindenesetre izgalmasabb a dolog.

Nem üt vissza a valóság ebben az átmeneti műfajban?

Nem volt ebből családi konfliktus. Édesapámnak volt egy érdekes mondata: jó, jó ez a könyv, mondta, de azért a nagyapád nem szexelt ennyit. Visszakérdeztem: Ezt honnan tudod? Igazából pont arról szól ez a könyv, hogy valamit tudunk valamiről vagy valakiről, él a fejünkben egy kép, és nem lehetünk biztosak abban, hogy ő tényleg így látta-e, tényleg így volt-e, vagy csak a mi fantáziánk ez az egész. Kicsit ezzel is szerettem volna játszani.

Így nézi meg a Bridget Jones naplója című filmet 1940 körül Nagyapám egy németországi moziban.

Vagy így BMX-ezik, meg gombfocizik a Pécsi Munkás Sport Club-bal Nagyapám, miközben ezek az én emlékeim. Nem biztos, hogy a saját nézőpontunkból úgy tudjuk látni a dolgokat, ahogy azok tényleg voltak. Nem is biztos, hogy kell.

Az első könyve után most egy második regényen dolgozik, ennek mi lesz a témája?

Egy nem túl távoli jövőben játszódó disztópia. Mondjuk, abban az átmeneti időben, ami elvezet egy olyan társadalomba, amilyen A szolgálólány meséjének világa. Mindezt “a rossz” szemszögéből: egy olyan főszereplő lesz a narrátor, aki a hagyományos család- és nemzetfogalmak érvényesítését követeli meg a saját szeretteitől, miközben egész életük díszlete az utcán járőröző fegyveresek, a privátszférába benyomuló politikai ideológia és a háttérben halványan, de meghatározóan a mindennapokban is egyre inkább érezhető környezeti válság.

Klímaválság, közeljövős disztópia Magyarországon amúgy is mindent kultúrkampfosan sorolnak be. Most akkor az ellenzéki városvezetés alatt jönnek az ellenzéki figurák az Esernyősbe? drMáriás kiállítás, Bárdos-Deák Ági, Para-Kovács Imre is rendszeres házigazdák újabban.

Meggyőződésem, hogy a kultúra semmilyen harcnak nem lehet a terepe, ha bármilyen harcban is részt vesz, akkor az már nem kultúra, hanem harc. Mi nem akarunk semmilyen oldalon beszállni ilyenekbe, a mi szempontunkból az egyetlen vezérelv a minőségi kultúra.  Csak hogy egy példát mondjak, az Ismerős arcok dalai nem azért rosszak, mert világnézetükben milyen oldalra állnak, hanem azért, mert a zenéjük közhelyes, a dalszövegeik pedig tele vannak képzavarokkal és ragrímekkel. Minden olyan program, esemény helyet kaphat nálunk, amiben megvan a művészeti-esztétikai érték iránti elkötelezettség. Ha ez azzal jár, hogy azok is teret és lehetőséget kapnak, akik az elmúlt tíz évben kevésbé kaptak – akkor igen, az is célunk.

2016-ig Pécsett, majd Szekszárdon élt. Volt korábban óbudai kötődése?

Óbudát nem ismertem korábban. Nem hiszek a misztikumokban, de vannak dolgok, amik meghatározzák az ember sorsát anélkül, hogy erre gondolt volna. Ahogy jöttem a Fő térre, és körbenéztem az Esernyősben, ez a szerelem első látásra esete volt. Az itt töltött egy-két hét után fogalmaztam meg magamnak, hogy Óbuda rettenetesen hasonlít Pécsre. Izgalmas, színes kulturális-művészeti és közösségi élete van, ott a Mecsek a tévétoronnyal, itt a Hármashatár-hegy; a panelházak mellett a kis zegzugos utcák itt mondjuk a Kolosy tér és környéke, ott a Tettye; a Római-part és Pécsen mondjuk a Sétatér. Egyik legelső munkahelyem, a pécsi Művészetek Háza, ahol sok izgalmas kulturális programot szerveztünk, méretében és kínálatában is hasonlított egyébként az Esernyőshöz. Nagyon hamar itthon tudtam érezni magam.

Óbuda eklektikus városrész. Lehet ilyen adottságokkal valódi közösséget építeni?

Ha mint közművelődési szakember nézem, azt kell mondjam, hogy Budapesten a legkönnyebb a közösségfejlesztés és a közösségépítés. Lehet, hogy csak a nagy számok törvénye alapján, de itt már sok embernél megvan a szándék és az igény arra, hogy közösségi dolgokban vegyen részt, vagy maga legyen a közösség mozgatórugója. Egy néhány ezres kisvárosban ez keményebb meló, ott az igényt is fel kell kelteni, sokkal mélyebbről kell kezdeni, szinte coachnak kell lenni, hogy ezt el tudjuk érni. Óbuda eklektikussága tehát előny is.

Hogy lehet elérni azokat, akik maguktól nem jönnek be?

Természetesen nem húzunk be senkit erőszakkal, hogy tessék itt egy jó kis slam-est, de például a köztéri projektjeinknek az is a célja, ezért szerettük volna az ARC kiállítást is Óbudára hozni, hogy azok is találkozhassanak kultúrával, művészetekkel, akik maguktól talán nem jutnak hozzá. Tervezünk egy köztéri folytatásos krimit is, amit Péntek Orsolya, író, képzőművész ír. Utcai vitrinekben, folytatásokban szerepel majd egy kriminovella: valaki elkezdi olvasni a Szentlélek téren és kap egy „kulcsot”, hogy merre keresse a folytatást városi nyomozást tervezünk, szintén minél interaktívabban. Újabb térzenei programhelyszínekben is gondolkodunk, akár a békásmegyeri lakótelepen is. És gasztronómiai workshopokat is tervezünk népszerű témákkal: kenyérsütés, pizza, japán konyha. Az Esernyős szakácsa fogja vezetni, aki jár hozzánk ebédelni, tudja, hogy mennyire zseniálisan főz. Csak lehessen már végre ilyen rendezvényeket is szervezni!