Keresés
rovatok
interjú | 2024 tavasz
Fotó: Katona László
Csizmadia Attila
„Óbudán van közösségi szellem, összetartás, úgy, mint egy faluban.”
Próbálkoztam más hellyel is, például laktam egy kis ideig a Várban, de hiányzott a Duna-part, és azt éreztem, hogy vissza kell térnünk Óbudára, mert ott van a helyünk – mondja Ullmann Mónika színésznő, aki harminc éve él itt. Szerinte Óbudán van közösségi szellem, összetartás, úgy, mint egy faluban, ahol nyáron nyugodtan mászkálhatunk rövidnadrágban és strandpapucsban.

Hogyan lett Óbuda a lakóhelyed?

Úgy éreztem, hogy a belváros nem komfortos számomra és arra vágytam, hogy olyan természet vegyen körül, amely megnyugtat és kikapcsol. Ezt az élményt Csillaghegyen találtam meg. Itt van a Duna-part, a csodálatos Mocsáros dűlő, amely budapesti szinten egyedülálló, és közel a Pilis. A fiamat a Dunán tanítottam meg kavicsot kacsáztatni. Mezítláb mászkálunk a parton, és esszük a hekket. A nyár nekünk itthon is nyaralás.

Óbuda mindenre alkalmas úgy, hogy közben minden fontos dolog közel van.

A gyermekkoromban sok időt töltöttem vidéken, valószínűleg ezért erős a kötődésem a természethez.

Mióta vagy óbudai?

Már vagy harminc éve. Próbálkoztam más hellyel is, például laktam egy kis ideig a Várban, de hiányzott a Duna-part, és azt éreztem, hogy vissza kell térnünk Óbudára, mert ott van a helyünk.

Fotó: Katona László

Kisgyermek korod óta a színészi pályán vagy. Milyen volt gyermekként ez a világ?

Valószínűleg az volt az oka annak, hogy beleszerettem a színészi szakmába, hogy korán belekerültem. A filmes világot gyerekként nagyon másnak láttam, de az emlékeimnek biztos, hogy nincs sok közük az akkori valósághoz, ezért nem is tudok erről hitelesen beszélni. Körülöttem mindenki nagyon kedves és magas volt. Kaptam filmbeli apukát és anyukát, akik nagyon komolyan vették a szerepüket. A filmezés és a színház olyan volt nekem, mint egy játszótér, ahol szerepjátékot játszunk, csak nem Pistikével játszottam, hanem nagyszerű színészekkel, akiknek csodálatos volt az alázatuk és a türelmük. Eközben megszerettem ezt a világot.

A tánc sokáig szerves része volt az életednek. Mi volt az inspirációd?

A mozgásigényem volt az inspirációm és a nagymamám, aki táncpedagógus volt. Nem gondoltam át különösebben, egyszerűen szerettem táncolni és jelentkeztem az Állami Balettintézetbe. Fel is vettek és csodálatos négy évet töltöttem ott.

A diploma után Novák Ferenc szerződtetett, ami nagyszerű időszak volt. Sokat utaztunk, bejártuk a világot.

Nagyon sokat köszönhetek a táncnak, az egy boldog időszak volt. Közben jelentkeztem a Színművészetire és felvettek.

Mi volt az oka a váltásnak? Vagy ez nem is volt igazi váltás?

Úgy gondolom, hogy a két előadói terület kiegészíti egymást. Novák Ferenc komplex összművészeti előadásokat csinált, amelyekben egyenrangú szerepet töltött be a tánc, az ének és a próza. Úgy éreztem, hogy szükségem van a jogosítványra ahhoz, hogy megszólalhassak a színpadon, még akkor is, ha már gyerekkorom óta csinálom. Szükségem volt a szakmai megerősítésre.

Korán szültél. A gyermekvállalás mennyiben befolyásolta a munkádat?

Nagyon, mivel fontos volt számomra az, hogy valós időt töltsek a gyermekemmel. Ha van komoly színészi feladatom, akkor azon folyamatosan jár az agyam, és kevés koncentráció marad a gyerekre, ezért azt gondolom, hogy döntenem kellett abban, hogy mi a fontos és mennyi feladatot vállaljak. Sok jó munkám volt, de ami kimaradt, azért nem kár, annak úgy kellett alakulnia, mert nem hiányzott az életemből. 

17 évig voltál a József Attila Színház tagja. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?

A József Attila Színházban nagyon jó emberekkel találkozhattam, jól éreztem magam. Megtaláltak a jó feladatok és a szerepek. Tolerálták azt is, ha mennem kellett a gyerekért iskolába. Kölcsönös alkalmazkodás és jó együttműködés volt, de egy idő után szükségem volt új impulzusokra, arra, hogy új kollégákkal, rendezőkkel dolgozhassak. Ezért pár évig szabadúszó voltam, majd a Miskolci Nemzeti Színházba szerződtem.

Főleg vidéki színházakban játszottál egy hosszabb időszakban. Miért alakult így?

Egyrészt azért, mert arra törekedtem, hogy teljes mértékben az adott feladatra tudjak koncentrálni. Budapesten ez nehezebb. Délelőtt próba, utána rohanás a szinkronba vagy filmezni, aztán este előadás. Sokkal jobban megoszlik a figyelem. Vidéken a színész elsősorban az aktuális színházi feladattal foglalkozik. Másrészt arra vágytam, hogy megismerjek új kollégákat, akikkel csak úgy lehet találkozni, ha én megyek oda, mert fővároscentrikus ez a szakma is.

Sok helyen játszottam, és minden város, színházépület más-más közeget adott, amit jó volt megélni.

Jelenleg leginkább az Orlai-produkcióiban láthatunk.

Igen, ugyanakkor továbbra is szabadúszó vagyok. Orlai Tibornál azonban valóban újra megtaláltam azt a közeget, ahol barátokkal dolgozhatok és kötetlenül tudunk kommunikálni. Egy próbafolyamat nem csak abból áll, hogy merről kell bejönni a színpadra és merre kell kimenni. Igyekszünk minél mélyebben kibontani a szerepeket és közben olyan beszélgetések alakulnak ki, amelyek csak biztonságos közegben történhetnek meg. Ez bizalmi dolog. Úgy érzem, hogy barátokkal vagyok körülvéve. Jó úgy dolgozni, hogy az alkotó munka folyamatában az ember szabadon mondhat bármit. Nemcsak Orlai Tibinél, hanem a Loupe Színházi Társulásnál, a Rózsavölgyi Szalonban és az Art-Színtéren is ezt tudom megélni. Mostanában a kevés szereplős darabok találnak meg, amelyek nagyon intim történetek, és az nem megy mindenkivel. Értem ezt a próbafolyamatra és arra is, ahogy megszületik egy-egy fontos pillanat. Ezekben az előadásokban közel vannak a nézők, minden rezdülést érzékelnek, majdnem úgy, mintha filmet néznének. 

Fotó: Katona László

A Loupe Színházi Társulás is hasonló közeg?

Igen. Mindentől független az a kis társulat, amelyet Horváth János vezet. A Marczibányi Téri Művelődési Központ a befogadó helyünk. Örültem, amikor János megkeresett, mivel már láttam az Árvák című előadásukat, ami nagyon tetszett. Kényes társadalmi kérdéseket dolgoznak fel, amelyek foglalkoztatják a nézőket és minket. A Becsapódás című előadásban játszom velük, amely az improvizációink alapján jött létre.

Említenünk kell a szintén óbudai kötődésű Benedek Miklóst, aki nemrég hunyt el. Az Óbudai Társaskörben is játszottátok Miklóssal a kétszemélyes Heisenberg című darabot.

Annyira közeli az élmény, hogy nem tudok még arról beszélni, hogyan emlékszem rá. Csak úgy tudok rágondolni, hogy ő még van. Benedek Miklós nagyon régen része az életemnek. Tanított a Színművészetin, rendezett, az első főszerepemet tőle kaptam a Black Comedy-ben. A legutóbbi közös előadásunk, a kétszemélyes darabunk, a Heisenberg volt.

Mi alapján döntesz egy-egy szerep elfogadásáról? Mi a motivációd?

Azért lettem szabadúszó, hogy szabadon tudjak dönteni arról, hogy melyik szerepet vállalom el. Egy-egy hívó szó, partner, rendező vagy a karakter adja a motivációt. Úgy tudok adni és energiát felszabadítani, ha én is kapok. Ennek egyensúlyban kell lennie. Az is érdekel, hogy miért rám gondol az alkotó, amikor egy adott szereppel megkeres.

Az mindig jó tükör, mivel így megtudom, hogy miközben valamit közvetítek magamról, mit is látnak rólam a külső szemlélők. Ettől egy kicsit közelebb kerülök magamhoz.

Önismereti folyamat?

Igen, ami egyre fontosabb a számomra. Tudnom kell, hogy mire van szükségem és mi tesz engem boldoggá.

Főleg jelenkori történetekben szerepelsz. Milyen a viszonyulásod a kortárs darabokhoz?

Nagyon szeretem, mert jó foglalkozni az emberek aktuális problémáival, mivel azonnal magukénak érzik. Több néző akár sorsközösséget is érezhet egy-egy karakterrel vagy helyzettel. Ide tartozik az is, hogy a COVID mindenki életében fordulópont volt, bennem is sok változás történt. Fontos a színház társadalmi szerepe, de én szeretem azt is, amikor elrepítjük a nézőket a mindennapi gondoktól egy-egy történettel. Az a jó, ha mind a két cél jelen van a színpadon. Jó, ha nevetnek a nézők, teljesen kikapcsolnak.

Fotó: Katona László

A Belvárosi Színházban nemrég bemutatott Kerékgyártó István-darab, a kortárs Skorpió is ebbe a kategóriába tartozik?

Igen. Ez alapvetően Mészáros Máté jutalomjátéka, de nekünk, a többi szereplőnek is nagy a felelősségünk abban, hogy a kevesebb színpadi jelenléttel hogyan támasztjuk alá, segítjük az előadást. Először dolgoztam Máté Gáborral, a Skorpió rendezőjével, ami különleges élmény volt számomra. A darab témája is olyasmi, ami sokakat foglalkoztat. Hol tartok az adott életszakaszomban? Mi tettem eddig? Mi a dolgom még? Hogyan viszonyuljak a koromhoz? Mindez a sajátosan magyar kelet-közép-európai közegben történik.

Népszerű tévésorozatokban is szerepeltél, szerepelsz. Hogyan kezeled? Szereted?

Minden korban meg kell találni azt a formát, ami a leginkább eléri az embereket. Most a sorozatok töltik be azt a szerepet, ami régen a szinte naponta látható tévéjátékoké volt. Napjainkban ez a lehetőség adatik a színészeknek. Casting alapján kapjuk meg a munkát, de ha sokáig miénk egy szerep, azt folyamatosan alakítjuk. Hatunk egymásra. Szeretem a forgatások hangulatát, és azt, hogy egy-egy ilyen hosszú hónapokig tartó munka alatt a stáb igazi csapattá válik.

A zenés, táncos szerepekkel mostanában hogy állsz?

Most kevesebb van, de fel-felbukkan az életemben az ének és a tánc, mint ahogyan most az Irodai patkányok című előadásban is, amit nagyon szeretek.

Akkor jó az ének és tánc jelenléte a színpadon, ha azok szerves részei az előadásnak és nem erőltetetten vannak jelen.

Hogy érzed magad? Elégedett vagy?

Igen. Ugye ezért nem kell szégyellnem magam?

Dehogyis.

Igyekszem tenni a dolgokért, de nem görcsölök rá semmire. Nem agyalok azon, hogy mit kellene még eljátszanom. Szeretem, ha meglátják bennem a szerepet, a karaktert. Annyira kiszámíthatatlan a szakmánk, hogy teljesen felesleges a bakancslista. A nyitottság viszont nagyon fontos dolog.

Jársz mások előadásaira, figyeled a kollégákat?

Persze, de nem tudok elfogulatlan lenni, mint a nézők. Ha egy barátom van a színpadon, akkor nagyon drukkolok neki és jónak látom.

Fotó: Katona László

Óbudának szerinted hiányzik egy kőszínház?

Igen, nagyon. Van itt Óbudán egy elhagyatott mozi, amely kapcsán sokszor gondolok arra, hogy az is lehetne egy kis állandó kőszínház, ahol kamaradarabok és beszélgetős programok lehetnének, ahova a környékről boldogan járnának emberek és nem kellene beutazniuk a belvárosba.

Követed Óbuda kulturális életét?

Szeretem és követem Óbuda kulturális életét, gyakran játszom én is a kerületben. Jó látni az ismerős arcokat a nézőtéren. Járok a nyári koncertekre, amelyekből szerencsére van bőven. Óbudán mindig vannak csodálatos kezdeményezések az együttlétre, amire van is igényük az itteni embereknek. Tavasztól megtelik a Rómain a kertmozi. Személy szerint nagyon szeretem a nyári hétvégéken a délelőtti jazz-zenés reggeliket a Felliniben, ahol nem csak a gasztronómiáról szól az együttlét. Lehet együtt szilveszterezni a Duna-parton a nagy tűz mellett és lehet együtt meccset nézni. Óbudán van közösségi szellem, összetartás, úgy, mint egy faluban, ahol nyáron nyugodtan mászkálhatunk rövidnadrágban és strandpapucsban. Otthonos.